37. Short-term happiness

Drága Olvasóim!

Hihetetlen, hogy újra posztolhatok ide, és annak ellenére, hogy eléggé elhúzódott ez a szünet, már rettentően vártam! Viszont semmi olyan nem jut eszembe, amit most ide írhatnék, mert túl sok minden kavarog a fejemben.
A részek érkezése ezentúl nem lesz fix, valószínűleg felváltva érkezik új rész ide, illetve a másik blogomra ( x ), ha mégsem így lesz, időben tájékoztatlak titeket.

Remélem, sikerül néhány kellemes percet okoznom így hétfőn Nektek, és mint mindig, most is legyetek rosszak! :))

xx Lu

Amelia Villain:

A tükörben már rég nem azt a lányt látom, aki annak idején a problémái elől kora hajnalban a munkába kényszerült menekülni. Sokkal inkább egy kiegyensúlyozott, vidám arc köszön vissza, kinek boldogsága épp most ébredezik. 
A vállam felett elnézve mocorogni látom Louist, csukott szemmel tapogatózik maga mellett, de legnagyobb meglepetésére én már nem vagyok ott. Mosolyogva fordulok meg a széken és csak figyelem őt, ahogy összevont szemöldökkel, de továbbra is vakon kutat utánam. Az ajkamat beharapva próbálom visszatartani a nevetésem, de egy halk kuncogás kiszökik a számon. 
Lebuktam. Tudja, hogy én is a szobában vagyok, ezért hát megkönyörülve rajta tipegek vissza az ágyba és befurakodok az ölelésébe.
- Jó reggelt szépségem - kiráz a hideg, ahogy belemorog a fülembe és a bőrömön megérzem a leheletét.
- Jobb nem is lehetne - levakarhatatlan vigyorral az arcomon válaszolok neki és belepuszilok a nyaka és válla közé.
- Helyes válasz - hirtelen magára ránt, hogy aztán felkaphasson az ölébe, én pedig meglepettségemben még levegőt is elfelejtek venni.
- Jóságos ég! Louis mit művelsz?- hangosan nevetek, egyáltalán nem zavartatom magam. Hosszú idő után végre van egy felszabadult reggelem, mikor nem idegen környezetben ébredek, és nem otthon, ahol anya és Mitch folyamatosan gyanakodva méregetnek, hanem az immáron második otthonommá vált lakásban, Louisnál.
- Elviszem reggelizni a barátnőmet- leültet arra a székre, ahol néhány perce ücsörögtem, és mielőtt elengedne óvatos csókot ad. Úgy csimpaszkodok a nyakába, mint egy kis majom, végül megadom magam, hagyom, hogy lefejtse a vállairól az ujjaimat. Kaján vigyorral a képén próbálja lekapni a felsőmet, hogy áthúzhassa a fejemen az egyik lenge ruhát, ami a szekrényajtóra volt akasztva.
- Nem gondolod, hogy ez pofátlan dolog?- nem engedem, hogy levegye rólam, de addig nevettet, míg elgyengülök, és a szó szoros értelmében átöltöztet, akár egy játék babát.
Nem szól semmit, még a szandálomat is becsatolja a bokámnál, végül csak guggol előttem, és néz.
- Mi az?- érzem, hogy kipirul az arcom, és legszívesebben el is fordítanám a fejem, ha nem fogná közre a kezeivel- Louis..?
- Gyönyörű vagy- egy rég nem látott mosolyát mutatja meg, amitől azon nyomban hevesebben kezd verni a szívem.- És el sem tudod képzelni, milyen boldoggá tesz az, hogy velem vagy.
Ilyen szépet még sosem mondott nekem senki ez előtt, hiszen a hangsúlya a világ leggyönyörűbb mondatává tette a kijelentését, és ez az, amiért válaszolni sem tudok. Egy fia szó sem jön ki a torkomon, ezért a nyaka köré fonom a karjaimat és homlokomat az övének támasztom. Jelenleg nem tudom jobban kifejezni a hálámat és a szeretetemet, és nem akarom elrontani a pillanatot egy csókkal, mert ha az elmúlt éjszakából indulok ki, nem jutunk el a reggeliig.
- Menjünk- kézen fog és én boldogan, szinte ugrándozva követem őt a földszintig, ahol nekem már csak annyi a dolgom, hogy a falnak támaszkodva figyeljem őt, és megpróbáljam elhinni, hogy ez most nem egy álom. Mosolyogva figyelem, ahogy a napszemüvegét keresi, feltúr mindent, papír halmok hullanak a földre, és hiába minden, sehogy sem tudom rávenni magam arra, hogy eláruljam neki a hollétét, egész egyszerűen leköti a figyelmem az, hogy továbbra is rajta legeltessem a szemem. Imádom, ahogy a bőrét megkapja a nap és bronzos színe van, imádom, amikor fehér pólót hord, ami ráfeszül a mellkasára és a hátára, és még a sapkáját is imádom, akárhogy is képtelen vagyok felfogni, miért hordja ilyen melegben.
