Drága Olvasók!
Pontosan kedd van, ráadásul szabadnapom van, így bár közel sem kipihenten, de meghoztam a folytatást. Szeretném tudni, mit gondoltok róla, vagy úgy magáról a történetről, higgyétek el, nem fogom leharapni senki fejét, ha emiatt nem reagáltok.
Az esetleges elírásokért elnézést kérek, a nyár folyamán csak és kizárólag telefonról tudok blogolni, ami valljuk be, sokkal kényelmetlenebb a gépnél. :)
Jó olvasást, és az itteninél kellemesebb napot mindenkinek,
xx Lu
Pontosan kedd van, ráadásul szabadnapom van, így bár közel sem kipihenten, de meghoztam a folytatást. Szeretném tudni, mit gondoltok róla, vagy úgy magáról a történetről, higgyétek el, nem fogom leharapni senki fejét, ha emiatt nem reagáltok.
Az esetleges elírásokért elnézést kérek, a nyár folyamán csak és kizárólag telefonról tudok blogolni, ami valljuk be, sokkal kényelmetlenebb a gépnél. :)
Jó olvasást, és az itteninél kellemesebb napot mindenkinek,
xx Lu
Louis Tomlinson
Mia
nincs abban az állapotban, hogy bárki is láthassa rajtam, és az
orvoson kívül, ezért amíg bent van nála a doki, felhívom
Liamet. Megint.
- Mondd
Louis- feszültebb a kelleténél, hiszen az elmúlt percekben
többször beszéltünk telefonon, mint egy hónapban átlagosan.
- Megadom
a címet, ne hozzátok ide a gyerekeket, mert ki kellett hívnom az
ügyeletet. Elvileg csak sebláz, de nem akarom, hogy Sam és a
lányok így lássák- hadarom, és miután bediktálom a címet,
ledobom a telefonom a fotelba és felszaladok az emeletre.
Nem
hallok semmit, ezért óvatosan belököm a szobaajtót. Az orvos
pakol, Mia pedig viaszbábúként fekszik az ágyban. Csak az arca és
a karjai látszanak ki a takaró alól. Látszólag békésen alszik,
de tudom, ez csak a fájdalomcsillapító hatása. Közelebb lépek,
de mintha nem is az én lakásomban lennék, engedélyt kérően nézek
az orvosra.
- Nyugodjon
meg, jobban lesz. Reggelre kialussza magát, és pár nap múlva már
a seb is szebb lesz- megpróbál megnyugtatni az orvos,
több-kevesebb sikerrel.
- Értem..-mást
nem nagyon tudok mondani. Kikísérem őt, megígérteti velem, hogy
odafigyelek arra, Mia mikor ébred fel, van-e láza, és nem
engedem, hogy hirtelen emeljen meg dolgokat.
Bezárom
a kaput, és besietek a házba. Borzalmas idő van, még Londonhoz
képest is, ezért becsukom az összes ablakot, és feltekerem a
fűtést, majd azon nyomban visszavonulót fújok az emeleten. A
hálószobában a még mindig édesen szuszogó Miát találom. Úgy
látszik, kezd jobban lenni, a melegtől kissé kipirult arccal, a
fal felé fordulva alszik. A levegőt szaggatottan szívja be és
fújja ki, talán még mindig fáj az oldala, amit most szakszerűbb
kötés takar, mint az enyém. A takaró időközben lecsúszott a
derekáról, és az oldala félig fedetlen marad. Nem tudom miért,
de rám tör egy olyan furcsa érzés, mint amikor először egyedül
maradtam a beteg Lotteval, most is félek, hogy elrontok valamit,
hogy esetleg történik valami, amire nem számítok vagy egyszerűen
nem lesz jobban Mia. Még a saját, tulajdon testvérem betegsége is
minden alkalommal halálra ijesztett az elmúlt években, pedig akkor
nem voltam egyedül. Most? Pánikolok. Az orvosnak el kellett mennie,
nekem pedig fogalmam sincs, hogyan kell lázat mérni, gyógyszert
adagolni. Talán feleslegesen szirénázok, és meglehet, nincs
szükség ilyen dolgokra, de minden vágyam, hogy reggel arra
ébredjek, hogy meg tudom oldani a problémáim. Az ilyesfajtákat
legalábbis. A többi? Lassan le kell mondanom arról, hogy Eleanor
valaha is többet akar majd tőlem, mint a mostani helyzet, mert már
nem az számít, ki mennyire szereti a másikat. Itt egy vesztésre
álló háborúról van szó, amit nem lehet megmenteni, hacsak nem
vált taktikát az egyik fél és nem kezd másképp gondolkodni a
másik, ennek pedig, valljuk be, elég kicsi az esélye.Világmegváltó
gondolataim fokozatosan lelassítják a lélegzetem, és minden, amire
képes vagyok az az, hogy feljebb tornázom magam az ágyon és Mia
arcát még egyszer, utoljára szemügyre véve, magamra húzom a
takaró felém eső részét. Még egy ideig hallgatózok, de mivel a
mellettem fekvő lány semmi jelét nem mutatja, hogy ébredezne, szép
lassan én is álomba merülök.
