Annyira remek ez a nap, hiszen végre jó idő van, és félig érett vagyok. Hogy ez mit jelent? Ma végre túlestem az utolsó írásbeli vizsgámon is, és nagyon örülök neki!:)
Nos, itt is lenne az első rész. Mit gondoltok? Jól esne, ha az erre járók, akik esetleg elolvassák, hagynának maguk után nyomot komment vagy pipa formájában.
Legyetek jók.. vagy inkább ne. :D
xx Lu
Louis Tomlinson
Meredten bámulom a műszerfalra szálló porszemeket. Nem tudom, mióta
ülhetek itt, talán néhány perce, talán órák óta. Még mindig
az utolsó mondatok visszhangzanak a fejemben. A sok „nem megy
tovább” és „értsd meg” majd' szétrobbant belülről, a
végtagjaimban eddig ismeretlen fájdalmat érzek, de talán a
mellkasomban lappangó űr a legrosszabb. Két év. Ennyit kaptam
belőled csupán, és most már nincs tovább. Vége. Nem érzek
semmit. Sem jót, sem rosszat. Üresen, kifacsarva, mint egy
szerencsétlen citrom, így várom a teljes megsemmisülést. A
hangszínemet kezdem elfelejteni, a sokkhatás még mindig tart.
Lehet, hogy én rontottam el, talán én vagyok a hibás, de érzem,
meg tudtuk volna oldani, csak nem szabadott volna soha, de soha
feladnunk. Nem, mert ez a szerelem a miénk volt, örök volt,
roppant erős. Erős, mert a vihar sem tépázta, erős, mert mi
tettük azzá. Megvédtük bármi áron, mintha csak az életünk
függött volna tőle, pátyolgattuk, nevelgettük a szerelmet, míg
végül utolért minket a végzet. A sors? Furcsa játékszer. Nem
gondoltam volna soha, hogy Te leszel az, ki feladja. Már most nagyon
hiányzol. Elmondhatatlanul. Az érintéseid, a közelséged, az
ölelések és csókok. Minden ami Te voltál, és minden ami én
voltam Melletted.
Elszánom magam,
és az autó beindítása után halkan elhajtok. Csak vezetek a
semmibe, nem figyelem merre tartok. El innen, el messzire. Ez a cél.
Felejteni a fájdalmat, emlékezni a jóra, elfogadni a jelent és
szembenézni a jövővel. Egy hirtelen ötlettől fogva lehajtok a
legközelebbi lehajtónál az autópályáról, ahová nem emlékszem,
mikor kerültem fel. Néhány perc kocsikázás után lelassítok egy
focipálya mellett. A placc üresnek tűnik, mintha egy lélek se
járna erre, de ez most kapóra jön. Nincs kedvem senkihez, csak egy
labdára van szükségem, néhány perc kikapcsolódásra a frissen
vágott pázsiton. Az autóból kiszállva határozott léptekkel
közelítem meg a bejáratot, ami nagy meglepetésemre tárva-nyitva
áll. Teljesen elhagyatottnak tűnik. Senki sem kérdezősködik
afelől, mit is keresek én itt valójában, így folytatom utamat a
szertár felé. A vasajtóra festett sárga betűk megkoptak, a zárat
feszítővassal törhették fel.
- Segíthetek?-
hirtelen megfagy bennem a vér, és úgy érzem, mintha rajtakaptak
volna valamin, pedig nem csináltam semmit, csak kerestem.
- Én csak..- mire
megfordulok, elfelejtem, mit is kéne mondanom. Egy idősebb férfi
áll velem szembe. Egyáltalán nem tűnik idegesnek, inkább
kíváncsi. Barna szemei barátságosan csillognak, bátorítanak az
őszinteségre.
- Nyugalom fiam,
tudom, hogy nem sántikálsz te rosszban. Akkor már rég
törnél-zúznál. Labdát keresel?- Tulajdonképpen
igen, de nem is tudom, mit keresek itt..
- Gyere, majd én
adok. Ott nem találsz semmit a múlton kívül. Talán egy kis
mocskot- harsány nevetése elrángat a legsötétebb
gondolataimtól. Bátortalan lépéseket teszek felé, nem igazán
tudom, kövessem-e.
- Hát, ha ilyen
határozatlan vagy, akkor valami baj lehet- olvas a gondolataimban.
- Csak felejteni
jöttem. Néhány perc magány, gondoltam ez nem a legforgalmasabb
pálya a környéken.
- Nem éppen-
gondolatát megszakítva belép egy másik ajtón, ezt ugyan
kulccsal kell kinyitni, de nincs a legjobb állapotban. A kis
hangárba belépve néhány fiatalt látok edzeni. Alig múlhattak
el 10-12 évesek. Előttük egy fura alak, fekete sapkában, kezén
kesztyűk, biztosan kapus. Arcát sötét sál, testét hosszú ing
és egy szürke nadrág takarja. Míg nem fordul meg, és nem szólal
meg, teljesen abban a hitben vagyok, hogy fiú.
