9. Hold on

Drága Olvasóim!

Gyakorlatilag már kedd van és mivel egész nap dolgozom, gondoltam egyszerűbb ébren maradnom és felrakni az új részt. :)

Az igazat megvallva nagyon szerettem írni ezt a részt, és bár közel sem tökéletes, azért remélem sikerül elnyernem a tetszéseteket. Szerencsére itt, az Isten háta mögött néhány lépéssel van internet, ezért minden kedden lesz új rész. Előfordulhat, hogy augusztus közepe/vége fele lesznek zűrzavarok (mert miért ne lennének??) de azon leszek, hogy ebből ne lehessen sokat észrevenni.

Jó olvasást, és csodás hetet Nektek!:)

xx Lu

Amelia Villain:

Idegesen tördelem a kezeimet, miközben fel-alá járkálok az öltöző előtti folyosón. Greg meghagyta, hogy ne hagyjuk el a helyiséget, de egyszerűen képtelen vagyok egy helyben megmaradni. Túl sok minden kavarog a fejemben. Féltem Minniet és Mollyt, nem tudom mi van Sammel, és Meli..tulajdonképpen őt féltem a legkevésbé, inkább átmeneti bébicsőszét sajnálom, hiszen ha valaki nem elég rutinos, simán túl jár az eszén a húgom. Mindezek mellett lövésem sincs arról, hol lehetnek, mit kéne csinálnom, és hogyan kéne viselkednem. Eddig nem kellett ilyen gondokkal küzdenem, de most, most valahogy semmi sem tűnik olyan egyszerűnek és hétköznapinak, amilyen valójában. Ma még a térdvédőmre is haragszom, amiért nem elég kék, nem beszélve a szemeimről, amik nem képesek a fáradtságtól tisztán látni. Gyűlölöm a várakozást, ki nem állhatom ezt az érzést, ami belülről próbál legyőzni, a gyomoridegem ellen pedig már rég feladtam a harcot.

- Nem megyek pályára- jelentem ki határozottan, miután feltépem az öltöző ajtaját. Tíz kíváncsi szempár fürkészi az arcomat, és várják a csodát, hogy elnevessem magam, és közöljem: nyugi, csak vicceltem. Rohadtul nem viccelek. Képtelen vagyok így játszani.

- Ne nevettess- Tess bezárja a szekrényét, és hozzám vág egy fél literes vizet- Csak kezdeti pánik. Elmúlik.

- Nem, nem játszom ma- kőkeményen kiállok saját magam mellett, és állom a tekintetüket. Senki sem mozdul, csak a lélegzetvételeimet hallom és a neon zúgását.

- Ahhoz nekünk is lesz egy-két szavunk- megfordulok, mert nem hiszek a fülemnek. Louis és Sam állnak mögöttem, és az állítólagos inkognitót figyelmen kívül hagyva, feltűnő ruhadarabokat viselnek mindketten, melyekkel egyáltalán nem titkolják, melyik csapatnak szurkolnak ma. Sam hozzám rohan és a kezemet megragadva rángat az ajtóhoz, ahol egyenesen Louis karjaiban találom magam- Menni fog, ne aggódj.

- Nem akarok kimenni- érzem, hogy szorosabban ölel magához, ezért nincs más lehetőségem, nekem is a dereka köré kell fonnom a karjaimat.

- Pedig ki fogsz- jelenti ki nemes egyszerűséggel, és finoman megveregetve a hátam visszatol a padokhoz. Lehuppanok, és mit sem törődve a csapattársaim döbbent arcával, a nem rég nálam landolt vizet tovább dobom, egyenesen Louis felé.

- Ne lökdössön, uram!- Ezzel a felkiáltással már repül is az üveg, kis híján fejbe találva Louist. Bocsánatkérően nevetek rá, ő pedig a mellkasára szorítja a kezeit.- És ne játssza túl.

- Meg akartál ölni- megragadja a vidáman nézelődő Sam kezét- ezért visszamegyünk a helyünkre- rám kacsintanak, mintha csak begyakorolt mutatvány lenne. Mondjuk, egész biztosan az.- Sam, köszönj el a vérengző nővéredtől.

- Hé! Ellenem fordítod? Soha többé nem engedem, hogy találkozzatok- ekkorra már rég elfelejtem, mennyire ideges vagyok, és már eszem ágában sincs a kispadon ülni.

A fiúk távozását követően hatalmas, zúgó csend telepszik az öltözőre, amit jóformán észre sem veszek. Teszem a dolgom, elpakolom a cuccaimat, magamhoz veszem a legszükségesebb dolgokat, és bezárom a szekrényt.

- Lányok, gyertek melegíteni- dugja be a fejét Greg az ajtón, ahol az imént még Louis állt.

Némán követjük, és nekem még mindig nem tűnik furcsának a csend, csak a folyosó végén jövök rá, mi is történik.

- Most meg kéne magyaráznom, ugye?- Félve pillantok körbe, mert a lányoknak mostanra a padlót súrolja az álla. A némaságra nyugodtabban felelek- Ezek szerint nem, remek.

Pozitív gondolatokkal a fejemen lépem át a vasajtó küszöbét. A világgal még nem békültem ki teljes mértékben, életem legjobb napjától távol áll a mai, de megteszek mindent, hogy ezt ne lehessen észre venni rajtam.

A nap a délután kezdetekor úgy dönt, végre előbújik a felhők közül, a sugarak melegítik a hátam, ami jól esik, miközben a nyirkos fűben rohangálok. Nem érzékelek semmit a külvilágból, csak a labdát vagyok képes követni teljes testtel és tűéles figyelemmel. Borzasztó időérzékemnek köszönhetően váratlanul ér a sípszó, és a szívemhez kapok annak hallatán. Az első félidő úgy repült el, mintha meg sem történt volna. Az állás 0-0, és ennyi idő elég volt ahhoz, hogy mindannyian ziháljunk és érezzük a kezdeti fáradságot. Nem vagyunk profik, alig egy-két meccsünk van, jobbára tanítunk, az állóképességünk a többi játékoshoz képest gyenge, de kitartunk.

Izzadt homlokomat újra és újra megtörlöm a törölközőmmel, és lassan az egész palacknyi vizet elfogyasztom. Az ivás, ebben a helyzetben nem a megfelelő kifejezés, hiszen a fele a fűre folyik, de előtte még tesz egy kört rajtam. Remeg kezem-lábam, és minduntalan keresem az emberek közt a testvéreim és Louisékat. Visszafogom magamat, és a kitörni készülő pánikot is, hiszen nem találom őket sehol. Hiába nézem végig a sorokat, minden egyes széket, ameddig ellátok, ők nincsenek sehol. Pedig emlékszem, hogy annak ellenére, hogy megbeszéltük, diszkréten jelennek meg, elég nagy feltűnést keltő ruhákat vettek fel erre az alkalomra, még meg is jegyeztem nekik, hogy amíg a testvéreim náluk vannak, addig jobb lenne, ha kerülnék a figyelmet, mert el tudom képzelni, mennyire lehet erős egy tizenéves kislány, aki épp a kedvenceit pillantja meg egy kisebb csapat gyerekkel.

- Nem hiszem el, Louis Tomlinson, hogy ezt csinálod velem- szinte csak a fogaim alatt sziszegem, és tovább pásztázom a nézőteret. Sehol semmi. Kezd bosszantani ez az egész, és elindulok Greg felé, hátha neki sikerült már kiszúrnia őket a tömegben.

- Mia, menj vissza, fél perc és kezdés- mielőtt megszólalhatnék, visszaterel a többiek mellé, időt sem hagyva, hogy feltehessem a kérdésemet, mégsem hagyom magam.

- De.. Greg, nem láttad Meliéket valamerre? Nem látom őket- hangom elkeseredett és ettől csak még inkább úrrá lesz rajtam a pánik. Nem lehetek ennyire szerencsétlen, itt kell lenniük, felesleges pánikba esni. Biztosan itt ülnek valahol, csak én nem látom őket.

- Jól vannak, csak menj már- egy cseppet sem nyugszom meg, és ilyen hangulatban nagyjából annyi kedvem van visszamenni a pályára, mint amennyi kedvem volt egyáltalán eljönni játszani.

Nem értem, miért, de már nem érzem azt, hogy itt lenne a helyem. Imádok játszani, ez az életem, de nem minden áron. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy a focinak háttérbe kell szorulnia, hiszen vannak ennél sokkal fontosabb dolgok az életben. Amíg Jens nem volt beteg, amíg anya még itthon lakott és dolgozott, nem kellett hétköznap is dolgoznom ahhoz, hogy legyen mit ennünk. Amikor még gimnazista voltam, az élet egyszerűbbnek tűnt. Nehezebbnek, de mégsem volt ennyire bonyolult és kimerítő. Nem gondoltam volna, hogy valaha képes leszek a hatodik munkanapomon is reggel negyed hatkor felkelni, mintha mi sem történt volna, reggelit készíteni, elmenni dolgozni, délután a testvéreimre vigyázni, és esténként elintézni mindazt, amire napközben nem volt lehetőségem, és késő éjjel ágyba esni, álmatlanul forgolódni, virrasztani, ápolni és szeretni, mint egy anya. Az elmúlt néhány hónapban viszont mindezt megtapasztalhattam, hiszen az édesanyámnak most egyetlen dolga van, mégpedig az, hogy Jennára vigyázzon. Nekem pedig át kell vállalnom az itthoni szerepét, fel kell hagynom a tanulással, dolgoznom kell, és el kell viselnem Mitch modortalanságát minden nap.

- Mia...- fejem a hang felé kapom, de késő. Erős ütést érzek az oldalamba, ami rögvest térdre kényszerít.

A tompa fájdalom szétárad a testemben, és mielőtt nyernék egy kis időt, hogy felfoghassam, mi történik, rémisztően hasonló érzés nyilall a fejembe. Kezeim közt érzem a még mindig nyirkos füvet, a térdvédőm kényelmetlenné válik, ahogy a behajlított lábamba nyomódik. Elhomályosul a látásom, érzem, hogy szédülök. Megpróbálok óvatosan az oldalamra fordulni, hogy mihamarabb múljon el ez a borzasztó érzés. Szinte kapaszkodok a földbe, mert úgy érzem, ha nem tenném, tovább forogna körülöttem a világ, és nagy valószínűséggel a hányingerem is csak fokozódna. Patakokban folyik a könnyem, a hangom visszafojtom, semmi szükség nincs arra, hogy bőgjek. Fáj, de a játék megy tovább, mennie kell. Összeszorítom a szemem, megdörzsölöm az arcom és felállok. Kissé még szédelgek, de nem érte ütés a fejem, csak az adrenalin miatt kezdett lüktetni. Megrázom magam, és hüvelykujjam felmutatva jelzem, minden a legnagyobb rendben. Az oldalam sajog, minden egyes lépésnél, mintha sózná valaki, csíp, ég és húzódik, ebből a többiek mit sem vesznek észre, mert mosolygok. Volt már ennél keményebb sérülésem, valahogy ki fogom bírni ezt a kevés időt, ami hátra maradt.

Kapva kapok az alkalmon, és csatárként, lábaim előtt a labdával előrenyomulok az ellenfél térfelére. Néhányan még mindig nem ocsúdtak fel az esésemből, így könnyebb dolgom van, mint hittem. Könnyedén lavírozok, és talán nagyképűen hangzik, de érzem, ma belövöm a tökéletes gólt, kerüljön bármibe. Egy barna copf libben el előttem, érzékelem, hogy a viselője egy lépéssel jobbra halad, hogy elállhasson az utamból. Őszintén szólva fogalmam sincs, a csapattársam-e vagy sem, én csak megyek előre.

Egy lépés.

Sosem éreztem még ilyen magabiztosnak magam a pályán, és talán erre az erőre lett volna szükségem Tom ellen is. Ha akkor birtokában lettem volna ennek az érzésnek, sosem tudott volna bántani. Sem fizikailag, sem érzelmileg. Sehogy. Akkor lett volna bátorságom még aznap este Mitch elé állni, aki engem hibáztat a mai napig a fia elköltözése miatt. Megmondhattam volna az anyámnak, hogy miért történt mindez, és hinne nekem. Nem kellene harcolnom minden egyes nap az emlékekkel, amik lassan, de biztosan teszik tönkre az életem. Kiálltam volna ország-világ elé, és elmeséltem volna minden lánynak, hogy nem kell, hogy ez megtörténjen. Ezt senki sem érdemli meg, ettől óvni kell a szeretteinket. Mert a erőszak az egyetlen, ami mozgatja a világot, és sötétségbe zárja azt. Ha egyszer, csak még egyszer lenne ennyi erőm, elmondanám, szétkürtölném, hogy állítsuk meg, hogy ne legyen az ilyen embereknek több esélye, és tegyen arról minden hatóság, hogy soha többé ne legyen lehetősége egy erőszakos embernek sem bántani másokat.

Még egy.

Meghallom Sam hangját. Üvölt, kiabál. Én kihallom belőle a drukkot, még akkor is, ha másoknak ez csak artikulálatlan beszéd. Hallom a hangján, mennyire izgul, és ha látnám, valószínűleg két lábon állva, egy korlátba csimpaszkodva találnám őt, szemöldökét összehúzva, arca kipirulna az erőltetett kiáltástól, és remélhetőleg Louis megtartaná helyettem is, vigyázna rá, féltené. Meli biztosan most is óvó tekintetét az ikreken tartja, akik kicsik, és törékenyek, még is teljesen, és száz százalékosan részei a saját életüknek. Sosem fogom elfogadni, ha bármelyikük egyszer felnő, és elhagynak engem. Minden hitem és energiám abba fektettem eddig is, hogy nekik jobb legyen, hogy legyen lehetőségük azt tenni, ami nekik jó, de legalább kitörni ebből az egész életnek nevezett őrületből, ami körülvesz minket, és ez a jövőben sem lesz másképp.

Az utolsó.

Lehunyom a szemem, miután elrúgom a labdát. Ha ez sikerül, akkor készen kell állnom az ugrásra, a repülésre. Ha belövöm, sikítani fognak, és nyerünk. Ha a labda a megfelelő szögben repül, akkor vége, nincs tovább.

Sikítás.

Nyertünk.