- Te most kinevetsz, hm?- a semmiből terem előttem, korábbi idegességéből alig érezhető valami, ezt kihasználva pedig kislányosan félre döntöm a fejem és adom neki a hülyét, mint aki nem tud semmit.
- Nem láttam, azt sem tudom, mit keresel, de szexin keresed- megrántom a vállam, és a háta mögé nyúlok a karommal. Félre érti minden mozdulatomat, a fal és a hátam közé bújtatja a karjait, magához ölel, és rögvest megérzem puha ajkait a nyakamon. Nem csinál semmit, egyszerűen a vállam és a nyakam közti kis mélyedésbe fúrja az arcát úgy, hogy megérezzem halk szuszogását, és tudomást szerezhessen arról, miként ráz még minidig a hideg, akárhányszor ezt teszi. 
Rendezem magam, a szívverésem, és a fejébe nyomom a szemüvegét.
- Végig ott volt az orrod előtt- suttogom kettőnk közé. Az arca alig néhány milliméterre van az enyémtől, érzem a leheletét, az arcszeszének mentolos-citrusos illatát, Őt.
- Nem ez lenne az első eset, hogy így járok- tekintetem a szeme és a szája közt cikázik. Ajkait egy pillanatra összepréseli mielőtt beharapná. Nagyot nyelek, erre igazán nem volt most szükségem, mert az istenit, éhes vagyok, de ha nem hagyja ezt abba, menten vissza kell fordulnunk.
- Mire célzol?- megköszörülöm a torkom, próbálom leplezni a zavaromat, és úgy hiszem, sikerül is.
- Nem tudom, meséltem-e, hogy annak idején nem láttam a tündéreket- elnevetem magam, mert még mindig Tündérkének hív, holott mindketten tudjuk, hogy a tündérek sokkal tisztábbak, mint én, példamutató életet élnek, és valljuk be, az elmúlt időszakban nem én voltam az emberiség mintapéldánya. Igaz lehetett volna rosszabb is, de épp elég borzalmas volt.
- Na ne mondd- játékosan megbököm a kulcscsontja alatt, és amíg nem figyel, kislisszolok az ajtóig- Most akkor éhen akarunk halni, vagy megyünk enni valamit?
Felhúzott szemöldökkel fordul felém, végül nem szól semmit, csak szélesen elvigyorodik. Megragadja a kezem, és gondosan bezárva minden ajtót és kaput sétálunk végig az utcán.
Élvezzük a késő délelőtti napsütést, hogy végre kettesben lehetünk, hogy nem zavar minket senki és semmit, pláne nem a távolság.
- Egy kérdésemre sosem válaszoltál- hirtelen töri meg a csendet, kissé össze is rezzenek a karjai közt sétálva.
- És melyik lenne az?- hunyorítva nézek fel rá. Néha úgy érzem, az elmúlt hetekben összementem, ő pedig megnyúlt, legalábbis nem emlékeztem arra, hogy valaha is zavart volna, hogy bő másfél fejjel magasabb nálam.
- Milyen érzés volt?- egy pillanatra megtorpanok, nem tudom, mire gondolhat pontosan, ám sejtéseim bizony vannak.
- Mármint mi?- keserűen cseng a hangom, és az eddig szikrázó boldogságomat keresem, amit az előbbi kérdés szétzúzott.
- Zuhanni- összefonódott ujjainkat kezdem nézni, nem tudom, mit mondhatnék erre. Semmilyen? Hiszen én magam voltam a megsemmisülés, persze, hogy semmilyen érzésem nem volt, ám ez így magában nem lenne igaz. Végig ott volt bennem a félsz, a hiánya, a szerelmem, amit iránta érzek, minden.
- Louis, én..- nagyon sóhajtok, és úgy érzem, képtelen vagyok megtenni ezt, de szeretem, és bízom benne annyira, hogy bátran el kellene mondanom neki, de a helyzet az, hogy pontosan nem tudom szavakba önteni. Orrával megböki a halántékom, óvatos csókot hintve a homlokomra.
- Minden rendben- csak most érzem igazán, milyen sebesen ver a szívem, szorosabban fogom a kezét, és miután lehunyom a szemem egy pillanatra, magam elé meredve kezdek beszélni, de nem bírom ki, hogy ne nézzek végül a szemébe. Mert ha ő azt látja az én tekintetemben, ami én az övében, akkor biztosan meg fog érteni, és a fejemben szökdécselő gondolatok töredékéből is megfejt engem.
- Mindig más volt. Eleinte csak tompította a fájdalmat, ám estéről estére több és több kellett ahhoz, hogy ne érezzek, és akkor az jelentette a túlélést is. Másként nem lettem volna képes elviselni azt, hogy nem vagy mellettem, hogy Noah mellett kell díszelegnem, mint egy...- ujjait a számra téve akadályozza meg, hogy jelzőkkel illessem magam, és értve a jelzéséből, visszafogom magam és a kérdésre koncentrálok- Féltem. Ez közös volt minden pillanatban, ami azzal telt, hogy bevegyem-e a tablettákat, vagy ne, mert ha beveszem, nincs visszaút, ha nem veszem be, akkor piszkosul fog fájni minden, mert tudtam, hogy te Eleanorral vagy, és ezt is tartottam helyesnek, de mindent megadtam volna, hogy egy percre lássalak.
