57. End of nothing

Amelia Villain:

- Mia! De örülök neked, gyere csak beljebb! Már nagyon vártunk! - Helen őszinte örömmel ugrik a nyakamba, rögvest elveszi a táskám, hogy ki tudjak bújni a mellényemből. Lányos zavaromban arról az aprócska tényről is megfeledkezem, hogy rajta kívül senkit sem fogok ismerni, így arra sem készülök fel, hogy négy kíváncsi, idegen szempár mered rám, amint visszakapom a holmim a házigazdától, és cipőm nyikorogni kezd a fényes padlón.

Fogalmam sincs, hogyan köszönjek a nappaliban ücsörgő, tökéletesen egyforma nőknek, akik drága ruhákban, gyönyörű frizurával várják, hogy betoppanjak végre, így egy bátortalan "helo"-t követően Helen hellyel kínál a díszes társaság körében.

- Lányok, ő itt Amelia, akiről meséltem! - ragyogó tekintettel néz rám, mintha legalább egy drágakő lennék. És mindenki más követi a példáját.

- Már sokat hallottunk rólad - a hozzám legközelebb ülő, állítása szerint Michelle, megszorongatja a kezem, manikűrözött ujjaival körbefonja a kézfejem. Nem megszokott ez számomra, annyira közvetlenek és nyíltak, én meg csak kapkodom a fejem.

- Natasha, nagyon örülök! - Michelle mellett ül a szőke nő, frizurája, csak úgy, mint a többieknek rajtam kívül, frissen mosott, precízen beszárított loknikban keretezi az arcát. Tényleg rettenetesen egyformák.

- Mia - kezet fogok vele is, ami valamivel hivatalosabbnak tűnik Michelle bemutatkozásához képest, ennek ellenére úgy vigyorgok, hogy majd' szétesik az arcom, és láthatóab ő is örül nekem.

- Szia, Brie vagyok, Helen már sok jót mesélt rólad! - ő az egyetlen, akinek nincs festve a haja, a körme sem mű, ebnek ellenére egy cseppet sem különbözik a barátnőitől. Az pedig, hogy mit hallhatott rólam eddig, számomra rejtély. Legfeljebb azt, hogy nem számítok idegesítő szomszédbak, nem tartok kétnapos házibulikat hétvégente, és időben kiviszem a szemetet.

- Örülök , Brie. Nahát, tényleg? - minden porcikámmal arra koncentrálok, hogy ne essek ki a fiatal, független nő szerepéből, aki szárnyal a boldogságtól. Elvégre, ma ezt az álarcot viselem, nem törhetek meg pont most, de azt be kell vallanom magamnak, hogy eléggé mű ez az érdeklődés. Azért egy esélyt ők is érdemelnek, csupán ezért nem fordítok már most hátat, és nem csörtetek fel a saját lakásomig.

- Szia, Charlotte vagyok, nagyon örülök - egy lehelletnyit visszafogottabb, de ugyan azt a stílust és életvitelt képviselő tag mutatkozik be. Ő az egyetlen, aki nem pasztell színekben pompázik, hanem visszafogott sötétkék kiskosztümben, de a többiekéhez hasonló konttyal, és méregdrága táskával az oldalán üldögél.

Feltenném szívesen magamnak a kérdést, hogy én mi a francot keresek köztük, de még ahhoz is gyáva vagyok, hogy a saját tükörképemmel farkasszemet nézzek, nem hogy belebonyolódjak egy effajta eszmefuttatásba a fejembe zárva.

- Bort? Van vörös és fehér, esetleg ásványvizet? - Helen azonnal pakolászni kezd a konyhában, feltölti a sós falatkák tálkáit, és elővesz egy makulátlan talpaspoharat, hogy előttem is legyen egy ilyen.

