Drága Olvasóim!
Gyakorlatilag már kedd van és mivel egész nap dolgozom, gondoltam egyszerűbb ébren maradnom és felrakni az új részt. :)
Az igazat megvallva nagyon szerettem írni ezt a részt, és bár közel sem tökéletes, azért remélem sikerül elnyernem a tetszéseteket. Szerencsére itt, az Isten háta mögött néhány lépéssel van internet, ezért minden kedden lesz új rész. Előfordulhat, hogy augusztus közepe/vége fele lesznek zűrzavarok (mert miért ne lennének??) de azon leszek, hogy ebből ne lehessen sokat észrevenni.
Jó olvasást, és csodás hetet Nektek!:)
xx Lu
Amelia Villain:
Idegesen
tördelem a kezeimet, miközben fel-alá járkálok az öltöző
előtti folyosón. Greg meghagyta, hogy ne hagyjuk el a helyiséget,
de egyszerűen képtelen vagyok egy helyben megmaradni. Túl sok
minden kavarog a fejemben. Féltem Minniet és Mollyt, nem tudom mi
van Sammel, és Meli..tulajdonképpen őt féltem a legkevésbé,
inkább átmeneti bébicsőszét sajnálom, hiszen ha valaki nem elég
rutinos, simán túl jár az eszén a húgom. Mindezek mellett lövésem
sincs arról, hol lehetnek, mit kéne csinálnom, és hogyan kéne
viselkednem. Eddig nem kellett ilyen gondokkal küzdenem, de most,
most valahogy semmi sem tűnik olyan egyszerűnek és hétköznapinak,
amilyen valójában. Ma még a térdvédőmre is haragszom, amiért
nem elég kék, nem beszélve a szemeimről, amik nem képesek a
fáradtságtól tisztán látni. Gyűlölöm a várakozást, ki nem
állhatom ezt az érzést, ami belülről próbál legyőzni, a
gyomoridegem ellen pedig már rég feladtam a harcot.
- Nem
megyek pályára- jelentem ki határozottan, miután feltépem az
öltöző ajtaját. Tíz kíváncsi szempár fürkészi az arcomat,
és várják a csodát, hogy elnevessem magam, és közöljem:
nyugi, csak vicceltem. Rohadtul nem viccelek. Képtelen vagyok így
játszani.
- Ne
nevettess- Tess bezárja a szekrényét, és hozzám vág egy fél
literes vizet- Csak kezdeti pánik. Elmúlik.
- Nem,
nem játszom ma- kőkeményen kiállok saját magam mellett, és
állom a tekintetüket. Senki sem mozdul, csak a lélegzetvételeimet
hallom és a neon zúgását.
- Ahhoz
nekünk is lesz egy-két szavunk- megfordulok, mert nem hiszek a
fülemnek. Louis és Sam állnak mögöttem, és az állítólagos
inkognitót figyelmen kívül hagyva, feltűnő ruhadarabokat
viselnek mindketten, melyekkel egyáltalán nem titkolják, melyik
csapatnak szurkolnak ma. Sam hozzám rohan és a kezemet megragadva
rángat az ajtóhoz, ahol egyenesen Louis karjaiban találom magam-
Menni fog, ne aggódj.
- Nem
akarok kimenni- érzem, hogy szorosabban ölel magához, ezért
nincs más lehetőségem, nekem is a dereka köré kell fonnom a
karjaimat.
- Pedig
ki fogsz- jelenti ki nemes egyszerűséggel, és finoman
megveregetve a hátam visszatol a padokhoz. Lehuppanok, és mit sem
törődve a csapattársaim döbbent arcával, a nem rég nálam
landolt vizet tovább dobom, egyenesen Louis felé.
- Ne
lökdössön, uram!- Ezzel a felkiáltással már repül is az
üveg, kis híján fejbe találva Louist. Bocsánatkérően nevetek
rá, ő pedig a mellkasára szorítja a kezeit.- És ne játssza
túl.