- Stan, próbáld
meg újra. Menni fog- letérdel a kisfiú elé, a sálat lejjebb
gyűri, hogy könnyebben megérthesse az előtte ácsorgó
csöppség. Vékony száját széles mosolyra húzza- Nem kell
aggódni, én sem egy nap alatt tanultam meg.
- Mia, minden
rendben?- a férfi, aki időközben előjött a hátsó szertárból,
egy labdával a kezében tart felém, és közben a kis csapat felé
fordulva érdeklődik
- Persze..akadt némi
nehézség, de együtt megoldjuk- tekintete visszavándorol az
előtte álló kisemberre, és bohókásan összetúrja a haját-
gyerünk bajnok, csináljuk meg!
- Mia a jobb kezem.
Talán 4 éves lehetett, amikor először lejött ide. Teljesen
egyedül. Majdnem 5 mérföldet tett meg.- észrevehette, hogy
meredten bámulok a lányra, akit ezek szerint Miának hívnak.
- Mit csinál itt?
Úgy értem, látom, hogy ért a labdához, de...-a figyelmemet
teljesen leköti. Egy laza csípőmozdulattal a megfelelő irányba
tereli a labdát, így az nem esik a földre még egy jó darabig.
Nevetése még ilyen távolságból is hallható, majdnem elveszti
az egyensúlyát, de sikerül megkapaszkodnia valamiben.
- Tanít. Olyan
gyerekeknek segít, akik olyan, vagy rosszabb helyzetben vannak,
mint ő. Nincs pénzük fizetni a profi edzésért, így ő ingyen
megtanítja őket mindarra, amit tud- a férfi felém kapja a fejét,
és komoly arccal és hanggal folytatja- Ez pedig jócskán
meghaladja a tévében ugrabugráló ficsúrok hozzáértését.
- Mennyire rossz ez
a „rosszabb”?- a szememet még mindig rajta tartom. A sapka alól
ki-kikandikál néhány kósza hajszál, ugrás közben ezeket
próbálja igazgatni. Egy, nagyjából a háta közepéig érő
tincset kisöpör az arcából, ami az intenzív mozgástól enyhe
pírban úszik.
- Ne kérdezz ilyet
tőlem, úgysem árulok el semmit. Tessék, itt a labda. Ahol
bejöttünk, arra kell menned, de ne jobbra menj, hanem fordulj
balra. A kis pálya üres. Fél óra múlva kérem a labdát. És
nagyon remélem, hogy nem lépsz le.
Határozottsága
meglep, de jogos. Hátat fordítok a társaságnak, és elindulok az
említett irányba. A földes pálya enyhén saras, a nemrég leesett
eső teljesen átáztatta a talajt. A cipőm megfelelően alkalmatlan
minden sporthoz, így bátran kijelenthetem, hogy abszolút
felkészületlenül ugyan, de itt vagyok végre. Nem füves pálya,
pocsolyával teli, kissé hepehupás, de a célnak megfelel. Teljesen
megfeledkezek magamról, és csak a megfelelő mozgásra
koncentrálok. A labda mindahányszor leesik, hatalmas loccsanással
fest apró sárfoltokat a fekete nadrágomra. Nem érdekel, van
mosógép. Minden egyes másodpercben Eleanor szavait játszom
vissza, ahogy éles hangon, elszántan vet véget mindennek, ami
eddig volt. Amik eddig mi voltunk. Még mindig nem hiszem el, hogy ez
valóban megtörtént. Várom a csodát. A csodát, hogy felébredek,
ő mellettem lesz, és végre elengedhetem ezt a szorító
fájdalmat, ami felülkerekedett az ürességen.
Hideg érintést
érzek a vállamon, a nyakamon, majd a fejemen. Remek, újra elkezd
esni. Fejemre húzom a kapucnimat reflexből, de azt hiszem a vékony
pamut nem ér semmit a heves angol eső ellen. Ő az erősebb, én
csak legyőzött lehetek.
- Letelt a fél óra-
egyáltalán nem kedves a hang, aki megszólít, de ismerős. Mia a
pálya szélén áll, az ingujja feltűrve könyékig, így
láthatóvá teszi az alkarsérüléseit.
- Bocs, épp
elkezdett zuhogni, és nem volt időm megnézni a nem létező
órámon az időt- nem vagyok jó kedvemben, tény, de ahogy
kimondom, megbánom- Ne haragudj.
- Te mit keresel
itt?- mikor felé fordulok, belehasít a felismerés. Pontosan ezt
akartam elkerülni, hogy megismerjenek, és odajöjjenek hozzám
aláírásért meg fotóért. Jogosan állíthatom, hogy ez nem a
legmegfelelőbb nap.
- Tessék?-
meglepetten nézek, a szemeim kikerekednek.
