18. Bad decisions are made of overthinking

Drága Olvasóim!

Újabb hét, újabb kedd, és még mindig éjjel. Holnap csak este tudnám feltölteni ezt a fejezetet, ugyan is dolgozni fogok, ezért gondoltam egy merészet és késő este nekiálltam befejezni.
Bővült a szereplő gárdánk, Mia megint sokat gondolkodik, de remélem tetszeni fog Nektek a folytatás! :)

Legyetek rosszak,

xx Lu

Amelia Villain

- Gyakran zárod ki magad? Mert még nem láttalak itt- Noah teljes nyugalommal üldögél a panel előtt elterülő parányi zöldterület egyik padján. 

Ragaszkodott ahhoz, hogy fényes nappal, miután végzek a munkahelyemen, egy kávéval ünnepeljük meg a sikeres bejutásunkat. Hajnal óta alig aludtam, a koffein pedig jótékony hatással van a fáradt szervezetemre. Louis után már oly' mindegy, ki forgatja fel a világomat, Noah pedig elég rendes srácnak tűnik. Pontosabban nem egy dollármilliókat érő dalos pacsirta, tehát biztonságos vele lógni.

- Nem igazán. Sőt! A helyzet az, hogy még nem igazán estem haza hajnalban, és nem szokásom elhagyni a kulcsaimat- erősen gondolkodtam egész délelőtt azon, hogy felhívom Louist, de még nem megy. Majd később talán beugrok érte, addig használom Jens kulcsát.

- Akkor te amolyan jó kislány vagy?- kérdő tekintetemre magyarázni kezd- Tudod, nem iszik, nem bulizik hétvégente és több kilincset fogott, mint...

- Jó, értem. Ne fokozd- felnevetek, mert túl rég hallottam ezt a csodálatos hasonlatot, még talán valamikor a gimnázium első éveiben.- Valami olyasmi.

- De tegnap ittas voltál. Ezt hogy magyarázod? Balul elsült randi?- pofátlanul kíváncsi, nem kertel sokat, ha tudni akar valamit.- Nem kell így megilletődni, érezni lehetett rajtad a drága férfi pacsuli szagot. Legközelebb mondd meg a srácnak, hogy dobja ki azt a vacakot és használjon normális kölnit.

- Honnan veszed, hogy lesz legközelebb?

- Nem tűnsz annak a fajta lánynak, akinek bejönnek az egy éjszakás kalandok- a vér az arcomba tódul, szinte lángol. Ennyire kiismerhető vagyok? Noah miért látja ezt, mondhatni az első találkozásunkkor?- Zavarban vagy? 

- Nem!- a kelleténél határozottabban jelentem ki, már-már hisztérikusan.

- Le ne harapd a fejem- a jókedve lankadatlan, arcán a nevetőráncok hivalkodóan jelennek meg, mintha csak kizárólag azért lennének, hogy felvághasson velük, semmi másért.- Egyébként mindenki tudja, hogy a jó kislányok sem jók, csak még nem buktak le.

- Oh, igazán? És ezt a bölcsességet melyik éjszakai pillangótól tanultad?- magamat is meglepem a hirtelen jött bátorságommal, és amint látom, ő sem várta ezt.

Lustán elsétál a közeli szemeteshez a papírpoharakkal és kidobja őket. Nem reagál szavakkal, nem válaszol, csupán megvillant egy olyan ellenállhatatlan mosolyt, amilyet még nem láttam. Lassan mozog, fájdalmasan lassan. Tiszta, gyűrődéstől mentes felsőjét még utoljára megigazítja és beletúr a hajába, mielőtt visszaülne mellém. 

Határozottan közelebb van, mint kellene, a combunk összeér, ahogy a térdünk is egy-egy ponton. Karjait lazán végignyújtja a pad háttámláján, pontosan az én vállam felett.

- Jó arc vagy, Am- még mindig úgy vigyorog, ahogy néhány perce folyamatosan, amivel az őrületbe kerget.