- Vörös jó lesz, köszönöm - feszengve mosolygok, remélem nem veszi ki magát furcsán, hogy ilyen korán, alig hét előtt már iszom. Mindenkinél legalább tíz évvel fiatalabb vagyok, de a külsőmet tekintve messze nem nézek ki olyan jól, mint ők. A bőröm sápadt, nem járok napra igazán, a hajam is töredezett, a végén még látszik a szőke festék, a töve pedig a semmitmondó barna különböző szánalmas próbálkozásait mutatja. A körmeim tövig vannak rágva, lóg rajtam minden ruha. Szörnyű, egyszerűen borzalmas, ahogy festek.
- Mesélj, Mia, mivel foglalkozol? Nem is láttalaj még itt, pedig Helen szerint jóideje itt laksz! - Natasha ragyogó fogsorával nézek farkasszemet, önbizalomban úszkáló mosolya, a pillantása teljesen zavarba hoz.
- Nos, tulajdonképpen edző vagyok - bíp, hazugság. - Emellett egy kávéházban dolgozom, hamarosan pedig elkezdem a főiskolát.- Mintha minden szót a számba adnának, mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül ferdítem el a történetet, itt-ott kiszínezve, néha hiányosan előadva. Azt ugyanis nem szándékozom megosztani, hogy tegnap este kicsit megint visszasüllyedtem a hónapokkal ez előtti szintre, és szó szerint várom, mikor kínozhatom magam tovább.
- Akkor ezért van ilyen jó alakod! Mit tanítasz? - Mitchelle csüng a szavaimon, a válaszomra várva pedig egy lendülettel elfogyaszt egy pohár bort, hogy újratölthesse.
- Focit. Azaz labdatechnikát szoktam, nem vagyok hivatalos sportoló vagy valami. Csak szeretem csinálni. Köszönöm - elveszem Helentől a poharam, és belekortyolok én is a saját italomba.
- Ezt nem gondoltam volna. Kemény csaj lehetsz! - Charlotte is elképedve hallgatja az egyre csak duzzadó hazugságom.
És ha tudná, mennyire nem igaz rám semmi, amit gondolnak vagy mondanak. És ha nem érezném már így is szörnyen magam, Natasha rátapint életem legérzékenyebb témájára: magára az életemre. 

- Helen azt mondta, nagyon helyes pár vagytok a barátoddal! Mióta vagytok együtt? - Bumm! Bele a közepébe, én meg fulladozom a bortól.

- Nem túl rég óta, januárban ismerkedtünk meg - a lehető legdiplomatikusabb választ adon, miközben mélyen legbelül valami megtörik bennem. Újra lepereg előttem ez a néhány hónap, és megibt csak rájövök, hogy semmi értelme nem volt. Louis is és én is menekültünk, ki-ki a saját bűnlajstromát próbálja takargatni, és kínosan kevés időt töltöttünk békében egymás mellett. Eleanor legalább szerzett neki néhány boldog évet, de nekem csak a bajkeverő szerep jutott.

- Mesélj róla, olyan helyes fiú - Helen anyáskodva, a "helyes fiú"-t büszke szülőként ejti ki a száján, mintha csak az ő érdeme lenne Louis bohókás viselkedése, a kacagása és a humora. Pedig nem, és az a nő, akinek köszönetet lehetne mondani, minden bizonnyal a világ legjobb édesanyái közt van, az élbolyban.

- Nem igazán tudok róla mit mondani, kedves, vicces srác, csak sajnos a munkájából kifolyólag rengeteget van úton. De már hozzászktam, és remekül bírom nélküle - most hazudtam akkorát, mint a ház, csoda, hogy nem szakadt azonnal a nyakamba a plafon. 

- Diolomata? - Mitchelle szemei villognak az izgatott kíváncsiságtól, ám egt a hazugságot már nem merem bevállalni.

- Nem, dehogy! Louis zenész! - Helen helyettem is válaszol, és ebben a szent pillanatban leesik a tantusz. Fészkelődni kezdek, hátha akkor nem bukik ki belőlem, hogy ne merjenek tovább a magánéletünkbe turkálni. Mindenki arcára kiül a döbbenet, a feszültség azonnal tapinthatóvá válik.