Elcsendesedek, de továbbra is őt nézem, elveszek a pillantásában. Láthatóan nem tud mit mondani, és talán ez az, ami miatt nem mondtam neki soha semmit erről az érzésről, mert féltem, hogy megrémiszti, és így is lett.
- Gondoltál rám?- lesokkolva figyel újra rám, fejét kissé megrázva szakad ki a gondolatai közül.
- Folyton- suttogom kettőnk közé és megérintem az arcát. Nem tudom megállni, hogy ne érjek hozzá, ez amolyan kényszer, mintha érzékeltetni akarnám, hogy minden szavam igaz.
Puhán csókol meg, ezzel elérve, hogy minden atomom bizseregve ragaszkodjon hozzá. Kapaszkodom belé, ahogy eddig is tettem, de el kell engednem, elfogy minden levegőm, a légzésem szabálytalan és mielőtt még megszédülnék a fejembe szökött vértől, megkapaszkodom a felsőjében.
- Nyugi, nyugi- keze közé fogja az arcom, és elmosolyodva puszilja meg a homlokom mielőtt tovább mehetnénk.
Ezek az apróságok, a szerelmes pillanatok segítenek tovább lépni, elfelejteni a múltat, és csak arra koncentrálni, hogy most mi van. Szótlanul megyek mellette, a kezét szorongatom, és hirtelen nem érzem sem túl érettnek magam, sem komolynak, kiül az arcomra egy széles vigyor, hiszen eszembe jut, hogy ez a fantasztikus ember itt mellettem, tényleg miattam van itt. 
- Na mi az?- kuncogva kérdezi Louis, de képtelen vagyok válaszolni. Megrántom a vállamat, és nyöszörögve próbálom megmagyarázni a viselkedésemet.
- Nem tudom, jó így most, nem?- felpillantok az arcára. Ugyan olyan arcot vág, mint én, összekulcsolt kezeinket felemeli és a kézfejem minden apró részére csókokat hint. 
Olyanok vagyunk, mint egy hatásvadász romantikus film főszereplői, de most a nevetséges viselkedés sem zavar, sőt, élvezem, hogy végre én lehetek az a lány, aki indokolatlanul ugrándozhat, énekelhet a nyílt utcán, és bárgyún vigyorogva meredhet a távolba: szerelmes vagyok, ez mind megengedett számomra. 
Egy kávézóba belépve megcsap a frissen sült croissant illata, és úgy érzem, menten éhen halok, amit a gyomrom korgása is alátámaszt. Utólag belegondolva, nagyon bátor döntés volt tőlünk nyilvános helyen megjelenni ennyi idő, pletyka és rosszindulatú találgatás után, de elég rádöntenem Lou vállára a fejem, és minden mozdulata, a gesztusai felém megnyugtatnak afelől, hogy nem lesz baj. Nem lehet semmi baj.
És ezt is érzem, egészen addig, amíg le nem ülünk, és el nem kezdünk reggelizni.
- Mit néz az a srác!?- Louis kissé felháborodva szakítja el a tekintetét a kávéjától, és annak ellenére, hogy megfogom a kezét, ökölbe tudja szorítani. Bosszant, ha ilyen dühösnek látom, mert aggódom amiatt, hogy valami butaságot csinál- képes rá.
- Biztos csak megismert téged, nem?- továbbra is őt nézem, arra sarkallva őt, hogy végre rám figyeljen, ahelyett, hogy feleslegesen idegesíti magát holmi idegen emberek miatt.
- Téged néz- jelenti ki nagyon halkan, mire csak felnevetek és legyintek.
- Ne foglalkozz vele- erősebben fogom meg a kezét, ujjaimat a csuklója köré fonom, és elkezdem birizgálni az új karkötőjét- Nem ér ennyit az egész, nem igaz?- felvont szemöldökkel nézek rá, mire végre találkozik a pillantásunk. A szemében lévő harag egy szempillantás alatt eltűnik, és átveszi a helyét valami sokkal kedvesebb, és szeretet teljesebb.
- De, ne haragudj, csak úgy néz rád, mint aki még nem látott nőt életében, és..- nem fejezi be, de ettől a fél mondattól kiráz a hideg. Túl sok rossz élményem van azzal a fajta tekintettel, és aki legutoljára így bámult engem, megöltem.
- Hol van?- hátra fordított fejjel ülök, és anélkül, hogy meg kellene várnom a válaszát, egyértelművé válik minden. 
Elképzelésem szerint hófehér arccal fordulok vissza, és a hajam mögé bújva próbálok tovább reggelizni.
- Láttad már őt?- Louis, hozzám hasonlóan próbálja a haragom elterelni a finoman megközelítő beszélgetéssel, de most éppenséggel én nem vagyok vevő erre.
- Nem- két harapással elfogyasztom a croissantom, és hatalmas kortyokban pusztítom a fekete teám.
- Mia, láttad már őt?- türelmetlen, és akárhogyan próbálkozom, nem sikerül meggyőznöm az ellenkezőjéről.
- Ő Thomas.