- Nos, Noah, ennek örülök- megköszörülöm a torkom, egyszerűen kényelmetlenül érzem magam. Túl sok, túl rámenős, túl kedves. Egyszerűen minden sok ebből a srácból, de valamiért nem igazán elég. 

- Mennyire?- ha ez lehetséges, még egy kicsit közelebb hajol, a leheletét érzem a bőrömön, azonban nem ráz ki tőle a hideg, sőt, semmilyen érzést nem vált ki belőlem a már percek óta tartó kellemetlenségen kívül.

- Ne haragudj, de azt hiszem eljött az ideje annak, hogy visszaszerezzem a kulcsaimat- tehetetlenül állok előtte, miután felpattanok a padról. Csak nézek a szemébe, amiben nem veszek el, de valamiért mégsem közömbös. Furcsa érzésem van, hiszen ehhez foghatót még nem tapasztaltam, és most egyáltalán nincs szó szerelemről. Noah felkelti az ember figyelmét, de nem köti le hosszútávon, ha csak nem tesz érte folyamatosan, és ezzel valószínűleg teljesen tisztában van, hiszen minden egyes percre jut valami, egy apró mozdulat, egy gesztus, érintés, mosoly, kedves szavak, bármi.

- Ilyen hirtelen el akarsz szaladni?- a döbbenetet felváltja a mosoly, ami már inkább tenyérbemászó, mint csábító.

Megrántom a vállam, és elindulok az egyik, hirtelen kiválasztott irányba. Nem is igazán fogom fel, hová is tartok, a lábam magától vezet el arra az útra, amin csak egyszer jártam gyalog, még pedig ma hajnalban.

Lehajtott fejjel sietek, fogalmam sincs, miért érzem így magam, zavart lettem és hirtelen végtelen magányra és szabadságra vágyom.

Menekülni akarok. De honnan? Eltűnni innen. De mégis hova? Szaladni, messzire. De kihez? 

A választ hamar megtalálom, sarkon fordulok és amilyen feltűnésmentesen csak tudok, belépek a lépcsőházba. Rohanok fel a lépcsőn, és szinte beleerőszakolom a kulcsot a kulcslyukba.

- Na, ki akar lemenni sétálni?- elégedett vigyor jelenik meg az arcomon, amikor felbukkannak az apróságok, ki-ki a saját ágyából kipattanva.

A délutáni csendes pihenőt megszakítva indulok el négy kisgyerekkel a közeli játszótérre. Engedelmesen és teljes fegyelemben közlekednek mellettem a testvéreim, hiszen hozzászoktak ahhoz, hogy forgalmas utakon jönnek mellettem- vagy anya mellett. Ellenőrzöm, hogy tiszta-e a terep, de minden jel arra utal, Noah már rég nem üldögél azon a padon.

Elnézegetem a mászókán himbálózó húgaimat, amíg Samet lököm a hintán. Jól esik kicsit több időt tölteni velük, még úgy is, hogy mindez a munkaidőm rovására megy. Eljutottam oda, hogy egyszerűen nem érdekel. Az a pénz, amennyit így keresek, elegendő ahhoz, hogy ne haljunk éhen, pláne úgy, hogy Mitch valami műszakvezető lett, ráadásul az elmúlt napokban nem éreztem rajta az olcsó pia és dohány szagát.

- Szia- azonnal megismerem Louist, nem csak a hangjáról de a piszkosul hideg ujjairól is. Le kéne szoknia a dohányzásról, vagy rendesen fel kellene öltöznie. Ez egyszerűen nem egészséges.

- Szia- megfordulva, szinte reflexből puszilom meg az arca két oldalát, és rájövök, mennyire furcsa szokás ez. Mi van, ha én nem az arcát akarom megcsókolni? Mi van, ha a homlokát, ajkait, állát szeretném? Ha arra van szükségem, hogy elmúljon a gyomorgörcsöm? Erről azonban szó sem lehet, lenyelem a torkomban lakozó gombócot, elcsitítom a pillangóimat és megregulázom remegő lábaimat.

- Hová tűntél reggelre?- elveszek a karjai között, még úgy is, hogy ilyenkor még inkább arra összpontosítok, mennyire erős vagyok. Vagy legalábbis mennyire erősnek kéne lennem.