- Várj, te annak a Louisnak vagy a kedvese? - Charlotte hangja egy oktávot szökik fel, a gyomrom pedig ezzel egy időben kezd el zuhanni. - A lányaim odavannak érte!
Épp belekezdenék a magyarázatomba, hogy tulajdonképpen tegyük előbb tisztába, mit ért az alatt, hogy "annak a Louisnak", és csak reménykedni tudok abban, hogy most nem kell ténylegesen cafatokra szednem a magánéletem vadidegen előtt, hogy igen, Louis Tomlinson házában lakom, ő az első gondolatom ébredéskor, és elalváskor az utolsó, ő az, aki még mindig nem válaszolt az üzenetemre, pedig amiatt a két sor miatt vontam vissza a feketelistás letiltását, és hajlnadó voltam a tőle kapott telefont is használni, csakhogy bármiféle kapcsolatot teremthessük egymás között. Annak a Louisnak, aki télen még a legjobb barátom volt, illetve az öcsémnek is, ő volt az, aki elérte, hogy a legnehezebb és slegborzasztóbb időszakban is tudjak mosolyogni, aki a barátaival elkísérte majdnem minden testvérem a meccsemre, és mikor megsérültem, ott volt nekem.
- Bocs, mindenki, Hannah megint lekéste a buszt, és nem tudtam előbb elszabadulni - berobban a társaságba egy nő, aki egyértelműek kilóg a társaságból: kócos, feltűzött haja, szaggatott farmerja és a rikító piros felsője azonnal magára vonzza mindenki figyelmét. - Ó, szia, mi még nem is találkoztunk, Jade Baker.
- Mia - kezet fogunk, és amilyen lendülettel megérkezett, úgy kaparntja meg az eyik tiszta poharat, tölt bele magának egy kis bort, és lehuppan közénk.
- Örvendek, Mia. Te is környékbeli vagy? Még nem is láttalak - sietősen kortyol bele a burgundiba, mohón és türelmetlenül.
- Itt lakom az egyik lakásban - Helen hevesen bólogat, miközben beszélek, és előre félek, mit akar mondani majd, ha lenyelte a bort.
- Emlékszel, pár hete, egyik nap láttuk a költöztető autókat, na azok ők voltak, Mia és a barátja - vigyorogva hajtogatja a tényt, hogy nem lakom egyedül, pedig közülünk én vagyok az egyetlen, aki valójában magányosan tengeti az életét.
- Tényleg! És, hogy érzed magad itt? - Jade gátlástalanul zár ki mindenki mást a beszélgetésből, Charlotte, Natasha, Brie, Mitchelle, mind elsutyorognak egymás között, Helen lelkesen csatlakozik Jadehez, én pedig ahelyett, hogy elkezdeném rosszul érezni magam a reflektorfényben, azon gondolkodom, hogyan érthetik meg egymást ezek a nők, amikor annyira egyformán mások?

- Még szoknom kell az egyedüllétet, de ezt leszámítva, sokkal jobban szeretem ezt a lakást, mint az előzőt - igen, mert most nem emlékeztet minden szeglet Louisra, csak a tudattal kell együtt élnem, hogy fogva tart, és nem válaszol az üzenetekre, a hívásaimra, semmire.

- Egyedüllét? Nem a barátoddal laksz? - Jade bora az utolsó cseppig eltűnik, ezért Heken újra tölti a poharát, engem is kínál, ám elutasítom.

- Most nem - erre mindenki megint engem néz. Gyűlölök magyarázkodni. Nem tartozom elszámolással senki felé. - Elutazott, néhány hét múlva jön csak vissza, ha egyáltalán megérkezik - azonnal elharapom a mondatom végét, amint végigfut a társaságunk arcán a döbbenet. - Úgy érzem, sosem jön el az a nap, persze, hazajön, csak sokára - örülök, hogy megálltam egy pohárnál, akkor nem tudnám kimenteni magam abból a spirálból, aminek az aljára minduntalan taszítani próbálom magam.

- Üzleti úton van, vagy tanul? - Jade őszinte érdeklődéssel veti magát megintcsak a beszélgetés témájának a közepébe.

- Dolgozik, igen - a pohár alján lötykölődő kortyot kiiszom, hátha így elkerülhető a további magyarázat.

- Mia barátja zenész! - Helen ismét gyermekded lelkesedéssel avatja be az újonan érkezőnket, ettől meg tudnám fojtani, de inkább menekülési útvonalat keresek.

- Igen, és sajnos lassan mennem kell, elfelejtettem, hogy ma este tudunk csak a héten beszélni - idegesen gyűrögetem a felsőm alját, menni akarok, nem tudok tovább itt maradni.

- Ilyen hamar itt hagysz minket? Kár, remélem legközelebb tovább maradsz - egy pillanatra elgondolkodom, vajon ez most gúnyos volt, vagy halálosan komoly? Miért beszélnek így? Olyan idétlen és feleslegesen nagypolgári.
- Mindenféleképpen, örülök, hogy találkoztunk - felállok a helyemről, és megpróbálok kifelé araszolni. Még mindig érzem magamon Jade és a többiek kíváncsi pillantásait, és szívesen beszélgetnék velük, ha épp nem érezném azt, amit az elmúlt időben oly sokszor: el kell tűnnöm. Képtelen vagyok ennél több időt a társaságukban tölteni, akármennyire is kedves emberek, vagy legalábbis annak tűnnek.

Gyorsan elköszönök, felkapom a cuccaimat, még az órám is megnézem, hátha hitelesebbnek tűnik a rohanásom. Nem is foglalkozom azzal különösebben, hogy mi lesz ez után, hogy alig beszélgettem, sőt, tulajdonképpen válaszoltam néhány kérdésre, és ennyi.

Már a lakáson kívül vagyok, épp a lépcső irányába indulok el, amior elkapja valaki a vállam. Biztos vagyok abban, hogy Jade vagy Helen az, csak hogy megtudhassanak még valamit rólam, Louisról, rólunk, a magánéletünkről. Gondolatban már elmondok mindent, mire hátra fordulok, a döbbenettől mégis kis híján összeesem.

- Nem akartalak megijeszteni, Amelia - a szemei tágra nyílnak, és érzem, hogy nem csak megérint, de egy pillanatig meg is kell tartania a karomnál fogva. 

Elrántom a kezem, és amennyire csak lehet, távolabb lépek, miközben az arcomra erőltetem a magabiztosságom.

- Mit keresel itt? Miért nem hagysz békén, Thomas? - gyűlölöm, hogy itt van, a közelembe tud férkőzni, és kihasznál minden alkalmat, amikor egyedül vagyok.

- Muszáj beszélnünk - nem jön közelebb, tiszteletben tartja a néma kijelentésem. 

- Nekünk nincs miről beszélnünk - válaszolom hűvösen, pedig most, hogy igazi, valódi magányt tapasztalok nap, mint nap, még az is megeshet, hogy jól jönnének a tanácsai. Végülis, egyedül volt egy idegen városban, távol a családjától, ismerőseitől, barátaitól. Ha valaki, Thomas tudja, hogyan lehet túllépni ezen.

- Tönkre teszed magad - szemöldökét felrántva biccent felém, nógatva, hogy nézzek végig magamon. 

- Nem vagy az apám, semmi közöd az életemhez. Hagyj békén, nagyon szépen kérlek - hátat fordítok neki, és elindulok felfelé, de ezúttal megszorítja a csuklómat, és visszaránt magához. - Eressz el, te idióta! - hirtelen csattanok fel, szabad kezemmel még fel is pofoznám, ha nem lenne sokkalta erősebb nálam.

- Mit nem értesz? Nézz már magadra! Ez a Louis kölyök egy roncsot csinált belőled, Mia, haza kell költöznöd hozzánk!

- Miért hiszed, hogy az ő tehet róla? - sírva rángatózom a karjai között, és abban reménykedek, hogy senki sem hall minket.

- Ki más!? 

Mélyen a szemébe nézek, hosszú idő után először. Egyenesen fekete pupilláiba, ahonnan már nincs visszaút.

- Te - bököm ki végül. Ez az egy szó elgyengíti, ujjai már nem fogják olyan szorosan körbe a csuklóm, és nem tart centikre magától. Mégsem tudom kihasználni az alkalmat a menekülésre, mert meglátok valami régről ismerős jót a tekintetében. 

- Mia, én ... - elengedi a kezem, és most rajta a sor, hogy hátráljon. - Sajnálom.

- Nem sokat ér vele az ember - összébb húzom a mellényem, magamhoz vonom még inkább a táskám, és hátrálva indulok el a lakás bejárata felé.

Lépésről lépésre egyre borzalamsabban érzem magam, és mire átlépem a küszöböt, megbizonyosodom arról, hogy ez a nap bizarr, és szörnyű. A telefonom után nyúlok, ezredszerre is megpróbálom ekérni Louist. Úgy szorítom a telefont, majd összeroppan, de csak monoton búg.

- Louis, kérlek, csak egy percet szánj rám. Tudom, hogy hülye voltam, és feleslegesen veszekedtem veled. Nagyon szeretlek - nem foglalkozom semmivel, ömlenek belőlem a szavak, amint meghallom, hogy vonalban van. Meg sem várom, hogy köszönjön vagy megszólaljon.- Louis? 