~
Rég
nem aludtam ilyen jól, még ha fel is ébredtem minden egyes neszre,
ami a lakás különböző pontjai felől hallatták magukat- bár,
az én esetemben lassan megkérdőjelezem ezek valódi létezését,
lehet, hogy ezek amolyan megálmodott zajok. Mia állapota az első,
ami érdekel, mint minden felriadás után. Halvány emlékeim
támadnak, hogy mintha hajnali 3 óra után már nem lett volna
lázas, és az arca már most is kevésbé kipirult. Az injekció
hatása is kezd elmúlni, mert álmában minden levegővételt egy
legördülő könnycsepp pecsétel meg. Ezért is kezdem a reggelt
azzal, hogy már 7-kor bezárva magam mögött a bejárati ajtót és
a garázst, elindulok valami reggelinek valóért és felkeresem az
orvost, hátha tud ajánlani valamit, ami tompítja az én Jó tündérem
fájdalmát.
- Jó
reggelt, miben segíthetek?- talán én vagyok a legjobban
meglepődve, hogy ilyen időben már kész bolondok háza van a
kórházban.
- Jó
reggelt, doktor úr. Tegnap délután volt nálunk, és ellátta egy
barátom sebeit, nem tudom, mennyire emlékszik, adott neki
injekciót- bólint, hogy tudja, miről beszélek és folytatásra
int.- Az a helyzet, hogy szükségünk lenne még némi
fájdalomcsillapítóra- annyira szerencsétlenül érzem magam,
ahogy itt állok a rumlis asztal előtt, de nincs mit tenni. A doki
felveszi a szemüvegét, és kitölt néhány receptet, szinte szó
nélkül. Csodálkozom a gyorsaságán, de betudom annak a
zűrzavarnak, ami szinte tombol az egész folyosón.
- Ráírtam
az adagolást. Ez valamivel gyengébb, de egyszerűbb tablettát
bevenni, mint a megfelelő helyre szúrni tűvel- a látszert most a
feje tetejére tolja, kissé előrehajol, egyenesen a szemembe
nézve- De az, hogy gyengébb, nem jelenti azt, hogy nem
veszélytelen. Nem szabad többet bevenni 3 darabnál egy nap.
Törékeny az a kislány, vigyázzon rá nagyon.
- Értem,
köszönöm szépen- hálálkodok még néhány pillanatot, majd
kilépek a vizsgálóból és a földszinti gyógyszertár felé
sietek. A lift túlságosan is zsúfolt, és nincs időm megvárni,
míg minden emeleten megáll, ezért a lépcsőház felé sietek és
szinte lefutok a harmadik emeltről.
~
Immáron
a kiváltott gyógyszerekkel a kezemben ülök kocsiba és a nyirkos,
téli idő ellenére sietős tempóban autózok haza, kikerülve
mindenkit, aki megpróbál az időjáráshoz mérten vezetni. Megúszok
néhány drága fotót élesebben a fékre taposva, és legnagyobb
szerencsémre a bekötőút sem olyan zsúfolt, mint általában.
Kiteszem az indexet balra, szinte lassítás nélkül állok a
kocsifeljáróra. Néhány percet igénybe vesz a garázs kinyitása,
de miután megtalálom a távirányítót , elhárul minden akadály.
Kettesével veszem a lépcsőfokokat, a lábammal próbálom kinyitni
az ajtót, végül berontok, mindent a konyhapultra borítok a
kezemből, mielőtt elszakadna a papírzacskó és a reggelink a
földön landolna, és a zsebemből előhúzom a minduntalan rezgő
telefont. Amint meglátom a hívó nevét a kijelzőn, elfog valami rendkívüli jó érzés. Izgulok, izzad a tenyerem, érzem,
hogy a térdeim remegnek, és a már rég nem érzett pillangók
tombolni kezdenek a gyomromban. Eleanor.
