Ez egy viszonylag rövid bejegyzés, ne haragudjatok, de nem akartam másképp lezárni ezt a részt. Nagyon nehéz volt elhatároznom, hogy egy ilyen múltú lányt alkossak meg, és most furcsán érzem magam, hiszen mindig rosszul élem meg, ha bántalmazásról van szó.
Mielőtt még bárki belevetné magát a részbe, szeretném, ha ezt figyelmesen elolvasnátok:
Az erőszakot minden formájában bünteti a törvény. A gyermekek és a nők ellen elkövetett bűncselekmények száma a világon óráról órára növekszik. Ha bárki ehhez hasonlót észlel, vagy része van benne, kötelessége értesíteni a hatóságokat. Magyarországon a NANE segítségét kérheti minden bántalmazott. Kérlek titeket, nagyon vigyázzatok magatokra, és merem remélni, hogy senkivel nem fordul elő hasonló eset.
!!! Ez egy kitalált történet, nekem szerencsére semmilyen kapcsolatom sincs erőszakot elkövetővel, a cselekményt magam alakítom és ha valakit sért a fejezetben ismertetett eset, vagy kellemetlenséget okoz, akkor nagyon sajnálom.!!!
xx Lu
Amelia Villain:
-Tizenhat
voltam, Thomas pedig majdnem tizenkilenc. Sosem gondoltam volna,
hogy ez megtörténhet, bár, azt hiszem, senki se számít erre,
csak aki paranoiás. Annak kellett volna lennem, vagy csak egy
kicsit kevésbé naivnak. Azt hittem, a miénkhez hasonló kapcsolat
teljesen normális, ha az embernek van egy bátyja. Szerettem őt,
legalább annyira, mintha édes testvérek lettünk volna, sok
mindent tanultam tőle, vigyázott rám. A suliban, többek közt
ezért sem volt semmi problémám, mert tudta mindenki, ha
belém kötnek, akkor Tommal húznak ujjat, annak pedig sosem volt jó
vége. Számtalanszor tartotta a hátát értem, mert visszaéltem
néhányszor azzal, hogy engem nem bánthat senki, többet ült az
emeleti irodában, mint maga az igazgató, emiatt nem vették fel
arra az egyetemre, ahová igazán sok esélye lett volna bejutni,
mert túl sok volt a fegyelmije. De nem bánta, mindig azzal
vigasztalt, hogy úgy sem tudta volna fizetni a tanulmányait,
akkor meg legalább érezzük jól magunkat, amíg megtehetjük-
tartok némi szünetet, de épp csak annyit, hogy vehessek néhány
mély lélegzetet, és már folytatom is- Aznap este szakított vele
a barátnője, amitől teljesen kikészült.Amikor hazaért, tört,
zúzott, nem is lehetett hozzá szólni. Miután berobogott a
szobánkba, anya felhívott, hogy siessek haza, mert baj van. Azon
nyomban eljöttem a pályáról, buszra szálltam és rohantam haza.
A lakásba beérve Mitch fogadott, de meg sem várva a
figyelmeztetését, egyenesen Thomas után kutatva mentem a saját
fejem után, félrelökve a nevelőapám. Sírt. A szobánk fel volt
dúlva, mindenfelé könyvek és párnák hevertek, valamint a
barátnőjével közös képük, darabjaira hullott keretben, a
dohányzóasztalról leesve.
Úgy
érzem, képtelen vagyok tovább mesélni a történteket, mert már
csak az van hátra, hogy Louis megtudja, miként alázott meg Thomas
azon az estén. Kezem a combomon pihentetem, pontosan ott, ahol az
övcsatja felsértette a bőröm, ezzel örökre nyomot hagyva maga
után. Nem tudom, miként folytathatnám, a szemeim alsó vonalában
maró érzés fut végig, de egyetlen egy könnycseppet sem ejtek.