- Kényelmetlen volt a kanapéd- akárhogyan próbálkozom, erőltetetten hangzik, és egyáltalán nem vicces.- Meli, ne rángasd a testvéred! Ne haragudj, muszáj rendet tennem köztük.

Hálás vagyok, amiért ma a szokásosnál egy kicsit nyűgösebbek a lányok, így elszakadhatok Louis mellől pár pillanat erejéig. Ám nem élvezhetem sokáig, kulcszörgésre kapom fel a fejem, még az előtt, hogy a mászókához érnék.

- Gondoltam szükséged van erre- megjelenik előttem a megannyi kulcsot, apró díszt és milliónyi emléket őrző láncom.

- Jól gondoltad. Köszönöm- hálásan pillantok rá a vállam mögül, miközben megpróbálom Melit leszedni a fatákolmány legtetejéről. Nincs sok választásom, kénytelen leszek utána mászni. A táskámat ledobom magam mellé és elindulok.

- Nem gondolod, hogy ehhez túl idős vagy?- harsány nevetésére csak egy szúrós pillantással felelek. Megragadom Meli karját és finoman lenoszogatom.

- Elég lesz, pihenjetek kicsit, jó?- magam elé engedem és figyelem, ahogy lefelé lépdel. Louis félúton az ölébe kapja, majd az ikreket is. Várakozóan néz rám, én pedig csak ülök a vöröses barnára pácolt gerendán, és azon gondolkodom, hogyan kerülhetném el a kellemetlen szituációk tömkelegét.

- Nem jössz le?- felém nyújtja a karjait, én pedig lefagyok. Kapaszkodjak belé, engedjem, hogy megint úgy zárjon a karjaiba, mint tegnap este, azzal a hamis érzelemmel, miszerint szüksége van rám? Azaz, hogy Rám van szüksége? Nem.

- De- hazug mosoly, elutasító intés, majd a saját magam módján, segítség nélkül ereszkedek a talajra.

Néhány másodpercet elvesztegetek azzal, hogy visszaveszem a vállamra a táskám, és úgy teszek, mintha minden réteg ruhámat meg kéne igazítanom, vagy meg kéne keresnem a testvéreimet. Ez alatt az idő alatt inkább azon töprengek, vajon szóba fogja-e hozni a csókot? Vagy egyáltalán emlékszik rá? Én nem tudom megállapítani, hogy ő mennyire volt ittas, hiszen neki biztosan nagyobb tapasztalata van ebben, mint nekem, de nem volt ő sem szín józan, sőt...Ha jól emlékszem, ő nem akart megállni, és amint eszembe jut a tegnap este, kiráz a hideg. Pont úgy, mint amikor a sérülésemet próbálta bekötözni, amikor összeértek az ujjaink, amikor először aludtam a lakásában, amikor megölelt a kórház folyosóján.

- Baj van?- eltűr egy tincset az arcomból, közben akaratlanul is hozzáér az arcomhoz az ujja. Nem tehet róla, hogy ezt váltja ki belőlem, de én sem. Mentségemre legyen, hogy soha, de soha nem közeledtem felé, egyszerűen csak itt lyukadtunk ki. Ő sóvárog Eleanor után, én pedig minden egyes együtt töltött perc után rosszul érzem magam emiatt a váratlan remegés miatt.

- Dehogy, csak kicsit kimerültem- megerőltetem magam, és mosolyogni kezdek. Biztatóan, hitelesen, minden színészi tehetségemet beleadva.- Jobb, ha felkísérem Samet meg a lányokat. Kezd késő lenni.

Anélkül, hogy kérdőre vonná a távozásomat, természetesnek veszi, hogy ahogy eddig mindig, segítsen megfogni az apró kezeket, elkísérjen minket az ajtóig, és bent pedig mellettem maradjon egy pár percig, és megkönnyítse a dolgom, hogy míg én elpakolok, és elkészítem a kicsik vacsoráját, addig lekösse minden figyelmüket és energiájukat- csak ő képes erre.

Akárhányszor megteszi ezt, csak állok a nappali és a konyha közti átjárónál, és figyelem, hogyan épül be közéjük, milyen alázattal viselkedik velük, és Sam mennyire örül neki, még akkor is, amikor nyűgös, amikor nem alszik eleget, és amikor Louis nem is olyan vicces és szórakoztató.

~

A hűvös, késő esti levegőtől kiráz a hideg, de még nem akarok felmenni. Arról a padról bámulok fel a lakásunk egyik ablakára, ahol délután Noah társaságában ültem, és Louis viselkedésén gondolkozom. Tudhattam volna, hogy egyikünk sem fogja szóba hozni a tegnap estét, pedig bizony van mit megbeszélni. És most mégis, nem tudok haragudni, sem rá, sem a helyzetre. Talán nem akarok, és soha nem is akartam. Az első pillanattól fogva a célom utasítani őt, a teljes lényét, és kudarcot vallottam, mert beengedtem őt az életembe, hagytam, hogy kedves legyen, hogy gondoskodjon rólam, a barátom legyen, úgy igazán. Megérte? Nem. Mert most itt ülök a hideg padon és ahelyett, hogy ma engedtem volna egy sokkal hétköznapibb srácnak, hogy megpróbáljon egy lépéssel közelebb kerülni hozzám- ami jegyezzük meg, az elmúlt közel húsz évben egyszer történt meg-, vakon nemet mondtam rá, nem csak szóval, de tettekkel is, de amikor nemet kellene mondanom, a valaha volt leghatározottabb nemet, akkor viszont kudarcba fullad minden bátorságom és kitartásom. 

Igen. Louis az az ember, aki mindig is befolyásolni fogja az életem, aki fel fogja forgatni még évek múlva is, ha egyáltalán emlékezni fog rám az idei turné után, hiszen, miért áltatnám magam? Az ő foglalkozása egy fikarcnyit sem változott január óta, én pedig még mindig az a csóró fociedző vagyok, aki nem él meg a hobbijából, nincs pénze tovább tanulni, ezért heti öt vagy hat napot gürizik egy kávéházban.

- Nahát, elfutsz, aztán visszatérsz?- hirtelen úgy megijedek a mellém ülő alaktól, hogy reflex-szerűen orrba vágom. Csak ez után ismerem fel Noah fájdalomtól eltorzult arcát.

- Jézusom, ne haragudj! Nagyon fáj?- megpróbálom lefejteni ujjait a fájó pontról, miközben nem győzök bocsánatot kérni.

- Nyugi, túl fogom élni- kissé orrhangon próbál megnyugtatni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

- Noah, hidd el, nem direkt volt, csak annyira megijesztettél, és én..nem is tudom, csak megijedtem és..- hebegek össze-vissza, minden porcikám remeg. Ám ez csak a rémület miatt van, ráadásul bűntudatom van, amiért így elintéztem szegényt.

- Kaptam már durvábbat is. Mondjuk nem lánytól, de kaptam- kissé megrázza a fejét és megdörzsöli az arcát- De ha mindenáron el akarod nyerni a bocsánatomat, van rá mód.

Noah szokott gondolkodni, mielőtt megszólal, vagy tényleg képes mindig a saját malmára hajtani a vizet?

- És mégis, mi lenne az?- türelmetlenül várom a válaszát, miközben felé nyújtok egy zsebkendőt, amivel megtörölheti a könnyben úszó szemeit.

- Gyere el velem valamelyik este- ezt úgy jelenti ki, mintha tudnom kéne, mire gondol.

- Hova?- ha akarnám se tudnám elrejteni a döbbenetet, ami az arcomról olvasható.

- Van egy éjszakai bárom. Gyere el velem egyik este, és én cserébe elfelejtem, hogy majdnem eltörted az orrom.- Még a sötétben is látom, hogy villog a szeme, milyen izgatott. A válaszom egyértelmű.

- Legyen. De csak egyszer- felém nyújtja a jobb karját, én pedig elfogadom a kézfogást, ezzel megpecsételve az ígéretemet.

És íme, a következő ballépésem.