- Szia-
olyannyira fel vagyok dobódva, hogy a hangom a magasba szökik,
akár egy kislányé.
- Szia
Louis. Ne haragudj, hogy ilyen korán zavarlak, de délelőtt órára
kell mennem, viszont szükségem lenne néhány holmira, ami nálad
maradt. Fel tudok ugrani érte, vagy inkább küldjek érte valakit
később?
- Persze,
mármint, gyere inkább te- nem merek ennél közvetlenebb lenni,
ami elég nevetséges, hiszen Eleanorral közel két és fél évig
alkottunk egy párt.- Már mint te tudod, hogy mi hol van pontosan,
és őszintén szólva kissé szétszórt vagyok vagyok, nem biztos,
hogy sikerrel járna rajtad kívül más.
- Rendben,
köszönöm. Mindjárt indulok is, szerintem 10-15 perc alatt ott
vagyok kocsival- ennyivel le is zárná ezt a beszélgetést, de
nekem szokás szerint előrébb jár a nyelvem, mint a gondolataim.
- El..-
nem is tudom, mit akarok mondani, csak megszokásból szólítom
meg. Ezelőtt mindig ilyenkor mondtam, hogy mennyire szeretem és
hogy vigyázzon magára, amennyire csak tud.
- Igen?-
már ő sem olyan határozott, megingott. Talán amiatt, amit és
ahogy mondtam.
- Öhm..csak
azt akartam, hogy..nem rég értem haza és..csak vigyázz magadra
az úton. Nem bánnám, ha taxival jönnél, ki is fizetem ha kell,
csak..veszélyes ilyen időben vezetni.
- Kedves
tőled Louis, de azt hiszem, meg tudom oldani. Elég nagy kislány
vagyok már- többet nem is mond, bontja a vonalat, én pedig
ledöbbenve állok a konyha közepén, meredten bámulom a ablakon
át az utcát és az ismerős hangokra felfigyelve tudatosul bennem,
hogy megint esik a havas eső.
Negyed
óra hamar eltelik, pláne, ha az ember belefeledkezik a teendőibe.
Néhány ütemes, határozott kopogásra eszmélek fel, miközben
elpakolva magam után kikapcsolom a kávéfőzőt. Nem szólok
semmit, csak odasietek az ajtóhoz, és nyugodtságot tettetve
kinyitom azt. Eleanor gyönyörű arcával és egykor csillogó
szemeivel találom magam szemben. Sokkal jobban bírja ezt az
egészet, mint én, az arca nem szürke, jobban hasonlít önmagára,
mint valaha. Bár a szemeiből már nem sugárzik a boldogság és az
irántam érzett szerelem, én még mindig elbújhatnék mögötte.
- Szia.
Beengedsz?- nem tolakodó, csak épp annyira elbambultam, hogy
elfelejtettem elállni az ajtóból.
- Szia,
gyere csak- segítek levenni a kabátját és a nappaliba invitálom-
Kérsz egy kávét vagy valamit?
- Nem,
tényleg nem akarlak zavarni. Összeszedek néhány apróságot, és
már itt sem vagyok- jelenti ki nemes egyszerűséggel. A táskáját
a cipője mellé támasztja és kecses léptekkel megindul az
emeletre. Meg sem kérdezem, kér-e a segítségemből, hiszen tudom
nagyon jól a választ: nem.
Egy
sóhajt követően visszamenekülök a konyhába, leülök az
asztalhoz, kezemben a kávés bögrémmel és csak nézek előre. Mit
vártam? Nem azért jött, hogy a nyakamba ugorjon, csak elviszi a
holmiját, ami itt-ott ott maradt a fürdőben, a folyosón lévő
polcon, a lépcső melletti tárolóban, a hálószobában..hálószoba..
NE!
Mindent
félre lökve pattanok fel, loholok az emeletre. Eleanor nem láthatja
meg Miát az ágyamban, legalábbis, azt hiszem, nem lenne jó ötlet,
ha találkoznának. Mia bizonyára még alszik, és elég
félreérthető a dolog, hiszen nyilván aludhatna a vendégszobába,
de mentségemre szóljon, hogy amikor ide hoztam, akkor még
számolnom kellett néhány gyerkőccel is, akik, furcsa vagy sem, de
nagyon hiányoznak.
- Mondhattad
volna, hogy nem alkalmas- lép ki El a hálóból, kezében néhány
felső, egy pulóver meg pipere cuccok.