- Úgy értem, te
nem...?
- Én nem, mi?-
kíváncsi vagyok, mit akar mondani, de ahogy látom, meggondolta
magát.
- Hagyjuk. Add a
labdát, majd én visszaviszem- elfordítja a fejét, miután
passzolok neki. Pontatlan lövésem ellenére remekül blokkol,
felkapja az említett tárgyat, és elindul a hangár felé.
Az eső szakad, a
ruháim elnehezedtek a nedvességtől. Lassan elindulok a kocsim
felé, és az első gondolatom az, hogy tiszta kosz lesz. A második
Eleanor. Hát megint itt tartok. A döntését nem tudom elfogadni,
egyszerűen kell lennie valami megoldásnak. Nem lehet, hogy ennyi
idő után így váljunk el egymástól, ahhoz túl jó volt minden.
Megpróbálom elűzni azokat az ostoba gondolatokat, miszerint az én
hibám,de nem megy. Biztos vagyok benne, hogy én rontottam el
valamit, máskülönben nem adta volna fel. Én nem voltam elég
figyelmes, talán többször kellett volna szavakba foglalnom a
szerelmem, mind neki, mind a médiának. Fáj, hogy pont amiatt
váltunk el, ami miatt találkoztunk, és az tette tönkre a
kapcsolatunkat, ami által milliók szeretetét vagyok képes nap
mint nap befogadni. Hogy lehet valami ennyire jó és ennyire rossz?
Hogy lehet valakit ennyire szeretni? Már nem is tudom, mit
gondoljak, a dolgok teljesen összekuszálódtak a fejemben. Meg kell
találnom a megoldást, ha ez minden időmet elveszi, ha
belebolondulok, akkor is. Szükségem van Rá, és remélem, hogy
Neki is rám. A gondolataimat ismét magukra kell hagynom. Mielőtt
ismét céltalan autózásba kezdenék, észreveszek egy ismerős női
alakot, csurom vizesen, esernyő és bármiféle meleg ruha nélkül
az út szélén sétálni. A kapuskesztyűt bal kezében szorongatja,
emiatt nem fér keze a zsebébe. Lelassítok, amennyire csak tudok,
és az ő tempójában megállok mellette. Biztos vagyok benne, hogy
jól esne neki, ha valaki hazavinné.
- Elvigyelek?
- Mi? Ja, nem kell
köszi. - miután megbizonyosodik arról, hogy nem egy pszichopata
vagyok, és megismer, visszafordítja tekintetét a pocsolyákkal
övezett útszélre.
- Komolyan, ilyen
időben akarsz sétálni? Hazadoblak.
- Köszi, tényleg
nincs rá szükség.
- Ne kéresd magad.-
szúrósan rám néz, de folytatja a sétát.
- Anyukám mindig
azt mondta, amikor kicsi voltam, hogy idegenekkel ne álljak szóba,
és főleg ne üljek be az autójukba.
- Anyukád bizonyára
nagyon féltett és igazán bölcs, de azt hiszem ez nem az az
alkalom, amikor ez megfelelő kifogás- még ezek után sem adja
meg magát, kitartóan gyalogol az esőben. Arca piros, a hideg szél
a sapka alól előbukkanó tincseket előre-hátra rendezgeti.- Mia.
- Hogy mondtad?-
őszinte meglepettség látszik az arcán, mikor rászólok.
- Tudom, hogy nem
most lesz az, hogy hazaérsz.- a döbbenetet félelem váltja fel,
lépteit felgyorsítja. Menekülő útvonalat keres.- Jézusom, ne
haragudj. Nem úgy értettem.
- Szeretném, ha
békén hagynál. Nincs szükségem arra, hogy hazavigyél, kérlek,
menj a dolgodra és felejtsd el hogy valaha találkoztunk.- egy
pillanatra megáll, és én is. Nem állítom le a motort, szükségem
van a fűtésre, és ha valami csoda folytán ő is beadja a
derekát, biztosan neki is jól esik majd a langyos levegő.- Louis.
- Szerinted milyen
fontos dolgom lenne ilyen göncben? Na, szállj be, mielőtt még a
fehérneműdből is vizet csavarnál.- ellentmondást nem tűrő
hangom ellenére még mindig csak áll az autó mellett. Áthajolok
a mellettem lévő ülés felett és belülről kinyitom az ajtót.
Végül mérgesen felsóhajt, nagy lendülettel beül mellém, és
legnagyobb meglepetésemre óvatosan becsukja az ajtót. Legalább
egy visszhangzó csapódásra számítottam, de ezek szerint nem egy
vadállat. Megnyugtató mosolyt küldök felé, de ő csak a szemét
forgatja.
- Akaratos vagy. Nem
szerezhetsz meg mindent akarattal és ezzel a céljaidat sem érheted
el mindig.