Csend. 

Abban biztos vagyok, hogy valaki hallotta mindezt, mert a képernyőn ott van, hogy a hívás pontosan 12 másodperces volt. De válasz helyett újabb búgást kapok, egy félbeszakított vallomásért, pedig ha tudná, mekkora nagy szükségem van arra, hogy halljam a hangját, beszéljen hozzám. 

- Louis! Louis...- az elsötétült képernyőjű telefont bámulom, üvöltök a semmibe, hisztériázva kapok bele a hajamba és lecsúszom a földre. Innen már nemigen van lejjebb, szipog a próbálom felfogni, mi történik, de nem sok jóval kecsegtet az életem. 

Louis Tomlinson:

- Nincs kedved összefutni holnap? Van pár szabad órám - kínosan érzem magam. Az egész éjszakát Brianaval töltöttem, és habár eleinte mardosott a bűntudat Mia miatt, én tisztában vagyok azzal, hogy nem történt semmi olyan, amit ki kellene teregetnem a világ elé. De most, hogy itt állunk egymással szemben, nem találok mentséget arra, hogy lefeküdtem vele, még az sem nyugtat meg, hogy Amelia valószínűleg eddig sem akart látni, most pedig az egyetlen lehetőségem a fejvesztés.

- Louis, én... - beletúr hosszú tincseibe, amik már sokkal rendezetlenebbek, mint tegnap este, amikor is találkoztunk. - Majd megbeszéljük.

- Rendben - egy pillanatig ácsorog, kétségek közt, az ajkait rágcsálja, végül csak sután megölel és kilép az ajtón. - Vigyázz magadra.

- Te is - hátra pillant még utoljára, aztán eltűnik. Nem is igazán tudom merre, vagy hova megy, mindenesetre ebben a pillanatban szakad minden rám.

A telefonomon megannyi üzenet, nem fogadott hívás, a legtöbb Miától. Sírni tudnék.

Minden elrontottam, csak mert nem tudok uralkodni magamon, ideges vagyok, és nem is tudom, talán nem tudtam eléggé levezetni a feszültséget a színpadon.

- Louis - halk kopogtatást követően Liam lép be, a szemöldökét rosszallóan megemelve. Sóhajtozva nézünk körbe mindketten.

És kész, itt az első ember, aki előtt lebuktam, mielőtt még felfoghattam volna, mi történik velem.

- Mi történt itt? - kérdezne tovább, de amikor meglátja, milyen képet vágok, inkább csendben marad.

- Elszúrtam - jelentem ki, és belül még inkább belém mar a fájdalom, a düh.

- Ezt most nagyon - csukott szemmel, az orrnyergét masszírozva áll meg előttem. Koncentrál, de hiába mondanám neki, mennyire felesleges, meg sem hallaná. - Mi van a gyűrűvel, amit a kórházban mondtál?

- Nem mertem odaadni neki. Itt van nálam, mindig itt van, valamelyik zsebemben - az éjjeli szekrényhez lépek, és kiveszem a lapos kis tasakot a pénztárcból.

- Te idióta - nem kiabál, de bár megtenné. - Te szerencsétlen, te biztos nem vagy normális. Felfogtad, hogy mit tettél? Egy cseppet sem érdekelt, hogy ő ott van, és vár? 

- De, érdekel - hortelen csattanok fel, de a mellkasomnál fogva lök vissza Liam.

- Nem, és tegnap, amikor Niall a kezedbe akarta adni azt a rohadt telefont, az nem volt véletlen! Hívott, keresett, írt egy rakat üzenetet, te pedig arra nem vagy hajlandó, hogy felvedd a telefont, nem hogy ne csald meg! Louis, én Mia helyében nem hogy nem beszélnék veled, de még jól meg is vernélek!

- Foglalkozz a saját életeddel! Ha jól tudom, neked sem épp makulátlan a magánéleted, úgyhogy akkor papolj itt nekem, ha mev tudod tartani a barátnőidet ekkora távolságban! 

Liam sosem ütött még meg. De ezt most megérdemlem, mert amint elhagyták a számat ezek a szavak, meg is bántam, a szám viszont sajog, és érzem, ahogy a pulzáló vér egyre inkább felduzzasztja az alsó ajkam.