- Félreérted.
- Nem
kell magyarázkodnod, Louis, nincs hozzá semmi közöm- fojtja
belém a szót, és elindul a nappali irányába.
Bűntudatom
van, noha tényleg nincs miért. Egyrészt, nem történt semmi,
másrészt, nem tartozok elszámolni valóval, mégis kellemetlenül
érzem magam. Eleanor után megyek, aki módszeresen egy kupacba
gyűjtötte mindenét, ami eddig a lakásban volt szétszórva.
- Azért
nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan befészkeli magát egy lány
az ágyadba- a kelleténél cinikusabban jegyzi meg ezt az egészet
Eleanor, és akaratomon kívül felmegy bennem a pumpa.
Nem
akarok kiabálni vele, sem veszekedni, és nem is fogok. Elég
értelmes és érett ahhoz, hogy megértse, mi folyik itt.
- Mia
nem befészkelte magát- fújtatok, muszáj valahogy lehiggadnom-
Csak barátok vagyunk. Lázas, és segítségre volt szüksége.
Hidd el, nem azért fekszik ott, ahol mert eltöltöttünk néhány
pásztor órát. Ő az én Jó tündérem.
Az
utolsó szó hallatára megáll a pakolásban, és tágra nyílt
szemmel néz fel rám. Némán áll egy darabig, majd leül egy
székre és minden gondolatát összeszedve, akarva-akaratlanul is
beszélgetésbe kezd.
- Szóval,
ő az a lány, akiről Harry mesélt- maga elé révedve motyog,
ennek ellenére tisztán hallom. Töltök az itteni bögréjébe
kávét, tejet, előveszem a cukrot, és leülök vele szemben, a
pult másik oldalán.
- Mit
mesélt?
- Ő
az?- mintha meg sem hallana.
- Attól
függ, mit mondott. Tudod, Mia egyáltalán nem olyan ember, mint
ahogy sokan látják. És persze attól is függ, hogy mikor beszélt
róla Harry, mert ha több, mint egy hete, akkor végleg rossz
információkhoz juttatott.
- Nem
is tudom, talán néhány napja. Mondta, hogy sokat segített neked
az elmúlt hetekben, hogy átvészeld..- megakad, és zavartan pislog
körbe. Már már szánalmas, amit művelünk.
- Igen-
segítem ki- Azt hiszem, Mia lett az egyik, ha nem a legjobb
barátom, és talán én is neki.
- Jobban
nézel ki, mint amilyennek elmondtak a többiek- nem értem, mire
akar kilyukadni. Az eddigi, kissé hűvös, távolságtartó
viselkedése megtörni látszik, valódi érdeklődést olvasok ki a
szeméből.
- Igazán
kedves tőled, de nem kell ezeket mondanod El. Ha nem akarsz tőlem
semmit, kérlek, ne áltass. Tudod nagyon jól, hogy bármit
megtennék azért, hogy most ne elvidd a ruháid innen, hanem hogy
még egy bőröndnyit bepakolj a szekrényekbe, és lassan odáig
jutok, hogy az életem sem elég drága ahhoz, hogy újra velem
legyél.
- Ne
haragudj, nem akartam a lelkedbe tiporni egy baráti beszélgetéssel-
még mindig nem feszült vagy ideges. Mindketten meghökkenve állunk
a szituáció előtt. Még soha, de soha nem beszéltünk így
egymással, de úgy érzem, ha most engedem, hogy elvarázsoljon a
kedvességével és figyelmességével, akkor nem tudok majd talpra
állni a távozása után. Azt pedig nem engedhetem meg magamnak, ha
már ennyire sikerült összeszednem magam. Már csak Mia miatt sem
ereszthetek le, hiszen most rajtam a sor, most neki van rám
szüksége és nem fordítva.
- Tudod,
hogy nem így értettem- próbálom menteni a menthetőt, de mind
hiába.
Elkísérem
az ajtóig, de már képtelen vagyok uralkodni magamon, és csuklója
után nyúlva finoman az előszoba falnak nyomom a hátát. Kezeimmel
megtámasztom magam a vállai mellett és mélyen a szemébe nézek.
Légzése felgyorsul, a vér az arcába tódul egy pillanat alatt,
ezek szerint még mindig érez valamit irántam, még mindig nincs
veszve minden.