- Látod, hogy most
is bejött.- nem tudom, honnan veszi, hogy én egyáltalán
megpróbálnék visszaélni bármilyen adottságommal, legyen az a
pénzem, nevem vagy a viselkedésemben felfedezhető határozottság.
Nem tud mit
válaszolni, inkább tovább pufog. Addig nincs is ezzel komolyabb
problémám, amíg csak egy irányba vezet az út. Az első elágazás
előtt visszaveszek az amúgy sem őrült tempóból, és felé
fordulok, hátha hozzájuttat némi információhoz.
- Azért azt majd
elárulhatod, merre vigyelek.- nem tudom miért, de élvezem a
helyzetet. Idegesítem. Idegesíti minden, ami körülötte van,
bosszantja, hogy segítek neki, és dühödten mered ki a szélvédőn.
Mintha bántanám, pedig tényleg csak megsajnáltam, hogy az esőben
sétál. Most már okot is adott a szórakozottságomra, most pedig
lubickolok ebben az érzésben. Addig sem kell a megoldandó
problémámmal küzdenem.
- Ne aggódj, majd
szólok.
- Nem kell
durcáznod, egyszerűen csak felajánlottam neked a lehetőséget,
hogy hazaviszlek.
- Ne avasd magad
szentté.- végre felém fordul és nem kifelé bámul. Bájosan
próbálok mosolyogni, vissza akarom fogni a nevetést,
több-kevesebb sikerrel.- És ne vigyorogj így. Ijesztő.
- Ne haragudj,
legközelebb még le is fröcsköllek némi sárral, hogy jól érezd
magad.- a lekezelő stílusa kicsit lehúz, de a jókedvem nem tűnik
el teljesen. Reménykedek abban, hogy érzi az iróniát a
hangomban.
- Kérlek!- csattan
fel. Kinyújtja előre a jobb karját, és az egyik elágazás felé
mutat- Ott balra.
Inkább nem is
folytatom ezt a szópárbajt, mert még a végén megüt. Vagy ami
még rosszabb, megrúg. Láttam, hogy bánik a labdával, és ha így
zsonglőrködik, akkor komoly esély van rá, hogy elég erősen és
pontosan rúg.
A környéket
jobban szemügyre véve, rájövök, ez nem egy családi házas,
kertvárosi környék. Néhány egyszintes, bungalló-szerű lakás
elszórtan megtalálható az út első felén, mögötte omladozó
négyemeletesek. Sehol se látni a rendezettségnek halvány jelét
sem. Próbálok minden érzelem nélkül továbbhaladni, de Mia
arcáról lesüt a szégyen. Lehajtja a fejét, és a haja mögül
irányít.
- A 43-as az.-
valahogy nem akarom elhinni, hogy az erős, akaratos lány ugyan az
a személy, aki szeretetteljesen fordul a kis srácok felé a
focipályán, biztatja és bátorítja őket, valamint ez a lány
mellettem, aki olyan kicsire akarja összehúzni magát, hogy ne
láthassa meg őt senki. Az arcát nem látom, a sapkát a
kesztyűivel együtt az ölében fogja, összefogott haját
szétbontotta útközben, és most függönyként használja.
- Itt is volnánk. -
nem tudom, mit kéne mondanom. Mia helyettem is megoldja a kérdést.
- Kösz, hogy
elhoztál.- féloldalas mosolyt küld felém, majd kiszáll a
kocsiból, és pillanatok alatt eltűnik az apró házban. Mialatt
megfordulok, hogy kijussak az utcából, megakad a szemem a pici
lakás egyik ablakán. Mia egy kisgyereket tart a kezében, és
forog vele a helyiség közepén. Felhőtlenül mosolyog, és igazán
boldognak tűnik. Irigyem érte. Ha ma hazaérek, nem vár senki
így. A lakásom üresen fog állni, mint mindig, de most még El
hangja sem tölti be a nappalit, mától véget érnek a hajnalig
tartó beszélgetések, a kihangosított telefonnal történő
főzések és a videohívás előtt való elalvások.
Kizökkent egy
ismerős dallam, a telefonom után nyúlok. Hezitálok, hogy
felvegyem-e, mert túl sok értelmét nem látom. Harry is, csak úgy
mint a többiek, köztük én is, a jól megérdemelt pihenését
tölti. Már nem is tudom, hol van. Vagy otthon, vagy valahol
LA-ben. Bizonyára boldog, és kezd feltöltődni. Néhány nap
szünet csodákra képes. De én már nem vagyok olyan vidám, mint
az utolsó találkozásunkkor. Akkor még minden a régi volt, széles
vigyorral az arcomon tartottam haza, hogy néhány napot otthon
töltsek, és gyanútlanul indultam el Eleanor lakásába a hívása
után.
- Azt hittem már
sosem veszed fel- igen, valóban elég jókedvű. Addig jó, amíg
nem tud semmiről, de muszáj megtudnia. A legjobb barátom, mással,
rajta kívül, kicsit nehézkes erről beszélnem.
- Bocs, teljesen
eláztam, és nem akartam csurom vizes kézzel telefonálni-
megpróbálok semlegesen beszélni.
- Baj van?- hát ez
nem sikerült. Nem akarok hazudni neki. Különben is, hamarosan
úgyis ország-világ ezen fog csámcsogni.
- El...- elcsuklik a
hangom, nem tudom befejezni a mondatot. Ha nem gátolnának meg a
könnyeim, akkor se menne, mert nem tudok mit mondani, azonban
Harrynek ennyi is elég.
- Hé, haver.-
hangja sokkal nyugodtabb, lágyabb. Ez már önmagában is jólesik.-
De te jól vagy?
- Őszintén?
- Hazamegyek.
- Ne, Harry,
megleszek.- nem akarom, hogy miattam hagyjon ott mindent. Ez az ő
szabadsága is, nem vehetem el tőle. Majd beszélek a többiekkel.
Ha jól tudom, Liam és Niall elég gyakran vannak Londonban,
- Kuss Louis-
ajtócsapódás hallatszik a vonal másik végéből. Makacs, mint
egy öszvér, és amióta egy kicsit benőtt a feje lágya, azóta
sokkal határozottabb is. Már nem az a kölyök, akit annak idején
megismertem. Már nem lehet annyit szívatni őt, mert már ő sem
gyerek többé.
- Hazz, ne gyere
emiatt Londonba, kérlek. Érezd jól magad, majd beszélünk.
- El is felejtheted
Lou. Ezen a pár napon nem múlik már semmi. Egy héten belül
úgyis haza mentem volna, legfeljebb 2-3 nappal előbb hazaérek, és
előbb túl leszek a pakoláson és az időeltolódáson.
- Köszönöm.- nem
tudok ennél frappánsabbat hozzáfűzni, de biztos vagyok abban,
hogy Harry tudja, mennyit jelent ez nekem, annak ellenére, hogy
tényleg nem akarom.
- Lou, barátok
vagyunk. A többiekkel beszéltél már erről?
- Nem. Igazából
alig néhány órája történt. Majd négyszemközt elmesélem.
- Majd üzenek,
mikor érek vissza.- ezzel le is teszi a telefont. Hallottam, hogy
ajtók nyitódtak, csukódnak, és halk puffanással a bőröndbe
estek a ruhák. Ezt a hangot ezer közül megismerem, annyiszor
kellett már összeraknom a ruháimat egy kupacba, hihetetlen
mennyiségű bőröndöt tettem már tönkre. A csomagolás minden
egyes kis mozzanata beleégett az elmémbe.
Teljesen
megfeledkeztem arról, hol is vagyok. Az ablak mögül árgus
szemekkel figyel Mia. Kissé összerezzenek a pillantásától.
Bugyután intetek egyet, mire ő behúzza a függönyt. Nagy levegőt
veszek, és elindulok haza. A rossz minőségű út, a rendezetlen
környék és Mia arca elárulta, mit is jelent pontosan a „hasonló
és rosszabb” kifejezés. Hát ezt. Tulajdonképpen ennél bármi
jobb és ennél mindenki jobbat érdemelne, pláne, ha olyan, mint
Mia. Megdöbbentő, miként tud adni a semmiből, miközben olyan
pofátlanul fiatal még és elég csípős megjegyzései vannak.
Valahol még éretlen kis kölyök, de szinte biztos vagyok benne,
hogy ő is amolyan „túl korán lettem felnőtt” típusú lány.
Azt hiszem, hálát adhatnék, hogy sosem voltam ilyen helyzetben, és
még tehetek is az ellen, hogy mások erre a sorsra jussanak.
Miután elhagyom a
külvárost, ismerőssé válnak az utcák, parkok és épületek.
Megkönnyebbülve veszek tudomást arról, hogy lassacskán véget ér
ez a nap. Természetesen mindez csak akkor válik valósággá, amint
megszabadulok a forgalmi dugótól. London belvárosát a legrosszabb
pillanatában sikerült elcsípnem, minden utca tömve van autókkal,
ráadásul az eső miatt leereszkedő köd lassacskán mindent ellep.
Lehetetlen így haladni, próbálom magam lenyugtatni, hiszen ha
türelmetlen és feszült leszek, egyáltalán nem jutok előrébb,
csak feleslegesen felidegesítem magam.
- Csao, visszaértél
már?- Zayn hangját meghallva kicsit még jobban megnyugszom. Talán
nem kéne ma egyedül lennem, mert annak rossz vége lenne.
- Most értem a
belvárosba, de nem tudom mennyi idő alatt érek haza. Te?
- Ma még ki se
tettem a lábam a házból. Hazatelefonáltam, meg most veled
beszélek.- hallom hogy elmosolyodik, azonnal belém hasít a
felismerés.
- Malik, te
átaludtad az egész napot??