- Meg
akartál ölni- megragadja a vidáman nézelődő Sam kezét- ezért
visszamegyünk a helyünkre- rám kacsintanak, mintha csak
begyakorolt mutatvány lenne. Mondjuk, egész biztosan az.- Sam,
köszönj el a vérengző nővéredtől.
- Hé!
Ellenem fordítod? Soha többé nem engedem, hogy találkozzatok-
ekkorra már rég elfelejtem, mennyire ideges vagyok, és már eszem
ágában sincs a kispadon ülni.
A
fiúk távozását követően hatalmas, zúgó csend telepszik az
öltözőre, amit jóformán észre sem veszek. Teszem a dolgom,
elpakolom a cuccaimat, magamhoz veszem a legszükségesebb dolgokat,
és bezárom a szekrényt.
- Lányok,
gyertek melegíteni- dugja be a fejét Greg az ajtón, ahol az imént
még Louis állt.
Némán
követjük, és nekem még mindig nem tűnik furcsának a csend, csak
a folyosó végén jövök rá, mi is történik.
- Most
meg kéne magyaráznom, ugye?- Félve pillantok körbe, mert a
lányoknak mostanra a padlót súrolja az álla. A némaságra
nyugodtabban felelek- Ezek szerint nem, remek.
Pozitív
gondolatokkal a fejemen lépem át a vasajtó küszöbét. A világgal
még nem békültem ki teljes mértékben, életem legjobb napjától
távol áll a mai, de megteszek mindent, hogy ezt ne lehessen észre
venni rajtam.
A
nap a délután kezdetekor úgy dönt, végre előbújik a felhők
közül, a sugarak melegítik a hátam, ami jól esik, miközben a
nyirkos fűben rohangálok. Nem érzékelek semmit a külvilágból,
csak a labdát vagyok képes követni teljes testtel és tűéles
figyelemmel. Borzasztó időérzékemnek köszönhetően váratlanul
ér a sípszó, és a szívemhez kapok annak hallatán. Az első
félidő úgy repült el, mintha meg sem történt volna. Az állás
0-0, és ennyi idő elég volt ahhoz, hogy mindannyian ziháljunk és
érezzük a kezdeti fáradságot. Nem vagyunk profik, alig egy-két
meccsünk van, jobbára tanítunk, az állóképességünk a többi
játékoshoz képest gyenge, de kitartunk.
Izzadt
homlokomat újra és újra megtörlöm a törölközőmmel, és
lassan az egész palacknyi vizet elfogyasztom. Az ivás, ebben a
helyzetben nem a megfelelő kifejezés, hiszen a fele a fűre folyik,
de előtte még tesz egy kört rajtam. Remeg kezem-lábam, és
minduntalan keresem az emberek közt a testvéreim és Louisékat.
Visszafogom magamat, és a kitörni készülő pánikot is, hiszen
nem találom őket sehol. Hiába nézem végig a sorokat, minden
egyes széket, ameddig ellátok, ők nincsenek sehol. Pedig
emlékszem, hogy annak ellenére, hogy megbeszéltük, diszkréten
jelennek meg, elég nagy feltűnést keltő ruhákat vettek fel erre
az alkalomra, még meg is jegyeztem nekik, hogy amíg a testvéreim
náluk vannak, addig jobb lenne, ha kerülnék a figyelmet, mert el
tudom képzelni, mennyire lehet erős egy tizenéves kislány, aki
épp a kedvenceit pillantja meg egy kisebb csapat gyerekkel.
- Nem
hiszem el, Louis Tomlinson, hogy ezt csinálod velem- szinte csak a
fogaim alatt sziszegem, és tovább pásztázom a nézőteret. Sehol
semmi. Kezd bosszantani ez az egész, és elindulok Greg felé,
hátha neki sikerült már kiszúrnia őket a tömegben.
- Mia,
menj vissza, fél perc és kezdés- mielőtt megszólalhatnék,
visszaterel a többiek mellé, időt sem hagyva, hogy feltehessem a
kérdésemet, mégsem hagyom magam.
- De..
Greg, nem láttad Meliéket valamerre? Nem látom őket- hangom
elkeseredett és ettől csak még inkább úrrá lesz rajtam a
pánik. Nem lehetek ennyire szerencsétlen, itt kell lenniük,
felesleges pánikba esni. Biztosan itt ülnek valahol, csak én nem
látom őket.
- Jól
vannak, csak menj már- egy cseppet sem nyugszom meg, és ilyen
hangulatban nagyjából annyi kedvem van visszamenni a pályára,
mint amennyi kedvem volt egyáltalán eljönni játszani.
Nem
értem, miért, de már nem érzem azt, hogy itt lenne a helyem.
Imádok játszani, ez az életem, de nem minden áron. Sajnos rá
kellett jönnöm, hogy a focinak háttérbe kell szorulnia, hiszen
vannak ennél sokkal fontosabb dolgok az életben. Amíg Jens nem
volt beteg, amíg anya még itthon lakott és dolgozott, nem kellett
hétköznap is dolgoznom ahhoz, hogy legyen mit ennünk. Amikor még
gimnazista voltam, az élet egyszerűbbnek tűnt. Nehezebbnek, de
mégsem volt ennyire bonyolult és kimerítő. Nem gondoltam volna,
hogy valaha képes leszek a hatodik munkanapomon is reggel negyed
hatkor felkelni, mintha mi sem történt volna, reggelit készíteni,
elmenni dolgozni, délután a testvéreimre vigyázni, és esténként
elintézni mindazt, amire napközben nem volt lehetőségem, és késő
éjjel ágyba esni, álmatlanul forgolódni, virrasztani, ápolni és
szeretni, mint egy anya. Az elmúlt néhány hónapban viszont
mindezt megtapasztalhattam, hiszen az édesanyámnak most egyetlen
dolga van, mégpedig az, hogy Jennára vigyázzon. Nekem pedig át
kell vállalnom az itthoni szerepét, fel kell hagynom a tanulással,
dolgoznom kell, és el kell viselnem Mitch modortalanságát minden
nap.
- Mia...-
fejem a hang felé kapom, de késő. Erős ütést érzek az
oldalamba, ami rögvest térdre kényszerít.
A
tompa fájdalom szétárad a testemben, és mielőtt nyernék egy kis
időt, hogy felfoghassam, mi történik, rémisztően hasonló érzés
nyilall a fejembe. Kezeim közt érzem a még mindig nyirkos füvet, a
térdvédőm kényelmetlenné válik, ahogy a behajlított lábamba
nyomódik. Elhomályosul a látásom, érzem, hogy szédülök.
Megpróbálok óvatosan az oldalamra fordulni, hogy mihamarabb múljon
el ez a borzasztó érzés. Szinte kapaszkodok a földbe, mert úgy
érzem, ha nem tenném, tovább forogna körülöttem a világ, és
nagy valószínűséggel a hányingerem is csak fokozódna.
Patakokban folyik a könnyem, a hangom visszafojtom, semmi szükség
nincs arra, hogy bőgjek. Fáj, de a játék megy tovább, mennie
kell. Összeszorítom a szemem, megdörzsölöm az arcom és
felállok. Kissé még szédelgek, de nem érte ütés a fejem, csak
az adrenalin miatt kezdett lüktetni. Megrázom magam, és
hüvelykujjam felmutatva jelzem, minden a legnagyobb rendben. Az
oldalam sajog, minden egyes lépésnél, mintha sózná valaki, csíp,
ég és húzódik, ebből a többiek mit sem vesznek észre, mert
mosolygok. Volt már ennél keményebb sérülésem, valahogy ki
fogom bírni ezt a kevés időt, ami hátra maradt.
Kapva
kapok az alkalmon, és csatárként, lábaim előtt a labdával
előrenyomulok az ellenfél térfelére. Néhányan még mindig nem
ocsúdtak fel az esésemből, így könnyebb dolgom van, mint hittem.
Könnyedén lavírozok, és talán nagyképűen hangzik, de érzem,
ma belövöm a tökéletes gólt, kerüljön bármibe. Egy barna copf
libben el előttem, érzékelem, hogy a viselője egy lépéssel
jobbra halad, hogy elállhasson az utamból. Őszintén szólva
fogalmam sincs, a csapattársam-e vagy sem, én csak megyek előre.
Egy
lépés.
Sosem
éreztem még ilyen magabiztosnak magam a pályán, és talán erre
az erőre lett volna szükségem Tom ellen is. Ha akkor birtokában
lettem volna ennek az érzésnek, sosem tudott volna bántani. Sem
fizikailag, sem érzelmileg. Sehogy. Akkor lett volna bátorságom
még aznap este Mitch elé állni, aki engem hibáztat a mai napig a
fia elköltözése miatt. Megmondhattam volna az anyámnak, hogy
miért történt mindez, és hinne nekem. Nem kellene harcolnom
minden egyes nap az emlékekkel, amik lassan, de biztosan teszik
tönkre az életem. Kiálltam volna ország-világ elé, és
elmeséltem volna minden lánynak, hogy nem kell, hogy ez
megtörténjen. Ezt senki sem érdemli meg, ettől óvni kell a
szeretteinket. Mert a erőszak az egyetlen, ami mozgatja a világot,
és sötétségbe zárja azt. Ha egyszer, csak még egyszer lenne
ennyi erőm, elmondanám, szétkürtölném, hogy állítsuk meg,
hogy ne legyen az ilyen embereknek több esélye, és tegyen arról
minden hatóság, hogy soha többé ne legyen lehetősége egy
erőszakos embernek sem bántani másokat.
Még
egy.
Meghallom
Sam hangját. Üvölt, kiabál. Én kihallom belőle a drukkot, még
akkor is, ha másoknak ez csak artikulálatlan beszéd. Hallom a
hangján, mennyire izgul, és ha látnám, valószínűleg két lábon
állva, egy korlátba csimpaszkodva találnám őt, szemöldökét
összehúzva, arca kipirulna az erőltetett kiáltástól, és
remélhetőleg Louis megtartaná helyettem is, vigyázna rá,
féltené. Meli biztosan most is óvó tekintetét az ikreken tartja,
akik kicsik, és törékenyek, még is teljesen, és száz
százalékosan részei a saját életüknek. Sosem fogom elfogadni,
ha bármelyikük egyszer felnő, és elhagynak engem. Minden hitem és
energiám abba fektettem eddig is, hogy nekik jobb legyen, hogy
legyen lehetőségük azt tenni, ami nekik jó, de legalább kitörni
ebből az egész életnek nevezett őrületből, ami körülvesz
minket, és ez a jövőben sem lesz másképp.
Az
utolsó.
Lehunyom
a szemem, miután elrúgom a labdát. Ha ez sikerül, akkor készen
kell állnom az ugrásra, a repülésre. Ha belövöm, sikítani
fognak, és nyerünk. Ha a labda a megfelelő szögben repül, akkor
vége, nincs tovább.
Sikítás.
Nyertünk.
Szia:)
VálaszTörlésCsak azt tudom mondani,hogy wow! Nagyon jó lett és egyben elgondolkodtató. Várom a következő részt. :)
Ölel:Vik ^-^
Szia!
TörlésJaj de drága vagy!:) Titkon azért reméltem, hogy valaki belegondol ebbe az egészbe, és örülök ha tetszik!:))
Kedden érkezik a folytatás!
xx Lu