- Csak
egy dolgot kérek. Mondd ki, itt és most, hogy nem szeretsz már,
és akkor talán könnyeben elengedlek Kicsim- szeme megtelik
könnyel, és elfordítja a fejét. Barna haja hatalmas hullámokban
omlik az arcába, és hirtelen azt sem tudja, hogyan kéne
kiszabadulnia, mert abban biztos vagyok, hogy menekülő útvonalat próbál keresni. Itt azonban már nincs olyan. Vagy kimondja, és
kilép ezen az ajtón örökre, vagy nem mond semmit, és harcolni
fogok.
- Kérlek,
Louis- végig simít az arcomon, amitől én kerülök abba a
helyzetbe, amibe őt kevertem hirtelen jött hevességemmel.- Soha
egy szóval nem mondtam, hogy már nem szeretlek. Tudod nagyon jól,
miért ez a legjobb döntés neked is és nekem is.
- Nem-
ellököm magam a faltól és megvárom míg magára veszi a cipőjét
és a sálat. Felsegítem a kabátját és kikísérem a kapuig.-
Taxival jöttél?
- Igen-
arcát ismét haja mögé rejti, mintha nem tudnám, elpirult. Ha
csak nem a szél fújta ki, akkor még tényleg szeret, hisz a
gondoskodásom puszta gondolatától is mindig zavarba jött.- Ha
minden igaz, mindent elhoztam, ha valami mégis itt maradna..
- Elküldöm
Harryvel, ha az neked jó- nem akarom még kínosabb helyzetbe
hozni, aminek láthatóan örül.
- Köszönöm-
rám mosolyog és kinyitja az ajtót. Egy pillanatra elhiszem, hogy
megfordul és még mond valami kedveset, de amikor látom, hogy
beszáll a kocsiba minden köszönés és egyéb nélkül,
visszamegyek a jó meleg lakásba.
Egyből
a konyhába megyek, mint ahogy ma már ezerszer megtettem, és
nekilátok reggelit csinálni. Mindent összevásároltam, a sajátom
és Mia éhségét igyekeztem csillapítani már ott, akkor a polcok
előtt állva, most még is megrekedek egy egyszerű
melegszendvicsnél. Ez van, ha az ember nem egy konyha tündér.
- Louis!?
Louis!- az emeletről óvatos lépések hallatszódnak le, és Mia
hangjára felkapom a fejem.
- Megyek!-
szinte rohanok fel, azt hiszem, baj van, de amikor meglátom őt
teljes biztonságban a lépcső tetején, megnyugszom- Jó reggelt!
- Hogy
kerülök ide? Mi történt Louis?- pánikba esik, értetlenül néz
végig magán, a pólóm enyhén szólva is bő rá, lábait is csak
egy sort fedi, amit valamelyest kényelmesebbnek találtam, mint a
farmert, amit a meccs után viselt, ráadásul az is a véres
pólójával együtt a mosógépben landolt a tegnapi nap folyamán,
így már meg is száradt valamennyire.
- Nincs
semmi baj, csak rosszul lettél- a lépcső közepén találkozunk,
ő lefelé halad bátortalan lépésekkel, én pedig az ő tempóját
tartva igyekszem felfelé. Kézen fogom és lekísérem a konyhába,
ahol szó nélkül lehuppan egy székre, én pedig elé tolom a
teáját.
- Beavatnál
kérlek a részletekbe? Louis, az utolsó tiszta emlékem, hogy Meli
eltűnt!- idegesen szorongatja a bögrét, nem hiszem el, hogy nem
égeti a tenyerét az átforrósodott porcelán.
- Egy:
nem tűnt el. Kettő: nyugodj meg. Három: nem égeti a kezed az a
szar?- kérdésemre jobb kezét a füléhez szorítja. De.
Határozottan égette.- Azóta történt egy s más. Magas lázad
volt, és vérzett a sebed. Ki kellett hívnom az ügyeletet, de az
orvos elmondása szerint hamarosan jobban leszel. És ahogy látom,
eljött az a bizonyos hamarosan, hiszen már van energiád leharapni
a fejem. Kérsz reggelit?- mindeközben döbbenten néz rám, kissé
elhúzza a száját cinikus hangomra és leszegi a fejét.
- Ne
haragudj Louis, nem akartam ilyen bunkó lenni- tekintetét
visszaemeli rám, és úgy folytatja- Köszönöm.
- Mondtam
már, hogy ne köszönj meg semmit, nem?- beállítom a sütőt és
türelmes várakozásba kezdünk, míg nem készül el a reggeli.
- És
Meli? Sam? Minnie és Molly? A ruháim? Louis, nagyon sok kérdést
megválaszolatlanul hagytál, már megint- bájos mosoly terül szét
az arcán, hosszú tincseit a füle mögé tűri és felhúzott
lábbal figyel rám, hátha képes vagyok mindezekre válaszolni.
- Jól
vannak, a ruháid pedig..nos száradnak- felbecsülhetetlen az a
pillanat, amikor szemében megjelenik a felismerés, és rájön, mi
történt. Az, hogy zavarba esik, enyhe kifejezés, pipacs piros
arccal próbál valamerre elnézni, hogy ne kellejen farkasszemet
néznie velem, és pontosan ugyan azt érzem, mint amikor azon az
esős napon felbőszítettem azzal, hogy hazaviszem és nem kell
gyalogolnia.
- Louis..-
ennyit képes kinyögni csupán és belekortyol az italába.
- Nem
kell aggódni, Mia, mondtam már. A testvéreim egy kivételével
mind lányok, láttam már fürdőruhamodelleket, ráadásul, azt
hiszem ennyi idősen nem jelent problémát a női test. Egyszerűen
csak tiszta ruhát adtam rád, és esküszöm, az élő istenre,
hogy más nem történt. Viszont durva, milyen sebek vannak a
lábadon. Hányszor estél el az elmúlt években a pályán?
Mia
se szó, se beszéd felpattan, és kiviharzik a konyhából,
egyenesen az emeletre. Értetlenül állok, hiszen nem tudom, mi
olyat mondhattam, amivel megbántottam volna. Talán túl lazán
kezelem ezt az egészet, vagy csak ő reagálja túl? Azt hittem
egészen idáig, hogy vagyunk annyira jóban, hogy ha valami bántja,
vagy megsértem akaratomon kívül, közli velem és nem hagy
faképnél minden árva szó nélkül.
Percekkel
később a megtalált ruháit magára véve, összefogott hajjal ér
le a nappaliba, felveszi a cipőjét és a kabátját, a sálát a
táskájába gyűri és megáll a konyha és a nappali
találkozásánál.
- Most
gondolom az következik, hogy nem magyarázol meg semmit, csak
egyszerűen lelépsz, és itt hagysz. Mia, azt hittem..
- Ne
haragudj. Nem tudom mit hittél, de lehet, hogy nekem ez nem megy.
Louis, nem tudok a barátod lenni. És nem azért, mert bármit is
éreznék irántad, egyszerűen csak..azt hiszem nem a
legmegfelelőbb embert találtad meg ahhoz, hogy kirángasson téged
a gödörből, hiszen én is annak a fenekén csücsülök.
- Mia,
mi történt? Bántottalak? Csak segíteni akartam..- reménykedek
abban, hogy ez a gyógyszer hatása, és nem akar tényleg egyedül
hagyni. Ha most elmenne, talán megint összeomlanék. Annyira jó
érzés volt gondoskodni valakiről, akiről tudom, hogy meghallgat
és bár tényleg elég hirtelen történtek meg a dolgok
körülöttünk, és talán túl gyorsan közel engedtük a másikat,
nem hiszem, hogy ez a helyes megoldás.
- Nem,
Louis, te jó ég- beletúr a hajába, ezzel egy időben a táskája
hangosan a földre zuhan.- Dehogy bántottál. Talán te vagy a
legjobb dolog, ami történhetett velem az elmúlt néhány hétben.
Nem is értem, miért nem vagyok képes erre, de úgy érzem, csak
hátráltatlak, közben a saját problémáim fojtogatnak.
- Ne
mondd ezt- felállok, egyenesen felé tartok és csak néhány
centire állok meg előtte- Megígértem, hogy elviszlek a
testvéredhez. Ha akarod, máris indulunk. Ha nem akarsz valamiről
beszélni, akkor csak..beszélj másról, és én meghallgatlak. Nem
akarom, hogy rosszul érezd magad amiatt, hogy ez történt. Az
orvos szerint kicsit erős a fájdalomcsillapítód, és érthető,
ha össze vagy zavarodva. Én csak..nekem csak szükségem van arra,
hogy mellettem legyél és hogy..hogy a barátom legyél.
- Louis..nem
gondolhatod komolyan, hogy ez a gyógyszer mellékhatása. Ilyen
vagyok. Képtelen arra, hogy melletted álljak, mert nem vagyok elég
erős mindehhez. Sajnálom.
Megszólalni
sem tudok, minden egyes lélegzetvételünk meghallatszik. Ennyi
lenne? Nem akarom. Próbálok kiolvasni valamit a szeméből a
makacsságán kívül, de semmi. Határozott, mint mindig, és
minden, amit tehetek, hogy olyan szorosan ölelem magamhoz, amennyire
csak tudom, anélkül, hogy fájdalmat okoznék.
- Nem
szeretném, ha elmennél- a hajába suttogom a szavakat, és a
vállamba temetett arcán lecsorgó könnycseppek elérik a pólóm.-
Maradj, csak még egy kicsit, hogy lássam, tényleg minden rendben
van.
- Louis-
elhúzódik kissé, és kibújik a karjaim közül- Miért
viselkedsz még mindig így velem? Az előbb még itt hisztiztem
neked, hálátlan és bunkó voltam, és te pedig..
- Már
mondtam. A Jó tündéremet sosem fogom cserben hagyni, és ha valami
nyomja a szíved, nekem bármikor elmondhatod- utalok a „zúdítsd
csak rám” beszélgetésünkre, és legnagyobb örömömre egy
halvány mosoly kíséretében Mia visszaül az asztalhoz és nagy
levegőt véve kezd bele.
- Miért
hívsz Jó tündérnek, Lou?- nem tudom nem megmosolyogni azt a
gyermeki kíváncsiságot, ami kiült az arcára. A hirtelen
hangulatváltozást betudom női szeszélynek, és izgatottan
csillogó szemeit figyelve válaszolok a kérdésére.
- Amikor
bekerültem a kórházba, mindenki rémhíreket terjesztett rólam
és a „titokzatos betegségemről”- hatalmas macskakörmöket
rajzolok a levegőbe, hogy még jobban érzékeltethessem az
iróniát- és azok, akik láttak velem, így neveztek el, mivel nem
tudják, ki vagy. És ez így is marad, ha nincs ellenedre. Nem
szeretnélek kitenni annak a veszélynek, hogy megtudják, ki vagy
valójában. Ugye nem gond?
- Ugyan,
Louis. Szerinted engem érdekel, ki ismer és ki nem? Ha így látod
jónak, akkor legyen, hiszen amúgy sem vágyom arra, hogy
vadidegenek keressenek meg, mit akarok a jövendőbeli
férjüktől-elámulva ülök vele szemben, nem hittem, hogy ilyen
lazán fogja kezelni mindezt- Most meg mi van?
- Örülök,
hogy maradsz- beleborzolok a hajába, csupán játékból, ám a
hirtelen érintésre elhúzódik.- Mia, mi a baj?
- Semmi,
csak..nem számítottam rá- hazudik. Tudom nagyon jól, mert nem
mer a szemembe nézni, és ezt gyakran megteszi, amikor
beszélgetünk. A kocsiban, a pályán, itt, az utcán, mindenhol.
Gyakran kerüli a szemkontaktust, és próbál minél kevesebbszer a
közvetlen közelembe kerülni. Eddig azt gondoltam, talán a
nyilvánosság előtt nem meri, de itt, a saját lakásomban, ugyan
ki látna?
- Mia,
kérdezhetek valamit?- biztos vagyok abban, hogy ez egy nagyon, de
nagyon rossz ötlet, viszont hajt a kíváncsiság. Azok a
sebhelyek, nem véletlenül kerültek a testére. Elég kevés olyan
helyzetet tudok elképzelni, hogy valaki egy esés során ilyen
hegeket szerezzen.
- Úgy
sincs más választásom, Louis. Meg fogod kérdezni, akár akarom,
akár nem. Legfeljebb nem válaszolok- a sütőhöz lép, és
lekapcsolja. Már el is felejtettem, hogy még mindig sülnek a
szendvicsek.
- Köszi-
utalok előbbi tettére- Mia. Azok a sebek..
- Ne,
kérlek- szakít félbe, meg se várja, hogy befejezzem.
- De
miért ne? Bántott valaki?
- Nem,
semmi ilyesmi, azaz..nem, senki- megint nem néz rám, és
érdekesebbnek tűnik a homok színűre festett fal, mint én.
Megbököm a térdét, mire összerezzen.- Louis, komolyan. Semmi
gond nincs.
- Már!-
csattanok fel. Egyszerűen nem vagyok képes elhinni, hogy ilyen
nyilvánvalóan a pofámba hazudik. Látom, hogy van valami baj,
akkor nem akart volna elmenni, akkor nem remegne, akárhányszor
megölelem, akkor nem reszketett volna a félelemtől azon az estén,
amikor belógtunk a focipályára, és akkor nem szégyellné a
saját testét még úgy is, hogy elegendő ruha takarja.
- Louis!-
már ő sem bírja visszafogni magát, de láthatóan próbál
uralkodni az indulatain- Azt hiszem,ez olyan dolog, amiről nem
akkor beszél egy lány, amikor csak kedve tartja, érted?
- Szóval
igaz..-idiótának érzem magam. Nem erre a válaszra vágytam. Azt
akartam, hogy mondja el, mekkora barom vagyok, hogy képzelgek, és
csak szerencsétlen korszaka volt, sokat esett- kelt. Soha nem
akartam megtudni ilyesmit senkiről, pláne nem róla.
- Mit
vártál? Azt akartad, hogy ne hazudjak. Hát tessék, őszinte
voltam. De már nincs semmi baj..elmúlt- könnybe lábadó szemei
igazolják, hogy valóban hülye ötlet volt felhozni ezt az
egészet- Tényleg, Lou, már minden oké.
- Akarsz
beszélgetni?- előveszek két tányért a konyhaszekrényből,
rápakolok néhány szendvicset, tálcára teszem a bögréinkkel
együtt és a nappaliba indulok. Mia követ, csendesen, mint egy
kiscica.
- Biztos,
hogy hallani akarod?- megállok egy pillanatra, és megfordulok.
- Ezt
most ugye te sem gondoltad komolyan? Mia, ha nem érdekelne,mi van
veled, akkor szerinted megkérdezném? Én csak nem szeretnélek
soha többé megbántani téged, még véletlenül sem.
- Jó,
de..
- Nincs
semmi 'de'. Emlékszel mit kérdeztem tőled a kávézóban? Hogy ki
vagy te. Minden, ami veled
kapcsolatos, tudni szeretném, hiszen arra készülök, hogy teljes
mértékben az életem részévé válj, akár tetszik, akár nem.
Most már nem menekülhetsz el a barátságom elől, szóval igen,
biztos vagyok abban, hogy hallani szeretném!- Csak áll velem
szemben az elragadó, levakarhatatlan mosolyával, újabb könnyekkel
a szemében és leül a kanapéra, miközben lemondóan ingatja a
fejét. Követem a példáját, az ölébe teszem az egyik tányért
és teljes figyelemmel fordulok felé.
- Akaratos
vagy- keserűen cseng a hangja és nagyon nehezen kezd bele.
Csak
hallgatom, és iszom minden egyes szavát. Megdöbbentő, mennyire
nem mutatja ki mind azt a borzalmat, amit átélt. Nem tudom
eldönteni, hogy mérges legyek, amiért ez megtörténhet valakivel,
aki olyan gondoskodó, mint Mia, egy olyan lánnyal, aki a legkevésbé
sem érdemli meg, ahogy más sem, vagy inkább szomorú, hogy van
olyan, aki képes ilyet tenni.
Miközben
mesél, szép lassan elfogyasztjuk a reggelit, de a történetnek még
közel sincs vége, rajtam pedig úrrá lesz a döbbenet. Kezeivel
folyton gesztikulál, néha meg-megállva a fájdalomtól az
oldalához kap. Szóba kerülnek a testvérei, a bátyja, az apja,
mindenki. Időt sem hagy arra, hogy reagáljak, vagy kérdezzek
valamit, és már az elején leszögezte, hogy ne szóljak közbe.
Talán nem is tudnék, talán csak a fejemben cikázik megannyi
gondolat és érzelem. Már szinte elérkezik az a pillanat, hogy
megállítom, lecsitítom, mert nem vagyok képes tovább hallgatni
mindezt, és talán egy kicsit besokallok, mennyire érzékeny témát
sikerült felhoznom. Félek, túl mély sebet szakít fel
kizárólag az én kíváncsiságom miatt, és erre nem kérhetem, de
megáll. Magától befejezi, és tudom, most jön a legrosszabb.
Nagyon szeretem a blogodat! Siess a következővel kérlek :)
VálaszTörlésKöszönöm szépen, örülök, ha tetszik! :) Már fent is van a folytatás! :)
TörlésImadoooom.*-* ♥ De itt abba hagyni... :( nagyon siess a koviveeeeel.*-*
VálaszTörlésXx, Jess
Imádom, hogy imádod. :) Már olvashatod is a következő részt! :)
Törlésxx Lu