- Nem,
tulajdonképpen csak kétszer ébredtem fel. A kettő nem ugyan az!-
próbál mentegetőzni, de ismerem.
- Mindegy...- újabb
sóhaj hagyja el a számat. Már vagy harmadjára vált pirosra a
lámpa, de én még nem jutottam el a kereszteződés túloldalára,
és már nem tudom, hogy emiatt, vagy az Eleonor körül lébecoló
gondolataim miatt sóhajtok egyre nagyobbakat és nagyobbakat.
- Baj van Lou?
- Beszélhetnénk,
ha hazaértem? Ez nem telefontéma.
- Jó, hívj, ha
megérkeztél. Majd átugrok, hogy lásd, élek még.
- Jó jó, köszi.-
megpróbálok fél kézzel vezetni, amíg a kihangosítóval
bajlódok, végül sikeresen áthaladok jó néhány keresztutcán
baleset nélkül. Már csak kb 10 perc és otthon vagyok. Remélem
megvan még a lakáskulcsom, mert jelenleg azt sem tudom, a fejem
merre áll.
A lakásom előtt
parkoló autókból kiindulva, egy kósza percet sem kell egyedül
töltenem. A kocsiból kiszállva gyors léptekkel haladtam a bejárat
felé, majd egy rutinos mozdulattal benyitottam. Zaynnek, csak úgy,
mint a többieknek, saját kulcsuk van ide, így biztosra vettem,
hogy már bent várnak. Liam-et és Zaynt a nappaliban találom,
meredten bámulják a tévét. A konyha felől érkező kósza
neszekből ítélve Niall is itt van. Hamarosan ő is feltűnik egy
doboz kólával a kezében.
- Sziasztok-
megpróbálok ugyan az a jókedvű, életvidám srác lenni, de
minden próbálkozásom ellenére egy gyenge próbálkozásnak sem
mondható színjátékba kezdek.
- Na mi van? Mit nem
lehetett telefonon megbeszélni?- Zayn hangjában érződik valamiféle nyugalom. Amúgy sem volt különösebben izgatott
típus, de most mégis valami más volt. Sejt valamit, esetleg tudja
is. Ha El beszélt erről már valakinek, akkor biztosan tisztában
vannak, mi történt. Épp ezért csak jelentőségteljesen nézek
rájuk. Liam és Niall szemében is különös felismerést vélek
felfedezni. Mindössze annyit teszek, hogy leveszem egy régi
karkötőmet a bal csuklómról, majd az ékszert berakom egy
fiókba. Jó mélyre eldugom, hogy egyhamar ne találjak rá. Niall,
mielőtt még leülne Liam mellé a kanapé üres részére,
bátortalan lépésekkel elém áll és megölel.
- Sajnálom- ennél
többet nem is kell mondania, tudom, hogy komolyan gondolja.
- Hát még én-
érzem, hogy a torkomban lévő gombóc kezd elhatalmasodni odabent,
de már képtelen vagyok sírni. Ma már annyi könnyet
hullajtottam, hogy mostanra, mintha elfogytak volna. Ürességet
érzek mindenhol, és csak az vigasztal, hogy a barátaim mellettem
állnak. Harry is napokon belül visszautazik Londonba, ami elég
nagy megnyugvást jelent számomra, hiszen attól függetlenül,
hogy vele is meg kell majd beszélnem az egész szakítósdit, és
jól esik, hogy emiatt korábban hazajön, azért mégiscsak 19
éves. Vannak elképzeléseim, milyen bulikba járhat, és noha én
sem vagyok sokkalta idősebb nála, olyan nekem Hazz, mintha az
öcsém lenne, és féltem. Meg hát ugye a családjával is kell
lennie valamikor, a néhány hetes szabadságunk pedig kapóra
jöhet. Nyugodtabb lennék, ha Gemma szívatná napközben, az
amerikai, nevezzük úgy, érdekes ismerősei helyett.
Elmeséltem az
egészet az elejétől a végéig. Nem gondoltam volna, hogy ilyen
könnyen megy majd. Eleanor szavai minduntalan a fejemben
visszhangoznak, nem hagynak egy perc nyugtot sem. Folyton csak ezeket
hallom, semmi másra nem tudok gondolni.
- Akkor ez most
végleges?- Liam őszinte sajnálattal néz rám a nappali egy
távolabbi pontjából.
- Igen, nagyon úgy
néz ki.- a fejemet leejtem és a padlót kezdem bámulni.
- Próbáltál vele
azóta beszélni? Lehetséges, hogy csak hirtelen felindulásból
hozott ilyen drasztikus döntést- Zayn-en láttam, hogy ő is
reménykedik még valamiben. Valamiben, ami már elillant, köddé
vált. Hiába beszéltem ki magamból a délelőttöt, nem lett
jobb. Nem akarom elveszíteni Eleanort, mert nagyon szeretem. Azt
tervezgettem, hogyan fogom megkérni a kezét, bár még korainak
tartottuk mindketten az esküvőt, hűséget akartam neki fogadni
gyűrű formájában is. Ha nem is keltünk volna egybe azonnal,
legalább büszkén hirdethettem volna szerte a világban, hogy az
én szívem bizony már foglalt. Amióta Zayn Pezzel jegyben jár,
sokkal kiegyensúlyozottabb, mindkettőjüknek jót tesz a másik.
Valaha azt gondoltam, hogy El és én is ilyen pár leszünk záros
határidőn belül. Mit ne mondjak, amikor eldöntöttem, hogy a
kapcsolatunkat új irányba kéne terelni, nem éppen arra
gondoltam, hogy váljanak el az útjaink, de azt hiszem, barátok
azért maradhatnánk. Rengeteg mindent éltünk át együtt,
támogattuk egymást. Vannak dolgok, amikről csak ő tud, és két
évet nem lehet csak úgy eldobni, ahogy azt ő szeretné. Remélem
átgondolja majd az én ajánlatomat is, és nem így ér véget a
kapcsolatunk, ahogy.
- Nem veszi fel a
telefont, de a próbálkozásaimat sem mondanám túl buzgónak.
Kell egy kis idő, amíg mindketten lenyugszunk. Mielőtt eljöttem,
felajánlottam neki a barátságomat, hiszen nem szeretnék haragban
elválni tőle, de visszautasította...egyenlőre. Aztán, hogy mit
hoz a jövő, még nem tudom. Eddig úgy állunk, hogy ő semmilyen
értelemben sem szeretné, ha egymás életének részei lennénk,
én pedig kapálózok, ahogy csak tudok.- megint kezdem rosszul
érezni magam emiatt. Amikor a pályán voltam, sikerült néhány
percre kiiktatni a fájdalmam, de most, hogy egyre többet és
többet beszélek a délelőttömről, mind távolabb kerül tőlem
a vágyálom: El és én valószínűleg soha többé nem leszünk
olyan pár, mint ezelőtt. Sosem fogjuk meg nem történtnek
tekinteni azt a beszélgetést, és ha talán sikerülne is újra
kezdenünk, tiszta lappal, még akkor sem lenne minden a régi. A
bizonytalanság és a félelemérzet örökre megmarad. Igen,
félnék, hogy megismétlődik ez a dolog, mert azt már nem bírnám
ilyen jól, nem lenne ekkora sokkhatás, minden bizonnyal összetörnék
szinte rögtön.
- Adj neki egy kis
időt, biztosan át fogja gondolni- Niall talán legjobb
tulajdonsága ez a pozitív életfelfogás, és rajta még látok
reményt. Magamon? Nem merek belegondolni. - Két év nem kevés.
Néhány nap múlva megnyugszik, és akkor meg tudjátok beszélni.
- Bárcsak ilyen
egyszerű lenne- figyelem, ahogy Zayn besétál a konyhámba és a
hűtőből elővesz néhány üveg sört. Zavartan nézek körbe,
nem emlékszem, hogy ilyen extrákkal lennék felszerelve.
- Gyertek, nézzünk
meg valami meccset. Az eltereli a gondolatainkat, és egy időre
kikapcsolunk- próbálja oldani a hangulatot, és nem is akkora
hülyeség ez.
Annyira sikerül
elkalandoznunk, hogy éjfél körül már csak arra eszmélek fel,
hogy minden létező szobában és helyiségben aludni készül
valaki. Őrülten hálás vagyok a fiúknak, amiért mellettem vannak
és nem hagynak magamra. Fogalmam sincs, hogyan tudnám ezt valaha
viszonozni nekik. Nem tudom, mennyire vannak tisztában azzal,
mennyit segít a jelenlétük, de egyenlőre csak megpróbálom
élvezni a társaságukat és a szeretetüket.
- Jó éjt, srácok-
Liam és Niall a vendégszobákat foglalták el, Zayn pedig a meccs
végére elterült a nappaliban. Kicsit ilyenkor úgy érzem magam,
mint egy jobb kollégiumban: mindenhol alszik valaki, az éjszakák
zajosak, reggel pedig elfogy minden, ami ehető.
- Jó éjt- Liam
félálomban még meghallja, amit mondok, Niall már képtelen
válaszolni, Zayn pedig már rég az igazak álmát alussza.
Sokáig forgolódok,
talán hajnali kettő is elmúlik, mikor ráveszem magam, hogy
kilopózzak a hűtőhöz. Kiveszek egy üveg vizet, és a lehető
leghalkabban próbálok visszajutni a szobámba. A gondolataim
folyton El körül forognak, még mindig. Nem tudom, mit ronthattam
el, miért döntött így. Hihetetlennek hangzik, hogy pont a stressz
és a nyomás miatt legyen ez. Eddig nem volt semmi baj,
természetesen olvastunk olyan hajmeresztő dolgokat is, amin már
csak nevetni tudtunk, kaptunk komolyabb fenyegetéseket is, de mindet
sikerült megoldanunk, ráadásul Eleanor volt kettőnk közül
mindig is az erősebb. Sokat beszéltünk erről, hogy szétszednek
minket, bármit is csináljunk, rengetegszer meríthettem erőt a
szavaiból. Bátorított és ő hajtogatta azt, hogy mi sosem fogjuk
feladni. Nem tudom, mi történhetett, és bárhogyan is kerestem,
nem találtam a választ a kérdésemre: mi történt.
Hideg zuhanyként ért a kijelentése. Egészen odáig kiesett minden
az emlékezetemből, hogy megláttam Miát. Már fogalmam sincs, hogy
keveredtem ahhoz a pályához, miként indultam el Eleanor lakásától
és hogyan kerültem ilyen messzire. Csak azt tudom, hogy az a lány
kirángatott néhány másodperc alatt a mélyből, ahogyan tanított
az esős, ködös külvárosban.
Négy óra után
nem sokkal újra felébredek, majd' széthasad a fejem és szúró
fájdalmat érzek a szemeim körül, olyan, mintha ha csak a helye
maradt volna meg. Fáradt vagyok, de nem tudok visszaaludni,
egyszerűen nem megy. Fél ötig járkálok a szobámban,
megpróbálkozok a zenehallgatással is, teszek néhány kísérletet
a rendrakással. Szánalmasnak érzem magam, semmire sem vagyok jó
jelenleg, teljesen használhatatlanná váltam. A végtagjaimat csak
húzom magam után és egymást követik a sóhajok és sajnálkozó
pillantások a tükörben. Borzasztóan festek, mint akit elütöttek.
Vörös és puffadt szemeim alatt sötét karikák húzódnak, a szám
ki van száradva a testtartásom pedig olyan, mint egy nyolcvan
évesé. Alig egy nap leforgása alatt történt ez az átalakulás.
A tükör előtt állva hangokra leszek figyelmes, amik határozottan
a lakásom elől jönnek. Kinézek az ablakon, és legnagyobb
meglepetésemre egy taxi ácsorog lent a kapunál. Kinyílik az ajtó,
és rögtön megismerem a barna, göndör hajáról és a szakadt
farmernadrágjáról Harry-t. Szinte kiesik a kocsiból, úgy kell
megkapaszkodnia. Mielőtt még felverné az összes itt alvót,
lesietek a bejárathoz, és kikapcsolom a kapuzárat. Türelmesen
várok az ajtó előtt, majd mikor már elég közelről hallom a
lépéseit, kitárom az ajtót.
- Jó reggelt-
halkan köszönök rá, válasza szinte csak egy intés és egy
bólintás
- Csá- valami
hasonlót nyöszörög és félkézzel megölel.- Zayn hogyhogy itt
alszik?
- Mind itt vagyunk
most már- suttogva beszélünk, bár teljesen felesleges, Liam és
Niall nem hallhatják, amit beszélünk, Zaynie-t pedig nem lehet
ezzel felkelteni.- Még valahol biztos találsz magadnak helyet,
menj pihenni.
- Louis.
- Hm?
- Megvagy?
- Őszintén? Most
néztem tükörbe.
Ezzel mindent
elárultam, nem is tartom fel tovább Hazz-t, segítek elcipelni a
cuccait az utolsó üres helyre, a dupla kanapé másik feléhez.
Szinte azonnal lerogy az átmeneti ágyára, és azon nyomban
elalszik. Most, hogy tényleg mind az öten itt vagyunk, megnyugszom.
Mindenki biztonságban van, alszanak, és már csak én maradtam
hátra, azonban ez nem ilyen egyszerű. Lehetetlennek tűnik továbbra
is az alvás, ezért egy frissítő zuhany után elindulok valami
reggeli alapanyagért. Lassan háromnegyed hat is elmúlik, biztosan
nyitva van már néhány üzlet. Ha nincs, majd addig járkálok,
amíg nem találok egy éjjel-nappalit. Nem fektetek nagy hangsúlyt
az „álcára”, semmi szükség rá. Hideg van, még mindig esik
az eső. A reggeli nap elkezdte felszárítani a vizet, így egész
London újra ködben úszik. Lassan halad a forgalom, a
látásviszonyok borzasztóak. Mire beérek a város szívébe, már
javában zajlik az élet, így nincs gondom a vásárlással.
Hazaérve
megpróbálok csendben bejutni a lakásba, és miután beviszek
mindent a konyhába, magamra csukom az ajtót. Nem sűrűn töltök
néhány percnél többet itt, de most valahogy kedvem támadt
reggelit csinálni. Elég nagy melónak gondoltam még egy fél
órája, amikor belegondoltam, hogy rajtam kívül még négy éhes
szájat kell megetetnem, de most nem tűnik olyan bonyolultnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése