16. Before the sun rises

Drága Olvasóim!

Egy parányit rövidebb lett a képzeltnél, de meghoztam az új részt, és még csak fél 1 lesz. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hamar sikerül befejeznem, legalábbis az elmúlt napokat tekintve nem erre számítottam.
Nagyon szépen köszönöm a hozzászólásokat és minden egyéb visszajelzést! :) Remélem a folytatás is elnyeri majd a tetszéseteket. Ha igen, ha nem, hagyjatok nyomot magatok után!

Legyetek jó rosszak,
xx Lu

Amelia Villain

A wc kagyló fölé hajolva eszmélek fel, és elcsodálkozom azon, hogyan képes valaki hirtelen összeszedni magát és minden erejével arra koncentrálni, hogy elérjen a folyosó másik felére. Csak most tudatosul bennem, mennyit is ittam. Bár, soknak nem mondhatom, mégis úgy éreztem jó néhány perccel ez előtt, hogy jobb lesz mindent kiadni magamból.

Remegő ujjakkal támaszkodok meg a csempézett falba, megpróbálok felállni, de akárhányszor próbálkozom, visszahuppanok a földre. Kénytelen vagyok feladni, inkább hátam a hideg falnak vetem, fejemet pedig a felhúzott térdeimre támasztom.

Az émelygésen és a hányingeren kívül egyetlen dolog foglalkoztat csupán. Louis csókja. Pontosabban a mi csókunk. Váratlanul ért, legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet. Ajkai nyomán még mindig bizsereg a szám, remegek, ha csak rá gondolok. Miért? Mire gondolt, amikor megcsókolt? Eleanorra? Kétlem, hogy hozzám lenne köze a tetteinek. Ezért is döntök úgy, hogy nem emlegetem, megvárom míg magától hozza szóba, hogy megmagyarázza, ha egyáltalán képes lesz erre.

A karórámra pillantva megállapítom, hogy hajnali fél öt lesz, ezzel a mozdulattal egy időben törlöm meg az arcom a tegnapi ingem ujjába. Le kéne zuhanyoznom, bevennem egy fájdalomcsillapítót, viszont a helyzet az, hogy jelen állapotomban még a padlóról sem vagyok képes felállni, nem hogy aktívabb cselekvéssorozatba kezdjek. Jobb ötlet híján négykézláb mászok ki a folyosóra, ahonnan már csak méterek választanak el a lépcsőtől. 

Louis alkoholtól kimerülten terpeszkedik a nappaliban lévő kanapén, elfoglalva azt a szűk helyet, ahol nem rég még én feküdtem. A kábultságától függetlenül megpróbálom minél halkabban összeszedni a holmimat és hazamenni. 

A tárcám mélyén még lapul valamennyi apró, talán kijön belőle egy buszjegy, ha még sem, akkor legfeljebb sétálok. A korábbi szituációval ellentétben most magam is úgy gondolom, hogy jót fog tenni némi friss levegő, ráadásul amilyen hamar csak lehet, otthon akarok lenni.

A bejárati ajtón még könnyedén kijutok, ám ekkor jut eszembe, hogy Louis nem egy átlagember, komoly biztonsági rendszer védi a lakását, ezért a táskámat átlendítem a vállaimon, féloldalasan lóg az oldalamnál, és csak hogy megkönnyítsem a dolgomat, hátravetem mielőtt  elkezdenék felfelé kapaszkodni a kerítés utcafronti oldalánál. Gyenge vagyok, erőtlenül esek vissza újra meg újra. 

- Nem maradhatok itt...- sírós hangon suttogok a semmibe. Letörlök néhány izzadság- és könnycseppet, majd ismét nekivetemedek az előttem álló akadálynak. Minden erőmet összeszedem- vagy is inkább csak összekapargatom, mert nincs túl sok- és nagy lendülettel felugrok nagyjából a kerítés harmadáig, majd fokozatosan haladva eljutok a tetejéig, ahol pihenésképp ülök néhány másodpercig, mielőtt átlendítem mindkét lábam.

Ügyetlenül huppanok a betonra, guggolásba érkezem, hasonló helyzetbe kerülök, mint a fürdőben, ám most fel tudok kapaszkodni a kerítés külsejére támaszkodva.

Elbotorkálok a sarkon árválkodó buszmegállóig, szinte megrémiszt az a sötétség és kietlenség, ami körbevesz és ráerőlteti magát a környékre. A gyér lámpafény alatt megszámolom a pénzem, és legszívesebben elsírnám magam. Jóformán üres, egy hullámcsaton, használt buszjegyen és egy üres rágópapíron kívül csak 5£ árválkodik benne. Remek. Így jár az, aki nem dolgozik, csak betegeskedik napokon át és költi a félretett pénzét. Egy mélyről jövő, fájdalmas sóhajt követve elindulok haza. Gyalog. Útközben pedig felidézem a történteket. A csók után zihálva váltunk el, és azt hiszem, annyira a pezsgő és a bor hatása alatt álltam, hogy elfelejtettem felháborodni, vagy legalább úgy tenni, mint akit ez mélységesen bánt. Mert bárhogy próbálkozom, nem tudok. Túl jó volt, akartam, és rá kellett jönnöm, mindig is erre vártam, talán még akkor fogalmazódott meg bennem ez a vágy, amikor azon az esős januári napon megláttam a fekete, kopott nadrágjában, átázott felsőjében, csapzott hajjal.

Nem. Akkor csak azt kívántam, álljon el az eső, múljon el a vihar, az égen és a szívemben. Emlékszem, mennyire nem akartam, hogy egyáltalán észrevegyen, vagy beszéljen hozzám, most meg hajnalban, pezsgőtől kótyagosan sétálok haza a lakásától.

Az út további részén nem ötlik fel bennem semmilyen mélyenszántó gondolat, csak bambulok magam elé, lustán lépkedek, egészen a lépcsőház bejáratáig. A táskámban kutakodok a kulcsom után, de mindhiába, nincs sehol. Se a hátsó kis zsebbe- ahol mellékesen találok még némi aprót, amivel könnyedén kifizethettem volna a buszt, de ennek már nincs sok jelentősége - se az első kis elkülönített résznél. Ez csak egyet jelenthet: Louis lakása gazdagabb egy kulcscsomóval.

- Remek..- ismét a sóhajaimba menekülök, és a betonlépcsőre ülve reménykedek abban, hogy a mai napon kivételesen valaki hamarabb hazaérkezik az éjszakás műszakból, előbb eszébe jut levinni a kutyáját sétálni, vagy a felső szomszédunkból az egyik gyerek hozzám hasonlóan az éjszakai utcákat járja és most érez némi vágyat a hazatérésre.

A sírás kerülget, nem akarok itt lenni, kezdek fázni, nyűgös vagyok, fáradt, és émelygek. Annyival jobban éreztem magam órákkal ez előtt, amikor még fűtött az izgatottság, amikor még a fényeket csodáltam az éttermet körülvevő kerthelyiségben, és Louis arról beszélt, hova megyünk el legközelebb, hogy megtalálhassuk a számukra megfelelő helyet az újrakezdéshez. Ez mind elszállt, mostanra csak egy csapzott frizura, jéghideg ujjak és homályos emlékek maradtak.

- Hé, minden oké?- riadtan az ismeretlen hang felé pillantok, de nem látok mást, csak egy teljesen átlagos huszonévest, aki hozzám hasonlóan az éjszakai életből kitörve ért ide. Talán csak hazafele tart, vagy egy új lakó a házban. Fogalmam sincs, mindenesetre olyan állapotban vagyok, hogy nem is érdekel ki ő, csak segítsen nekem bejutni. 

- Azt hiszem, kizártam magam, és még a lépcsőházba sem tudok bejutni- flegmán rántok egyet a vállamon, megpróbálok úgy viselkedni, mintha nem érdekelne.

- Kellemetlen- kérdezés nélkül ül le mellém- nálam sincs kulcs, reménykedtem abban, hogy majd te beengedsz.

Fél szemmel rásandítok, majd ismét a töredezett betonjárdának szentelem kissé fáradt tekintetem.

- A nevem Noah- jobb karját kinyújtja felém, én pedig megszeppenve fogok vele kezet. 

Ebben a pillanatban még nem gondolok semmi rosszra, túl fáradt vagyok ahhoz, hogy kombináljak vagy esetleg a nevén gondolkozzak. Egyszerűen sodródom a hajnali árral, nem törődök semmivel és senkivel, csak arra tudok gondolni, hogy egy kis szerencsével, órák múlva már kipihenten ébredhetek fel az ágyamba.

- Mia- ezzel pedig meghoztam életem egyik sorsfordító döntését.

Azt hiszem, nem kellett volna.