Fáj, de csak belülről. Tépegetem egy darabig a körömágyam
környékén a bőröm, de tudom, nem halogathatom ezt sokáig. Ha
már belekezdtem, el kell mesélnem a történetet, így Louis
megtudja, amit tudni akar, attól függetlenül, hogy most már
igazán kitalálhatta a történteket.
- Mia...
- Ne,
Louis. Minden rendben van-fogalmam sincs, hogyan kéne folytatnom.
Talán lényegtelen részletnek tűnik az eső, hiszen Londonban már
szinte nevetséges megilletődni ettől az időjárástól, mégis,
ez az, ami a legélénkebben megmaradt az emlékeimben- Szakadt az
eső, fáradt voltam a tanulás és az edzés miatt. Thomas csak
mesélt és mesélt, be nem állt a szája. Figyeltem arra, amit
mond, de elkalandoztam, és csak azon járt az eszem, hogy miért?
Miért hagyta ott őt ez a lány, amikor annyira...szerették
egymást. Aztán már csak arra eszméltem fel, hogy maga alá
gyűrt. Először féltem. Tiltakoztam, ahogy csak tudtam,
megpróbáltam megállítani őt, később már erőm se volt hozzá,
aztán a nagy ijedtségtől ájuldozva hagytam, hogy azt tegyen,
amit akar. Pedig ellen akartam állni, sikollyal, erővel,
rugdosással, üvöltéssel, észérvekkel, de egyszerűen
nem..szóval, nem sikerült túl fényesen, hiába próbálkoztam, a
testem nem engedelmeskedett többé. Mikor végzett velem,
egyszerűen fogott, és kidobott, utánam hajítva a rongyosra
szaggatott gönceimmel. Megszégyenítve éreztem magam, véresen,
koszosan, bőrig ázva zokogtam legalább..nem is tudom, talán fél
órámba telt, mire sikerült annyira összeszednem magam, hogy
eljussak Greg lakásáig. Ő segített akkor rajtam, emlékszem,
teát főzött az éjszaka közepén, tiszta ruhát keresett nekem,
én meg csak szótlanul ültem a nappaliban. Kifésülte és
megszárította a hajam, felhívta anyukámat, hogy nincsen semmi
bajom, nála vagyok. Megpróbált rávenni, hogy egyek néhány
falatot, de képtelen voltam tenni bármit is, egyre csak sírtam és
sírtam, amíg valahogy el nem aludtam. Másnap az első utunk a
rendőrségre vezetett, feljelentést kellett tennem az ellen az
ember ellen, aki egykor mindennél fontosabb volt és akit a
legjobban szerettem. Undorodtam mindentől és mindenkitől, nem
engedtem, hogy Gregen kívül más férfi akár csak egy méterre is
megközelítsen. Hisztizni, toporzékolni akartam, a földön
rángatózva üvölteni, hogy miért történt ez és mivel
érdemeltem ki, de nem mozdultam, csak belül dúltam, kívülről
csak egy megszeppent őzikéhez hasonlíthattam. Végül aláírtam
a vallomásomat, amiről fogalmam sincs a mai napig, hogyan voltam
képes lediktálni, nem emlékszem arra, hogy megszólaltam volna,
utólag visszaolvasva pedig csak még szörnyűbb volt, mert
annyira részletes eseményleírást vártak tőlem, amilyet csak
tudtam. Ez legalább sikerült.
Kifújom
az összes levegőt, ami a tüdőmben maradt. Louis csak ül, várom,
hogy reagáljon valamit, hogy szólaljon meg, vagy csak mozduljon meg
végre, de semmi. Üveges szemmel mered előre, és egészen biztos
vagyok abban, hogy nem engem lát. Rám néz, de nem lát, csak
peregnek a képek előtte, ahogyan ő látja, ahogyan ő képes
mindezt elképzelni és nagyon remélem, hogy nem izgatja fel magát
túlságosan. Kezei ökölbe vannak szorítva, ujjai már
elfehéredtek. Megrémiszt a tudat, hogy ennyire felkavartam őt
ezzel az egésszel, és nem gondolom már jó ötletnek, hogy ilyen
hirtelen avattam be őt mindenbe. Kár bánkódni, visszaszívni nem
tudom a szavaimat, ezért csak tenyerem közé fogom kezeit és
óvatosan végig simítok a kézfején párszor, hátha ettől
megnyugszik valamennyire.Ne
haragudj, nem kellett volna ezt így rád zúdítani- kételkedek
abban, hogy értené a szavaimat. A hangom olyan gyenge, mint már
nagyon régen, aggódó tekintetemmel végre találkozik tisztán
ragyogó, mélykék szeme és lazulni kezd a szorítás az ujjpercei
között.
- Ha
bármit tehetnék azért, hogy meg nem történtté tehessem,
esküszöm, mindent elkövetnék érte. Mia, én..nem is tudom, mit
mondjak.
- Nem
kell mondanod semmit- az élesen beszívott levegő jótékony
hatással van a fájdalmaimra, az oldalamhoz kapok és akaratom
ellenére kibuggyan egy kövér könnycsepp a szememből- Nekem már
az is nagyon sokat jelent, hogy meghallgattál, és nem ítélkezel
felettem.
- Miért
tenném? Te jó ég! Kislány voltál, aki nem érdemelt volna meg
egy bántó szót sem, nem hogy ezt- úgy érzem, Louis karjai közt
vagyok a legnagyobb biztonságban. Az illata alattomos módon kúszik
az orromba, eltelítve minden érzékemet az édeskés, mégis friss
parfüm illattal.
Megerednek
a könnyeim, egyik után bukkan elő a másik. Némán pityergek és
ösztönösen keresek menedéket az ölelésében a vállaiba
kapaszkodva. Még egy jó darabig itt szándékozom maradni, így,
kizárva a külvilágot. Louis puszta jelenléte is támogat és
gyógyítja a lelkem. Hallgatom, ahogy légzésünk valamennyire
lelassul, végül Louis töri meg a csendet.
- Nagyon
fáj?- hirtelen nem igen értem, mire gondol. Kissé elhúzódok
tőle, kimászok az öléből és egyszerűen mellette kuporodok
össze, lábaimat felhúzva a mellkasomhoz.
- A
sebem? Igen. De így néha jó, mármint ha így ülök. Pokolian
csípi a bőröm a ragasztó- megigazítom a póló alatt a
sebtapaszt, amivel leragasztották a kötést. Úgy érzem,
sejtenként esek szét.
- Hagyott
itt a doki fájdalomcsillapítót- mielőtt megállíthatnám,
felpattan és eltűnik a konyha irányába, ahonnan néhány furcsa
nesz kíséretében előkészíti a gyógyszert és tálcára téve,
egy pohár vízzel együtt mászik vissza a kanapéra.
- Nem
kell kiszolgálnod, járni tudok még- megpróbálom oldani a
hangulatot, de nem látom rajta a változást- Louis, kérlek, ne
emészd magad emiatt. Megtörtént, igen. Borzalmas, de nem tudunk
mit tenni. Nem szeretlek szomorúnak látni.
- Ne
haragudj, de nem sikerült még felfognom teljesen- a kezembe nyomja
a pirulákat és a poharat, amikor látja, hogy szinte teljesen
hidegen hagy.- Vedd be, jobb lesz.
Elveszem
a kezéből a vizet és apró kortyokat iszok belőle, miközben
beveszek egy szem gyógyszert. Érzem a keserű utóízt, amitől
kiráz a hideg, majd a táskám után kutatva elkezdek készülődni,
elvégre, nem maradhatok örökre Louis nyakán, így is rengeteget
tett értem az elmúlt napban.
- Louis..haza
tudnál vinni?- szégyellősen pislogok rá, immáron kezemben a
táskámmal. Ekkor veszem csak észre, hogy milyen csámpásan
sikerült megállnom, hogy milyen jó illata van a ruháimnak, hogy
ez az öblítő az, amitől Louis illata olyan megnyugtató, és
hogy a legjobb barátom a döbbenettől eltekintve, milyen vidám
ma. Az elmúlt időszakhoz képest szinte ragyog!- Vagy..van esetleg
valami, amit nem mondtál el?
- Persze,
el tudlak vinni- egy féloldalas mosoly kíséretében felhúzza a
cipőjét és kabátot vesz- Majd a kocsiban mesélek.
Egyáltalán
nem számítottam arra, hogy tényleg történt valami, reflexből
kérdeztem rá, most viszont annál izgatottabban ülök a kocsiba.
Bekötöm magam, és megvárom, míg Lou is csatlakozik. Egészen
addig sikerül tartania a száját, míg ki nem áll a garázsból.
Mikor egyenesbe hozza az autót, és lassan megindulunk a külváros
felé, kimondja azt a mondatot, amire már rég óta vártunk. A
szívem egyszerre dobban meg és szűnik meg működni, és majd'
kicsattanok a boldogságtól, a korábbi rossz hangulat, mintha köddé
válna.
- Ma
volt nálam Eleanor- kisfiús vigyora arról árulkodik, hogy nem
sikerült rosszul a találkozójuk, de jobban belegondolva, már
egyáltalán nem érzem a felhőtlen boldogságot.
- Ma?-
el tudom képzelni, mit gondolt. Louis ágyában egy vadidegen lány,
akinek ráadásul a ruhái a ház különböző pontjain száradnak.
Ez több, mint kellemetlen.
- Reggel
hívott, hogy elugrana néhány holmijáért, én meg..te jó ég,
Mia..szeret!- a kelleténél hangosabban jegyzi meg mindezt, én
pedig ijedtemben ugrok egyet.
Mivel
nem igazán tudom, hogyan kéne erre reagálnom, inkább csak
hallgatom, mit mond. Végig vigyorog, kezeivel gesztikulál, és
elkezd hadarni. Többször rá kell szólnom, hogy az utat nézze, és
ne engedje el a kormányt, de mindig csak leint, hogy most nem képes
arra, hogy józanul gondolkodjon, végül csendben maradunk.
Észrevétlenül
kerülünk egyik percről a másikra az ismerős környékre, ahol
mindent beborít a saras hó, a letaposott járdákon foltokban
látszik a feltört beton, a játszótereken fiatalok gyülekeznek,
és gyanakodva figyelik a méregdrága sportautót, ami
csigalassúsággal gurul be a parkolóba.
- Boldognak
látszol- jelentem ki nemes egyszerűséggel. Valahogy mindig is úgy
képzeltem, hogy tartósan boldoggá tesz majd, ha ez bekövetkezik.
- Reményt
adott- fordul felém Louis, miután leállítja a motort a
lakásunktól nem messze.
- Csak
ne rohand le őt egyből- nevetek, hiszen néha olyan akaratos tud
lenni, mint egy kölyök, és túl gyorsan átgázol mindenen
gondolkodás nélkül.
- Arra
gondoltam, hogy segíthetnél- olyan ártatlanul néz rám, hogy
megesik rajta a szívem, hiába ígértem meg magamnak már vagy
ezerszer, hogy nem keveredek bele jobban az Eleanor-Louis ügybe.
Mondjuk, a ma délelőttel nem sikerült ezt betartanom.
- Én!?
Miben tudnék pont én segíteni neked?- nevetnem
kell, és alig bírok kiszállni az autóból, így inkább ülve
maradok.
- Ne
nevess! Bombabiztos ötletem van- elszántnak tűnik, még sem
sikerül teljesen meggyőznie erről a „bombabiztos” tervről.
- Halljam...-
visszacsukom a kocsiajtót és megadva magam, teljes felsőtesttel
felé fordulok. Mielőtt teljes mértékben neki szentelném a
figyelmem, megigazítom a kötést az oldalamon, mert hirtelen
minden szempontból kényelmetlenné vált és legszívesebben
letépném magamról, a bőröm ég és viszket körülötte,
megőrülök tőle.
- Te
nő vagy- erre az evidens kijelentésre csak felhúzom a szemöldököm
és egy 'hú' kíséretében engedem, hogy folytassa.- Mia, kérlek!
- Ne
haragudj, de ezt úgy mondtad, mintha legalább egy geokémiai
felfedezést tettél volna!
- Félretennéd
a cinizmusodat?- látom, hogy nem haragszik, viszont rájön, hogy
nem a legmegfelelőbb hangsúllyal mondta mindezt a női
mivoltomról- Te tudod, hogy mi kell egy nőnek, hogy mi esne jól
neki, ráadásul majdnem egy idősek vagytok.
- Igazad
van, viszont azt a csekélységet elfelejtetted, hogy nem hogy nem
vagyunk barátnők, de könyörgöm, Lou, még nem is találkoztunk
soha. Legalábbis, na érted!- még mindig fogalmam sincs arról,
hogyan tudnék én segíteni neki, de annyira határozottan lép fel
minden ellenérvem ellen, hogy esélyem sincs visszautasítani,
ráadásul kötelességemnek érzem, hogy végre tegyek valami
igazán fontosat érte, amitől tényleg jobban fogja magát érezni.
Ha nem is lesz sikeres az akciója, akkor is, legalább tudja, hogy
mellette leszek, akkor is, ha épp arra készül, hogy teljesen
hülyét csináljon magából. Nem egy, nem kettő ember, de
legalább a fél világ előtt.
- Tudom,
tudom..na mindegy, ez még ráér, viszont bent várnak minket!-
olyan lelkesen indulunk el a lépcsőházhoz, mintha legalább egy
éve nem láttuk volna a testvéreimet.
Jó
tudni, hogy Louis ennyire elfogadja a húgaimat, álmomban sem
gondoltam volna, hogy valaki képes lesz elviselni ennyi kislányt,
mert akármennyire is szeretem őket, nagyon fárasztóak és bele
sem merek gondolni, hogyan jutott el Minnie odáig, hogy Liam
megkérje a kezét! Ha csak nem fordítva történt, mert akkor az
még inkább izgalmas. Az pedig, hogy Louis és Sam ilyen jóba
vannak, az külön csoda. Még soha egyetlen olyan embernek sem
sikerült a közelébe kerülnie, aki nem a család tagja, hiába
volt nálunk bárki, jobb esetben Sam egyszerűen nem vett róla
tudomást, rosszabb esetben pedig üvöltött, amikor meglátta az
illetőt. Louis viszont valamivel nagyon megfogta őt. Fogalmam sincs
mivel, de az elmúlt hetekben Sam többször kereste rajtam Louist,
„az autós fiút”, mint az apját, ami valahol rémisztő.
Örülök, hogy Louis az életem részévé vált, még ha az elején
a hátam közepére sem kívántam volna.
Sok
mindent megtanultam ez alatt az idő alatt, többek közt azt,
mennyire rossz emberismerő vagyok. Mikor először találkoztunk,
azt gondoltam, Louis csak egy nagyképű seggfej, aki bájosan
vigyorog a húgom szobájában a falon, de felmentésre van szüksége
életből, mert a bankkártyája és a hírneve nélkül semmire sem
megy. Ehelyett megismertem egy igazán érzelmes fiút, akinek nincs
sok mindenre szüksége, csak arra, hogy ne utasítsák vissza- még
akkor sem, ha néha gyerekes módszerekkel veszi rá a körülötte
lévőket arra, amire ő akarja. Két lehetőség jut eszembe: vagy
jól irányít, vagy én vagyok manipulálható. Fogalmam sincs, egy
dolog biztos, különös ereje van, és a komoly beszélgetéseink
ellenére még mindig úgy gondolom, hogy Louis a valaha volt
legviccesebb ember a környezetemben, és hálát kéne adnom érte
minden áldott este, mert ő tényleg egy kincs.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése