Ami még elmaradt......

Sziasztok!

Van egy kis elmaradásom, ami igazándiból csak nekem fontos, de gondoltam megosztom veletek, hiszen azzal, hogy megnyertem a legutóbbi versenyt, "kaptam" egy interjút is. Semmi titkolnivalóm nincs, legalábbis ezt tekintve biztosan nincs, ezért kiteszem, ha már mindkettőnknek jó néhány órájába került, mire teljesítettük a feladatot.
Az interjút és a türelmet köszönöm szépen Nettynek!

xx Lu

1. Mióta blogolsz?
Hogy mióta blogolok? A mostani az első blogom, ezt idén május elején indítottam, de előtte társíró voltam átmenetileg az egyik legjobb barátnőm oldalán. (My Bucket List)
2. Melyik a kedvenc blogoldalad?
Több kedvencem is van, de ha ki kell emelnem egyet, mindenképp Nessa Angel c. blogját mondanám.
3. Mi ihletett?
A most futó blogomat egyetlen tumblr-es kép ihlette. Amint megláttam, bevillant a történet alapja.
4. Volt már olyan, hogy nem volt ihleted? Ha igen, mit csináltál?
Volt, persze. Akkoriban épp vizsgára készültem, ezért a tanulással pihentettem ezt az egész írás dolgot.
5. Melyik blogírót tartod tehetségesnek?
 Nessát (a blogjai által ismertem meg a Bloggert és mindenkit / minden általam ismert blogot), valamint Azyt és természetesen a barátnőmet, Tamit, akivel néhány hétig együtt írtam a történetét. De rajtuk kívül tehetségesnek tartom még Ninont is (Feu Ninon Foilot néven blogol).

12. The more I know you, the more I trust you

Drága Olvasóim!

Ez egy viszonylag rövid bejegyzés, ne haragudjatok, de nem akartam másképp lezárni ezt a részt. Nagyon nehéz volt elhatároznom, hogy egy ilyen múltú lányt alkossak meg, és most furcsán érzem magam, hiszen mindig rosszul élem meg, ha bántalmazásról van szó.
Mielőtt még bárki belevetné magát a részbe, szeretném, ha ezt figyelmesen elolvasnátok:
Az erőszakot minden formájában bünteti a törvény. A gyermekek és a nők ellen elkövetett bűncselekmények száma a világon óráról órára növekszik. Ha bárki ehhez hasonlót észlel, vagy része van benne, kötelessége értesíteni a hatóságokat. Magyarországon a NANE segítségét kérheti minden bántalmazott. Kérlek titeket, nagyon vigyázzatok magatokra, és merem remélni, hogy senkivel nem fordul elő hasonló eset.

!!! Ez egy kitalált történet, nekem szerencsére semmilyen kapcsolatom sincs erőszakot elkövetővel, a cselekményt magam alakítom és ha valakit sért a fejezetben ismertetett eset, vagy kellemetlenséget okoz, akkor nagyon sajnálom.!!!

xx Lu

Amelia Villain:

-Tizenhat voltam, Thomas pedig majdnem tizenkilenc. Sosem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet, bár, azt hiszem, senki se számít erre, csak aki paranoiás. Annak kellett volna lennem, vagy csak egy kicsit kevésbé naivnak. Azt hittem, a miénkhez hasonló kapcsolat teljesen normális, ha az embernek van egy bátyja. Szerettem őt, legalább annyira, mintha édes testvérek lettünk volna, sok mindent tanultam tőle, vigyázott rám. A suliban, többek közt ezért sem volt semmi problémám, mert tudta mindenki, ha belém kötnek, akkor Tommal húznak ujjat, annak pedig sosem volt jó vége. Számtalanszor tartotta a hátát értem, mert visszaéltem néhányszor azzal, hogy engem nem bánthat senki, többet ült az emeleti irodában, mint maga az igazgató, emiatt nem vették fel arra az egyetemre, ahová igazán sok esélye lett volna bejutni, mert túl sok volt a fegyelmije. De nem bánta, mindig azzal vigasztalt, hogy úgy sem tudta volna fizetni a tanulmányait, akkor meg legalább érezzük jól magunkat, amíg megtehetjük- tartok némi szünetet, de épp csak annyit, hogy vehessek néhány mély lélegzetet, és már folytatom is- Aznap este szakított vele a barátnője, amitől teljesen kikészült.Amikor hazaért, tört, zúzott, nem is lehetett hozzá szólni. Miután berobogott a szobánkba, anya felhívott, hogy siessek haza, mert baj van. Azon nyomban eljöttem a pályáról, buszra szálltam és rohantam haza. A lakásba beérve Mitch fogadott, de meg sem várva a figyelmeztetését, egyenesen Thomas után kutatva mentem a saját fejem után, félrelökve a nevelőapám. Sírt. A szobánk fel volt dúlva, mindenfelé könyvek és párnák hevertek, valamint a barátnőjével közös képük, darabjaira hullott keretben, a dohányzóasztalról leesve.

Úgy érzem, képtelen vagyok tovább mesélni a történteket, mert már csak az van hátra, hogy Louis megtudja, miként alázott meg Thomas azon az estén. Kezem a combomon pihentetem, pontosan ott, ahol az övcsatja felsértette a bőröm, ezzel örökre nyomot hagyva maga után. Nem tudom, miként folytathatnám, a szemeim alsó vonalában maró érzés fut végig, de egyetlen egy könnycseppet sem ejtek. Fáj, de csak belülről. Tépegetem egy darabig a körömágyam környékén a bőröm, de tudom, nem halogathatom ezt sokáig. Ha már belekezdtem, el kell mesélnem a történetet, így Louis megtudja, amit tudni akar, attól függetlenül, hogy most már igazán kitalálhatta a történteket.

- Mia...

- Ne, Louis. Minden rendben van-fogalmam sincs, hogyan kéne folytatnom. Talán lényegtelen részletnek tűnik az eső, hiszen Londonban már szinte nevetséges megilletődni ettől az időjárástól, mégis, ez az, ami a legélénkebben megmaradt az emlékeimben- Szakadt az eső, fáradt voltam a tanulás és az edzés miatt. Thomas csak mesélt és mesélt, be nem állt a szája. Figyeltem arra, amit mond, de elkalandoztam, és csak azon járt az eszem, hogy miért? Miért hagyta ott őt ez a lány, amikor annyira...szerették egymást. Aztán már csak arra eszméltem fel, hogy maga alá gyűrt. Először féltem. Tiltakoztam, ahogy csak tudtam, megpróbáltam megállítani őt, később már erőm se volt hozzá, aztán a nagy ijedtségtől ájuldozva hagytam, hogy azt tegyen, amit akar. Pedig ellen akartam állni, sikollyal, erővel, rugdosással, üvöltéssel, észérvekkel, de egyszerűen nem..szóval, nem sikerült túl fényesen, hiába próbálkoztam, a testem nem engedelmeskedett többé. Mikor végzett velem, egyszerűen fogott, és kidobott, utánam hajítva a rongyosra szaggatott gönceimmel. Megszégyenítve éreztem magam, véresen, koszosan, bőrig ázva zokogtam legalább..nem is tudom, talán fél órámba telt, mire sikerült annyira összeszednem magam, hogy eljussak Greg lakásáig. Ő segített akkor rajtam, emlékszem, teát főzött az éjszaka közepén, tiszta ruhát keresett nekem, én meg csak szótlanul ültem a nappaliban. Kifésülte és megszárította a hajam, felhívta anyukámat, hogy nincsen semmi bajom, nála vagyok. Megpróbált rávenni, hogy egyek néhány falatot, de képtelen voltam tenni bármit is, egyre csak sírtam és sírtam, amíg valahogy el nem aludtam. Másnap az első utunk a rendőrségre vezetett, feljelentést kellett tennem az ellen az ember ellen, aki egykor mindennél fontosabb volt és akit a legjobban szerettem. Undorodtam mindentől és mindenkitől, nem engedtem, hogy Gregen kívül más férfi akár csak egy méterre is megközelítsen. Hisztizni, toporzékolni akartam, a földön rángatózva üvölteni, hogy miért történt ez és mivel érdemeltem ki, de nem mozdultam, csak belül dúltam, kívülről csak egy megszeppent őzikéhez hasonlíthattam. Végül aláírtam a vallomásomat, amiről fogalmam sincs a mai napig, hogyan voltam képes lediktálni, nem emlékszem arra, hogy megszólaltam volna, utólag visszaolvasva pedig csak még szörnyűbb volt, mert annyira részletes eseményleírást vártak tőlem, amilyet csak tudtam. Ez legalább sikerült.

Kifújom az összes levegőt, ami a tüdőmben maradt. Louis csak ül, várom, hogy reagáljon valamit, hogy szólaljon meg, vagy csak mozduljon meg végre, de semmi. Üveges szemmel mered előre, és egészen biztos vagyok abban, hogy nem engem lát. Rám néz, de nem lát, csak peregnek a képek előtte, ahogyan ő látja, ahogyan ő képes mindezt elképzelni és nagyon remélem, hogy nem izgatja fel magát túlságosan. Kezei ökölbe vannak szorítva, ujjai már elfehéredtek. Megrémiszt a tudat, hogy ennyire felkavartam őt ezzel az egésszel, és nem gondolom már jó ötletnek, hogy ilyen hirtelen avattam be őt mindenbe. Kár bánkódni, visszaszívni nem tudom a szavaimat, ezért csak tenyerem közé fogom kezeit és óvatosan végig simítok a kézfején párszor, hátha ettől megnyugszik valamennyire.Ne haragudj, nem kellett volna ezt így rád zúdítani- kételkedek abban, hogy értené a szavaimat. A hangom olyan gyenge, mint már nagyon régen, aggódó tekintetemmel végre találkozik tisztán ragyogó, mélykék szeme és lazulni kezd a szorítás az ujjpercei között.

- Ha bármit tehetnék azért, hogy meg nem történtté tehessem, esküszöm, mindent elkövetnék érte. Mia, én..nem is tudom, mit mondjak.

- Nem kell mondanod semmit- az élesen beszívott levegő jótékony hatással van a fájdalmaimra, az oldalamhoz kapok és akaratom ellenére kibuggyan egy kövér könnycsepp a szememből- Nekem már az is nagyon sokat jelent, hogy meghallgattál, és nem ítélkezel felettem.

- Miért tenném? Te jó ég! Kislány voltál, aki nem érdemelt volna meg egy bántó szót sem, nem hogy ezt- úgy érzem, Louis karjai közt vagyok a legnagyobb biztonságban. Az illata alattomos módon kúszik az orromba, eltelítve minden érzékemet az édeskés, mégis friss parfüm illattal.

Megerednek a könnyeim, egyik után bukkan elő a másik. Némán pityergek és ösztönösen keresek menedéket az ölelésében a vállaiba kapaszkodva. Még egy jó darabig itt szándékozom maradni, így, kizárva a külvilágot. Louis puszta jelenléte is támogat és gyógyítja a lelkem. Hallgatom, ahogy légzésünk valamennyire lelassul, végül Louis töri meg a csendet.

- Nagyon fáj?- hirtelen nem igen értem, mire gondol. Kissé elhúzódok tőle, kimászok az öléből és egyszerűen mellette kuporodok össze, lábaimat felhúzva a mellkasomhoz.

- A sebem? Igen. De így néha jó, mármint ha így ülök. Pokolian csípi a bőröm a ragasztó- megigazítom a póló alatt a sebtapaszt, amivel leragasztották a kötést. Úgy érzem, sejtenként esek szét.

- Hagyott itt a doki fájdalomcsillapítót- mielőtt megállíthatnám, felpattan és eltűnik a konyha irányába, ahonnan néhány furcsa nesz kíséretében előkészíti a gyógyszert és tálcára téve, egy pohár vízzel együtt mászik vissza a kanapéra.

- Nem kell kiszolgálnod, járni tudok még- megpróbálom oldani a hangulatot, de nem látom rajta a változást- Louis, kérlek, ne emészd magad emiatt. Megtörtént, igen. Borzalmas, de nem tudunk mit tenni. Nem szeretlek szomorúnak látni.

- Ne haragudj, de nem sikerült még felfognom teljesen- a kezembe nyomja a pirulákat és a poharat, amikor látja, hogy szinte teljesen hidegen hagy.- Vedd be, jobb lesz.

Elveszem a kezéből a vizet és apró kortyokat iszok belőle, miközben beveszek egy szem gyógyszert. Érzem a keserű utóízt, amitől kiráz a hideg, majd a táskám után kutatva elkezdek készülődni, elvégre, nem maradhatok örökre Louis nyakán, így is rengeteget tett értem az elmúlt napban.

- Louis..haza tudnál vinni?- szégyellősen pislogok rá, immáron kezemben a táskámmal. Ekkor veszem csak észre, hogy milyen csámpásan sikerült megállnom, hogy milyen jó illata van a ruháimnak, hogy ez az öblítő az, amitől Louis illata olyan megnyugtató, és hogy a legjobb barátom a döbbenettől eltekintve, milyen vidám ma. Az elmúlt időszakhoz képest szinte ragyog!- Vagy..van esetleg valami, amit nem mondtál el?

- Persze, el tudlak vinni- egy féloldalas mosoly kíséretében felhúzza a cipőjét és kabátot vesz- Majd a kocsiban mesélek.

Egyáltalán nem számítottam arra, hogy tényleg történt valami, reflexből kérdeztem rá, most viszont annál izgatottabban ülök a kocsiba. Bekötöm magam, és megvárom, míg Lou is csatlakozik. Egészen addig sikerül tartania a száját, míg ki nem áll a garázsból. Mikor egyenesbe hozza az autót, és lassan megindulunk a külváros felé, kimondja azt a mondatot, amire már rég óta vártunk. A szívem egyszerre dobban meg és szűnik meg működni, és majd' kicsattanok a boldogságtól, a korábbi rossz hangulat, mintha köddé válna.

- Ma volt nálam Eleanor- kisfiús vigyora arról árulkodik, hogy nem sikerült rosszul a találkozójuk, de jobban belegondolva, már egyáltalán nem érzem a felhőtlen boldogságot.

- Ma?- el tudom képzelni, mit gondolt. Louis ágyában egy vadidegen lány, akinek ráadásul a ruhái a ház különböző pontjain száradnak. Ez több, mint kellemetlen.

- Reggel hívott, hogy elugrana néhány holmijáért, én meg..te jó ég, Mia..szeret!- a kelleténél hangosabban jegyzi meg mindezt, én pedig ijedtemben ugrok egyet.

Mivel nem igazán tudom, hogyan kéne erre reagálnom, inkább csak hallgatom, mit mond. Végig vigyorog, kezeivel gesztikulál, és elkezd hadarni. Többször rá kell szólnom, hogy az utat nézze, és ne engedje el a kormányt, de mindig csak leint, hogy most nem képes arra, hogy józanul gondolkodjon, végül csendben maradunk.

Észrevétlenül kerülünk egyik percről a másikra az ismerős környékre, ahol mindent beborít a saras hó, a letaposott járdákon foltokban látszik a feltört beton, a játszótereken fiatalok gyülekeznek, és gyanakodva figyelik a méregdrága sportautót, ami csigalassúsággal gurul be a parkolóba.

- Boldognak látszol- jelentem ki nemes egyszerűséggel. Valahogy mindig is úgy képzeltem, hogy tartósan boldoggá tesz majd, ha ez bekövetkezik.

- Reményt adott- fordul felém Louis, miután leállítja a motort a lakásunktól nem messze.

- Csak ne rohand le őt egyből- nevetek, hiszen néha olyan akaratos tud lenni, mint egy kölyök, és túl gyorsan átgázol mindenen gondolkodás nélkül.

- Arra gondoltam, hogy segíthetnél- olyan ártatlanul néz rám, hogy megesik rajta a szívem, hiába ígértem meg magamnak már vagy ezerszer, hogy nem keveredek bele jobban az Eleanor-Louis ügybe. Mondjuk, a ma délelőttel nem sikerült ezt betartanom.

- Én!? Miben tudnék pont én segíteni neked?- nevetnem kell, és alig bírok kiszállni az autóból, így inkább ülve maradok.

- Ne nevess! Bombabiztos ötletem van- elszántnak tűnik, még sem sikerül teljesen meggyőznie erről a „bombabiztos” tervről.

- Halljam...- visszacsukom a kocsiajtót és megadva magam, teljes felsőtesttel felé fordulok. Mielőtt teljes mértékben neki szentelném a figyelmem, megigazítom a kötést az oldalamon, mert hirtelen minden szempontból kényelmetlenné vált és legszívesebben letépném magamról, a bőröm ég és viszket körülötte, megőrülök tőle.

- Te nő vagy- erre az evidens kijelentésre csak felhúzom a szemöldököm és egy 'hú' kíséretében engedem, hogy folytassa.- Mia, kérlek!

- Ne haragudj, de ezt úgy mondtad, mintha legalább egy geokémiai felfedezést tettél volna!

- Félretennéd a cinizmusodat?- látom, hogy nem haragszik, viszont rájön, hogy nem a legmegfelelőbb hangsúllyal mondta mindezt a női mivoltomról- Te tudod, hogy mi kell egy nőnek, hogy mi esne jól neki, ráadásul majdnem egy idősek vagytok.

- Igazad van, viszont azt a csekélységet elfelejtetted, hogy nem hogy nem vagyunk barátnők, de könyörgöm, Lou, még nem is találkoztunk soha. Legalábbis, na érted!- még mindig fogalmam sincs arról, hogyan tudnék én segíteni neki, de annyira határozottan lép fel minden ellenérvem ellen, hogy esélyem sincs visszautasítani, ráadásul kötelességemnek érzem, hogy végre tegyek valami igazán fontosat érte, amitől tényleg jobban fogja magát érezni. Ha nem is lesz sikeres az akciója, akkor is, legalább tudja, hogy mellette leszek, akkor is, ha épp arra készül, hogy teljesen hülyét csináljon magából. Nem egy, nem kettő ember, de legalább a fél világ előtt.

- Tudom, tudom..na mindegy, ez még ráér, viszont bent várnak minket!- olyan lelkesen indulunk el a lépcsőházhoz, mintha legalább egy éve nem láttuk volna a testvéreimet.

Jó tudni, hogy Louis ennyire elfogadja a húgaimat, álmomban sem gondoltam volna, hogy valaki képes lesz elviselni ennyi kislányt, mert akármennyire is szeretem őket, nagyon fárasztóak és bele sem merek gondolni, hogyan jutott el Minnie odáig, hogy Liam megkérje a kezét! Ha csak nem fordítva történt, mert akkor az még inkább izgalmas. Az pedig, hogy Louis és Sam ilyen jóba vannak, az külön csoda. Még soha egyetlen olyan embernek sem sikerült a közelébe kerülnie, aki nem a család tagja, hiába volt nálunk bárki, jobb esetben Sam egyszerűen nem vett róla tudomást, rosszabb esetben pedig üvöltött, amikor meglátta az illetőt. Louis viszont valamivel nagyon megfogta őt. Fogalmam sincs mivel, de az elmúlt hetekben Sam többször kereste rajtam Louist, „az autós fiút”, mint az apját, ami valahol rémisztő. Örülök, hogy Louis az életem részévé vált, még ha az elején a hátam közepére sem kívántam volna.

Sok mindent megtanultam ez alatt az idő alatt, többek közt azt, mennyire rossz emberismerő vagyok. Mikor először találkoztunk, azt gondoltam, Louis csak egy nagyképű seggfej, aki bájosan vigyorog a húgom szobájában a falon, de felmentésre van szüksége életből, mert a bankkártyája és a hírneve nélkül semmire sem megy. Ehelyett megismertem egy igazán érzelmes fiút, akinek nincs sok mindenre szüksége, csak arra, hogy ne utasítsák vissza- még akkor sem, ha néha gyerekes módszerekkel veszi rá a körülötte lévőket arra, amire ő akarja. Két lehetőség jut eszembe: vagy jól irányít, vagy én vagyok manipulálható. Fogalmam sincs, egy dolog biztos, különös ereje van, és a komoly beszélgetéseink ellenére még mindig úgy gondolom, hogy Louis a valaha volt legviccesebb ember a környezetemben, és hálát kéne adnom érte minden áldott este, mert ő tényleg egy kincs.

11. It's OK

Drága Olvasók!

Pontosan kedd van, ráadásul szabadnapom van, így bár közel sem kipihenten, de meghoztam a folytatást. Szeretném tudni, mit gondoltok róla, vagy úgy magáról a történetről, higgyétek el, nem fogom leharapni senki fejét, ha emiatt nem reagáltok.
Az esetleges elírásokért elnézést kérek, a nyár folyamán csak és kizárólag telefonról tudok blogolni, ami valljuk be, sokkal kényelmetlenebb a gépnél. :)

Jó olvasást, és az itteninél kellemesebb napot mindenkinek,

xx Lu

Louis Tomlinson

Mia nincs abban az állapotban, hogy bárki is láthassa rajtam, és az orvoson kívül, ezért amíg bent van nála a doki, felhívom Liamet. Megint.

- Mondd Louis- feszültebb a kelleténél, hiszen az elmúlt percekben többször beszéltünk telefonon, mint egy hónapban átlagosan.

- Megadom a címet, ne hozzátok ide a gyerekeket, mert ki kellett hívnom az ügyeletet. Elvileg csak sebláz, de nem akarom, hogy Sam és a lányok így lássák- hadarom, és miután bediktálom a címet, ledobom a telefonom a fotelba és felszaladok az emeletre.

Nem hallok semmit, ezért óvatosan belököm a szobaajtót. Az orvos pakol, Mia pedig viaszbábúként fekszik az ágyban. Csak az arca és a karjai látszanak ki a takaró alól. Látszólag békésen alszik, de tudom, ez csak a fájdalomcsillapító hatása. Közelebb lépek, de mintha nem is az én lakásomban lennék, engedélyt kérően nézek az orvosra.

- Nyugodjon meg, jobban lesz. Reggelre kialussza magát, és pár nap múlva már a seb is szebb lesz- megpróbál megnyugtatni az orvos, több-kevesebb sikerrel.

- Értem..-mást nem nagyon tudok mondani. Kikísérem őt, megígérteti velem, hogy odafigyelek arra, Mia mikor ébred fel, van-e láza, és nem engedem, hogy hirtelen emeljen meg dolgokat.

Bezárom a kaput, és besietek a házba. Borzalmas idő van, még Londonhoz képest is, ezért becsukom az összes ablakot, és feltekerem a fűtést, majd azon nyomban visszavonulót fújok az emeleten. A hálószobában a még mindig édesen szuszogó Miát találom. Úgy látszik, kezd jobban lenni, a melegtől kissé kipirult arccal, a fal felé fordulva alszik. A levegőt szaggatottan szívja be és fújja ki, talán még mindig fáj az oldala, amit most szakszerűbb kötés takar, mint az enyém. A takaró időközben lecsúszott a derekáról, és az oldala félig fedetlen marad. Nem tudom miért, de rám tör egy olyan furcsa érzés, mint amikor először egyedül maradtam a beteg Lotteval, most is félek, hogy elrontok valamit, hogy esetleg történik valami, amire nem számítok vagy egyszerűen nem lesz jobban Mia. Még a saját, tulajdon testvérem betegsége is minden alkalommal halálra ijesztett az elmúlt években, pedig akkor nem voltam egyedül. Most? Pánikolok. Az orvosnak el kellett mennie, nekem pedig fogalmam sincs, hogyan kell lázat mérni, gyógyszert adagolni. Talán feleslegesen szirénázok, és meglehet, nincs szükség ilyen dolgokra, de minden vágyam, hogy reggel arra ébredjek, hogy meg tudom oldani a problémáim. Az ilyesfajtákat legalábbis. A többi? Lassan le kell mondanom arról, hogy Eleanor valaha is többet akar majd tőlem, mint a mostani helyzet, mert már nem az számít, ki mennyire szereti a másikat. Itt egy vesztésre álló háborúról van szó, amit nem lehet megmenteni, hacsak nem vált taktikát az egyik fél és nem kezd másképp gondolkodni a másik, ennek pedig, valljuk be, elég kicsi az esélye.Világmegváltó gondolataim fokozatosan lelassítják a lélegzetem, és minden, amire képes vagyok az az, hogy feljebb tornázom magam az ágyon és Mia arcát még egyszer, utoljára szemügyre véve, magamra húzom a takaró felém eső részét. Még egy ideig hallgatózok, de mivel a mellettem fekvő lány semmi jelét nem mutatja, hogy ébredezne, szép lassan én is álomba merülök.

~

Rég nem aludtam ilyen jól, még ha fel is ébredtem minden egyes neszre, ami a lakás különböző pontjai felől hallatták magukat- bár, az én esetemben lassan megkérdőjelezem ezek valódi létezését, lehet, hogy ezek amolyan megálmodott zajok. Mia állapota az első, ami érdekel, mint minden felriadás után. Halvány emlékeim támadnak, hogy mintha hajnali 3 óra után már nem lett volna lázas, és az arca már most is kevésbé kipirult. Az injekció hatása is kezd elmúlni, mert álmában minden levegővételt egy legördülő könnycsepp pecsétel meg. Ezért is kezdem a reggelt azzal, hogy már 7-kor bezárva magam mögött a bejárati ajtót és a garázst, elindulok valami reggelinek valóért és felkeresem az orvost, hátha tud ajánlani valamit, ami tompítja az én Jó tündérem fájdalmát.

- Jó reggelt, miben segíthetek?- talán én vagyok a legjobban meglepődve, hogy ilyen időben már kész bolondok háza van a kórházban.

- Jó reggelt, doktor úr. Tegnap délután volt nálunk, és ellátta egy barátom sebeit, nem tudom, mennyire emlékszik, adott neki injekciót- bólint, hogy tudja, miről beszélek és folytatásra int.- Az a helyzet, hogy szükségünk lenne még némi fájdalomcsillapítóra- annyira szerencsétlenül érzem magam, ahogy itt állok a rumlis asztal előtt, de nincs mit tenni. A doki felveszi a szemüvegét, és kitölt néhány receptet, szinte szó nélkül. Csodálkozom a gyorsaságán, de betudom annak a zűrzavarnak, ami szinte tombol az egész folyosón.

- Ráírtam az adagolást. Ez valamivel gyengébb, de egyszerűbb tablettát bevenni, mint a megfelelő helyre szúrni tűvel- a látszert most a feje tetejére tolja, kissé előrehajol, egyenesen a szemembe nézve- De az, hogy gyengébb, nem jelenti azt, hogy nem veszélytelen. Nem szabad többet bevenni 3 darabnál egy nap. Törékeny az a kislány, vigyázzon rá nagyon.

- Értem, köszönöm szépen- hálálkodok még néhány pillanatot, majd kilépek a vizsgálóból és a földszinti gyógyszertár felé sietek. A lift túlságosan is zsúfolt, és nincs időm megvárni, míg minden emeleten megáll, ezért a lépcsőház felé sietek és szinte lefutok a harmadik emeltről.

~

Immáron a kiváltott gyógyszerekkel a kezemben ülök kocsiba és a nyirkos, téli idő ellenére sietős tempóban autózok haza, kikerülve mindenkit, aki megpróbál az időjáráshoz mérten vezetni. Megúszok néhány drága fotót élesebben a fékre taposva, és legnagyobb szerencsémre a bekötőút sem olyan zsúfolt, mint általában. Kiteszem az indexet balra, szinte lassítás nélkül állok a kocsifeljáróra. Néhány percet igénybe vesz a garázs kinyitása, de miután megtalálom a távirányítót , elhárul minden akadály. Kettesével veszem a lépcsőfokokat, a lábammal próbálom kinyitni az ajtót, végül berontok, mindent a konyhapultra borítok a kezemből, mielőtt elszakadna a papírzacskó és a reggelink a földön landolna, és a zsebemből előhúzom a minduntalan rezgő telefont. Amint meglátom a hívó nevét a kijelzőn, elfog valami rendkívüli jó érzés. Izgulok, izzad a tenyerem, érzem, hogy a térdeim remegnek, és a már rég nem érzett pillangók tombolni kezdenek a gyomromban. Eleanor.

- Szia- olyannyira fel vagyok dobódva, hogy a hangom a magasba szökik, akár egy kislányé.

- Szia Louis. Ne haragudj, hogy ilyen korán zavarlak, de délelőtt órára kell mennem, viszont szükségem lenne néhány holmira, ami nálad maradt. Fel tudok ugrani érte, vagy inkább küldjek érte valakit később?

- Persze, mármint, gyere inkább te- nem merek ennél közvetlenebb lenni, ami elég nevetséges, hiszen Eleanorral közel két és fél évig alkottunk egy párt.- Már mint te tudod, hogy mi hol van pontosan, és őszintén szólva kissé szétszórt vagyok vagyok, nem biztos, hogy sikerrel járna rajtad kívül más.

- Rendben, köszönöm. Mindjárt indulok is, szerintem 10-15 perc alatt ott vagyok kocsival- ennyivel le is zárná ezt a beszélgetést, de nekem szokás szerint előrébb jár a nyelvem, mint a gondolataim.

- El..- nem is tudom, mit akarok mondani, csak megszokásból szólítom meg. Ezelőtt mindig ilyenkor mondtam, hogy mennyire szeretem és hogy vigyázzon magára, amennyire csak tud.

- Igen?- már ő sem olyan határozott, megingott. Talán amiatt, amit és ahogy mondtam.

- Öhm..csak azt akartam, hogy..nem rég értem haza és..csak vigyázz magadra az úton. Nem bánnám, ha taxival jönnél, ki is fizetem ha kell, csak..veszélyes ilyen időben vezetni.

- Kedves tőled Louis, de azt hiszem, meg tudom oldani. Elég nagy kislány vagyok már- többet nem is mond, bontja a vonalat, én pedig ledöbbenve állok a konyha közepén, meredten bámulom a ablakon át az utcát és az ismerős hangokra felfigyelve tudatosul bennem, hogy megint esik a havas eső.

Negyed óra hamar eltelik, pláne, ha az ember belefeledkezik a teendőibe. Néhány ütemes, határozott kopogásra eszmélek fel, miközben elpakolva magam után kikapcsolom a kávéfőzőt. Nem szólok semmit, csak odasietek az ajtóhoz, és nyugodtságot tettetve kinyitom azt. Eleanor gyönyörű arcával és egykor csillogó szemeivel találom magam szemben. Sokkal jobban bírja ezt az egészet, mint én, az arca nem szürke, jobban hasonlít önmagára, mint valaha. Bár a szemeiből már nem sugárzik a boldogság és az irántam érzett szerelem, én még mindig elbújhatnék mögötte.

- Szia. Beengedsz?- nem tolakodó, csak épp annyira elbambultam, hogy elfelejtettem elállni az ajtóból.

- Szia, gyere csak- segítek levenni a kabátját és a nappaliba invitálom- Kérsz egy kávét vagy valamit?

- Nem, tényleg nem akarlak zavarni. Összeszedek néhány apróságot, és már itt sem vagyok- jelenti ki nemes egyszerűséggel. A táskáját a cipője mellé támasztja és kecses léptekkel megindul az emeletre. Meg sem kérdezem, kér-e a segítségemből, hiszen tudom nagyon jól a választ: nem.

Egy sóhajt követően visszamenekülök a konyhába, leülök az asztalhoz, kezemben a kávés bögrémmel és csak nézek előre. Mit vártam? Nem azért jött, hogy a nyakamba ugorjon, csak elviszi a holmiját, ami itt-ott ott maradt a fürdőben, a folyosón lévő polcon, a lépcső melletti tárolóban, a hálószobában..hálószoba.. NE!

Mindent félre lökve pattanok fel, loholok az emeletre. Eleanor nem láthatja meg Miát az ágyamban, legalábbis, azt hiszem, nem lenne jó ötlet, ha találkoznának. Mia bizonyára még alszik, és elég félreérthető a dolog, hiszen nyilván aludhatna a vendégszobába, de mentségemre szóljon, hogy amikor ide hoztam, akkor még számolnom kellett néhány gyerkőccel is, akik, furcsa vagy sem, de nagyon hiányoznak.

- Mondhattad volna, hogy nem alkalmas- lép ki El a hálóból, kezében néhány felső, egy pulóver meg pipere cuccok.

- Félreérted.

- Nem kell magyarázkodnod, Louis, nincs hozzá semmi közöm- fojtja belém a szót, és elindul a nappali irányába.

Bűntudatom van, noha tényleg nincs miért. Egyrészt, nem történt semmi, másrészt, nem tartozok elszámolni valóval, mégis kellemetlenül érzem magam. Eleanor után megyek, aki módszeresen egy kupacba gyűjtötte mindenét, ami eddig a lakásban volt szétszórva.

- Azért nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan befészkeli magát egy lány az ágyadba- a kelleténél cinikusabban jegyzi meg ezt az egészet Eleanor, és akaratomon kívül felmegy bennem a pumpa.

Nem akarok kiabálni vele, sem veszekedni, és nem is fogok. Elég értelmes és érett ahhoz, hogy megértse, mi folyik itt.

- Mia nem befészkelte magát- fújtatok, muszáj valahogy lehiggadnom- Csak barátok vagyunk. Lázas, és segítségre volt szüksége. Hidd el, nem azért fekszik ott, ahol mert eltöltöttünk néhány pásztor órát. Ő az én Jó tündérem.

Az utolsó szó hallatára megáll a pakolásban, és tágra nyílt szemmel néz fel rám. Némán áll egy darabig, majd leül egy székre és minden gondolatát összeszedve, akarva-akaratlanul is beszélgetésbe kezd.

- Szóval, ő az a lány, akiről Harry mesélt- maga elé révedve motyog, ennek ellenére tisztán hallom. Töltök az itteni bögréjébe kávét, tejet, előveszem a cukrot, és leülök vele szemben, a pult másik oldalán.

- Mit mesélt?

- Ő az?- mintha meg sem hallana.

- Attól függ, mit mondott. Tudod, Mia egyáltalán nem olyan ember, mint ahogy sokan látják. És persze attól is függ, hogy mikor beszélt róla Harry, mert ha több, mint egy hete, akkor végleg rossz információkhoz juttatott.

- Nem is tudom, talán néhány napja. Mondta, hogy sokat segített neked az elmúlt hetekben, hogy átvészeld..- megakad, és zavartan pislog körbe. Már már szánalmas, amit művelünk.

- Igen- segítem ki- Azt hiszem, Mia lett az egyik, ha nem a legjobb barátom, és talán én is neki.

- Jobban nézel ki, mint amilyennek elmondtak a többiek- nem értem, mire akar kilyukadni. Az eddigi, kissé hűvös, távolságtartó viselkedése megtörni látszik, valódi érdeklődést olvasok ki a szeméből.

- Igazán kedves tőled, de nem kell ezeket mondanod El. Ha nem akarsz tőlem semmit, kérlek, ne áltass. Tudod nagyon jól, hogy bármit megtennék azért, hogy most ne elvidd a ruháid innen, hanem hogy még egy bőröndnyit bepakolj a szekrényekbe, és lassan odáig jutok, hogy az életem sem elég drága ahhoz, hogy újra velem legyél.

- Ne haragudj, nem akartam a lelkedbe tiporni egy baráti beszélgetéssel- még mindig nem feszült vagy ideges. Mindketten meghökkenve állunk a szituáció előtt. Még soha, de soha nem beszéltünk így egymással, de úgy érzem, ha most engedem, hogy elvarázsoljon a kedvességével és figyelmességével, akkor nem tudok majd talpra állni a távozása után. Azt pedig nem engedhetem meg magamnak, ha már ennyire sikerült összeszednem magam. Már csak Mia miatt sem ereszthetek le, hiszen most rajtam a sor, most neki van rám szüksége és nem fordítva.

- Tudod, hogy nem így értettem- próbálom menteni a menthetőt, de mind hiába.

Elkísérem az ajtóig, de már képtelen vagyok uralkodni magamon, és csuklója után nyúlva finoman az előszoba falnak nyomom a hátát. Kezeimmel megtámasztom magam a vállai mellett és mélyen a szemébe nézek. Légzése felgyorsul, a vér az arcába tódul egy pillanat alatt, ezek szerint még mindig érez valamit irántam, még mindig nincs veszve minden.

- Csak egy dolgot kérek. Mondd ki, itt és most, hogy nem szeretsz már, és akkor talán könnyeben elengedlek Kicsim- szeme megtelik könnyel, és elfordítja a fejét. Barna haja hatalmas hullámokban omlik az arcába, és hirtelen azt sem tudja, hogyan kéne kiszabadulnia, mert abban biztos vagyok, hogy menekülő útvonalat próbál keresni. Itt azonban már nincs olyan. Vagy kimondja, és kilép ezen az ajtón örökre, vagy nem mond semmit, és harcolni fogok.

- Kérlek, Louis- végig simít az arcomon, amitől én kerülök abba a helyzetbe, amibe őt kevertem hirtelen jött hevességemmel.- Soha egy szóval nem mondtam, hogy már nem szeretlek. Tudod nagyon jól, miért ez a legjobb döntés neked is és nekem is.

- Nem- ellököm magam a faltól és megvárom míg magára veszi a cipőjét és a sálat. Felsegítem a kabátját és kikísérem a kapuig.- Taxival jöttél?

- Igen- arcát ismét haja mögé rejti, mintha nem tudnám, elpirult. Ha csak nem a szél fújta ki, akkor még tényleg szeret, hisz a gondoskodásom puszta gondolatától is mindig zavarba jött.- Ha minden igaz, mindent elhoztam, ha valami mégis itt maradna..

- Elküldöm Harryvel, ha az neked jó- nem akarom még kínosabb helyzetbe hozni, aminek láthatóan örül.

- Köszönöm- rám mosolyog és kinyitja az ajtót. Egy pillanatra elhiszem, hogy megfordul és még mond valami kedveset, de amikor látom, hogy beszáll a kocsiba minden köszönés és egyéb nélkül, visszamegyek a jó meleg lakásba.

Egyből a konyhába megyek, mint ahogy ma már ezerszer megtettem, és nekilátok reggelit csinálni. Mindent összevásároltam, a sajátom és Mia éhségét igyekeztem csillapítani már ott, akkor a polcok előtt állva, most még is megrekedek egy egyszerű melegszendvicsnél. Ez van, ha az ember nem egy konyha tündér.

- Louis!? Louis!- az emeletről óvatos lépések hallatszódnak le, és Mia hangjára felkapom a fejem.

- Megyek!- szinte rohanok fel, azt hiszem, baj van, de amikor meglátom őt teljes biztonságban a lépcső tetején, megnyugszom- Jó reggelt!

- Hogy kerülök ide? Mi történt Louis?- pánikba esik, értetlenül néz végig magán, a pólóm enyhén szólva is bő rá, lábait is csak egy sort fedi, amit valamelyest kényelmesebbnek találtam, mint a farmert, amit a meccs után viselt, ráadásul az is a véres pólójával együtt a mosógépben landolt a tegnapi nap folyamán, így már meg is száradt valamennyire.

- Nincs semmi baj, csak rosszul lettél- a lépcső közepén találkozunk, ő lefelé halad bátortalan lépésekkel, én pedig az ő tempóját tartva igyekszem felfelé. Kézen fogom és lekísérem a konyhába, ahol szó nélkül lehuppan egy székre, én pedig elé tolom a teáját.

- Beavatnál kérlek a részletekbe? Louis, az utolsó tiszta emlékem, hogy Meli eltűnt!- idegesen szorongatja a bögrét, nem hiszem el, hogy nem égeti a tenyerét az átforrósodott porcelán.

- Egy: nem tűnt el. Kettő: nyugodj meg. Három: nem égeti a kezed az a szar?- kérdésemre jobb kezét a füléhez szorítja. De. Határozottan égette.- Azóta történt egy s más. Magas lázad volt, és vérzett a sebed. Ki kellett hívnom az ügyeletet, de az orvos elmondása szerint hamarosan jobban leszel. És ahogy látom, eljött az a bizonyos hamarosan, hiszen már van energiád leharapni a fejem. Kérsz reggelit?- mindeközben döbbenten néz rám, kissé elhúzza a száját cinikus hangomra és leszegi a fejét.

- Ne haragudj Louis, nem akartam ilyen bunkó lenni- tekintetét visszaemeli rám, és úgy folytatja- Köszönöm.

- Mondtam már, hogy ne köszönj meg semmit, nem?- beállítom a sütőt és türelmes várakozásba kezdünk, míg nem készül el a reggeli.

- És Meli? Sam? Minnie és Molly? A ruháim? Louis, nagyon sok kérdést megválaszolatlanul hagytál, már megint- bájos mosoly terül szét az arcán, hosszú tincseit a füle mögé tűri és felhúzott lábbal figyel rám, hátha képes vagyok mindezekre válaszolni.

- Jól vannak, a ruháid pedig..nos száradnak- felbecsülhetetlen az a pillanat, amikor szemében megjelenik a felismerés, és rájön, mi történt. Az, hogy zavarba esik, enyhe kifejezés, pipacs piros arccal próbál valamerre elnézni, hogy ne kellejen farkasszemet néznie velem, és pontosan ugyan azt érzem, mint amikor azon az esős napon felbőszítettem azzal, hogy hazaviszem és nem kell gyalogolnia.

- Louis..- ennyit képes kinyögni csupán és belekortyol az italába.

- Nem kell aggódni, Mia, mondtam már. A testvéreim egy kivételével mind lányok, láttam már fürdőruhamodelleket, ráadásul, azt hiszem ennyi idősen nem jelent problémát a női test. Egyszerűen csak tiszta ruhát adtam rád, és esküszöm, az élő istenre, hogy más nem történt. Viszont durva, milyen sebek vannak a lábadon. Hányszor estél el az elmúlt években a pályán?

Mia se szó, se beszéd felpattan, és kiviharzik a konyhából, egyenesen az emeletre. Értetlenül állok, hiszen nem tudom, mi olyat mondhattam, amivel megbántottam volna. Talán túl lazán kezelem ezt az egészet, vagy csak ő reagálja túl? Azt hittem egészen idáig, hogy vagyunk annyira jóban, hogy ha valami bántja, vagy megsértem akaratomon kívül, közli velem és nem hagy faképnél minden árva szó nélkül.

Percekkel később a megtalált ruháit magára véve, összefogott hajjal ér le a nappaliba, felveszi a cipőjét és a kabátját, a sálát a táskájába gyűri és megáll a konyha és a nappali találkozásánál.

- Most gondolom az következik, hogy nem magyarázol meg semmit, csak egyszerűen lelépsz, és itt hagysz. Mia, azt hittem..

- Ne haragudj. Nem tudom mit hittél, de lehet, hogy nekem ez nem megy. Louis, nem tudok a barátod lenni. És nem azért, mert bármit is éreznék irántad, egyszerűen csak..azt hiszem nem a legmegfelelőbb embert találtad meg ahhoz, hogy kirángasson téged a gödörből, hiszen én is annak a fenekén csücsülök.

- Mia, mi történt? Bántottalak? Csak segíteni akartam..- reménykedek abban, hogy ez a gyógyszer hatása, és nem akar tényleg egyedül hagyni. Ha most elmenne, talán megint összeomlanék. Annyira jó érzés volt gondoskodni valakiről, akiről tudom, hogy meghallgat és bár tényleg elég hirtelen történtek meg a dolgok körülöttünk, és talán túl gyorsan közel engedtük a másikat, nem hiszem, hogy ez a helyes megoldás.

- Nem, Louis, te jó ég- beletúr a hajába, ezzel egy időben a táskája hangosan a földre zuhan.- Dehogy bántottál. Talán te vagy a legjobb dolog, ami történhetett velem az elmúlt néhány hétben. Nem is értem, miért nem vagyok képes erre, de úgy érzem, csak hátráltatlak, közben a saját problémáim fojtogatnak.

- Ne mondd ezt- felállok, egyenesen felé tartok és csak néhány centire állok meg előtte- Megígértem, hogy elviszlek a testvéredhez. Ha akarod, máris indulunk. Ha nem akarsz valamiről beszélni, akkor csak..beszélj másról, és én meghallgatlak. Nem akarom, hogy rosszul érezd magad amiatt, hogy ez történt. Az orvos szerint kicsit erős a fájdalomcsillapítód, és érthető, ha össze vagy zavarodva. Én csak..nekem csak szükségem van arra, hogy mellettem legyél és hogy..hogy a barátom legyél.

- Louis..nem gondolhatod komolyan, hogy ez a gyógyszer mellékhatása. Ilyen vagyok. Képtelen arra, hogy melletted álljak, mert nem vagyok elég erős mindehhez. Sajnálom.

Megszólalni sem tudok, minden egyes lélegzetvételünk meghallatszik. Ennyi lenne? Nem akarom. Próbálok kiolvasni valamit a szeméből a makacsságán kívül, de semmi. Határozott, mint mindig, és minden, amit tehetek, hogy olyan szorosan ölelem magamhoz, amennyire csak tudom, anélkül, hogy fájdalmat okoznék.

- Nem szeretném, ha elmennél- a hajába suttogom a szavakat, és a vállamba temetett arcán lecsorgó könnycseppek elérik a pólóm.- Maradj, csak még egy kicsit, hogy lássam, tényleg minden rendben van.

- Louis- elhúzódik kissé, és kibújik a karjaim közül- Miért viselkedsz még mindig így velem? Az előbb még itt hisztiztem neked, hálátlan és bunkó voltam, és te pedig..

- Már mondtam. A Jó tündéremet sosem fogom cserben hagyni, és ha valami nyomja a szíved, nekem bármikor elmondhatod- utalok a „zúdítsd csak rám” beszélgetésünkre, és legnagyobb örömömre egy halvány mosoly kíséretében Mia visszaül az asztalhoz és nagy levegőt véve kezd bele.

- Miért hívsz Jó tündérnek, Lou?- nem tudom nem megmosolyogni azt a gyermeki kíváncsiságot, ami kiült az arcára. A hirtelen hangulatváltozást betudom női szeszélynek, és izgatottan csillogó szemeit figyelve válaszolok a kérdésére.

- Amikor bekerültem a kórházba, mindenki rémhíreket terjesztett rólam és a „titokzatos betegségemről”- hatalmas macskakörmöket rajzolok a levegőbe, hogy még jobban érzékeltethessem az iróniát- és azok, akik láttak velem, így neveztek el, mivel nem tudják, ki vagy. És ez így is marad, ha nincs ellenedre. Nem szeretnélek kitenni annak a veszélynek, hogy megtudják, ki vagy valójában. Ugye nem gond?

- Ugyan, Louis. Szerinted engem érdekel, ki ismer és ki nem? Ha így látod jónak, akkor legyen, hiszen amúgy sem vágyom arra, hogy vadidegenek keressenek meg, mit akarok a jövendőbeli férjüktől-elámulva ülök vele szemben, nem hittem, hogy ilyen lazán fogja kezelni mindezt- Most meg mi van?

- Örülök, hogy maradsz- beleborzolok a hajába, csupán játékból, ám a hirtelen érintésre elhúzódik.- Mia, mi a baj?

- Semmi, csak..nem számítottam rá- hazudik. Tudom nagyon jól, mert nem mer a szemembe nézni, és ezt gyakran megteszi, amikor beszélgetünk. A kocsiban, a pályán, itt, az utcán, mindenhol. Gyakran kerüli a szemkontaktust, és próbál minél kevesebbszer a közvetlen közelembe kerülni. Eddig azt gondoltam, talán a nyilvánosság előtt nem meri, de itt, a saját lakásomban, ugyan ki látna?

- Mia, kérdezhetek valamit?- biztos vagyok abban, hogy ez egy nagyon, de nagyon rossz ötlet, viszont hajt a kíváncsiság. Azok a sebhelyek, nem véletlenül kerültek a testére. Elég kevés olyan helyzetet tudok elképzelni, hogy valaki egy esés során ilyen hegeket szerezzen.

- Úgy sincs más választásom, Louis. Meg fogod kérdezni, akár akarom, akár nem. Legfeljebb nem válaszolok- a sütőhöz lép, és lekapcsolja. Már el is felejtettem, hogy még mindig sülnek a szendvicsek.

- Köszi- utalok előbbi tettére- Mia. Azok a sebek..

- Ne, kérlek- szakít félbe, meg se várja, hogy befejezzem.

- De miért ne? Bántott valaki?

- Nem, semmi ilyesmi, azaz..nem, senki- megint nem néz rám, és érdekesebbnek tűnik a homok színűre festett fal, mint én. Megbököm a térdét, mire összerezzen.- Louis, komolyan. Semmi gond nincs.

- Már!- csattanok fel. Egyszerűen nem vagyok képes elhinni, hogy ilyen nyilvánvalóan a pofámba hazudik. Látom, hogy van valami baj, akkor nem akart volna elmenni, akkor nem remegne, akárhányszor megölelem, akkor nem reszketett volna a félelemtől azon az estén, amikor belógtunk a focipályára, és akkor nem szégyellné a saját testét még úgy is, hogy elegendő ruha takarja.

- Louis!- már ő sem bírja visszafogni magát, de láthatóan próbál uralkodni az indulatain- Azt hiszem,ez olyan dolog, amiről nem akkor beszél egy lány, amikor csak kedve tartja, érted?

- Szóval igaz..-idiótának érzem magam. Nem erre a válaszra vágytam. Azt akartam, hogy mondja el, mekkora barom vagyok, hogy képzelgek, és csak szerencsétlen korszaka volt, sokat esett- kelt. Soha nem akartam megtudni ilyesmit senkiről, pláne nem róla.

- Mit vártál? Azt akartad, hogy ne hazudjak. Hát tessék, őszinte voltam. De már nincs semmi baj..elmúlt- könnybe lábadó szemei igazolják, hogy valóban hülye ötlet volt felhozni ezt az egészet- Tényleg, Lou, már minden oké.

- Akarsz beszélgetni?- előveszek két tányért a konyhaszekrényből, rápakolok néhány szendvicset, tálcára teszem a bögréinkkel együtt és a nappaliba indulok. Mia követ, csendesen, mint egy kiscica.

- Biztos, hogy hallani akarod?- megállok egy pillanatra, és megfordulok.

- Ezt most ugye te sem gondoltad komolyan? Mia, ha nem érdekelne,mi van veled, akkor szerinted megkérdezném? Én csak nem szeretnélek soha többé megbántani téged, még véletlenül sem.

- Jó, de..

- Nincs semmi 'de'. Emlékszel mit kérdeztem tőled a kávézóban? Hogy ki vagy te. Minden, ami veled kapcsolatos, tudni szeretném, hiszen arra készülök, hogy teljes mértékben az életem részévé válj, akár tetszik, akár nem. Most már nem menekülhetsz el a barátságom elől, szóval igen, biztos vagyok abban, hogy hallani szeretném!- Csak áll velem szemben az elragadó, levakarhatatlan mosolyával, újabb könnyekkel a szemében és leül a kanapéra, miközben lemondóan ingatja a fejét. Követem a példáját, az ölébe teszem az egyik tányért és teljes figyelemmel fordulok felé.

- Akaratos vagy- keserűen cseng a hangja és nagyon nehezen kezd bele.

Csak hallgatom, és iszom minden egyes szavát. Megdöbbentő, mennyire nem mutatja ki mind azt a borzalmat, amit átélt. Nem tudom eldönteni, hogy mérges legyek, amiért ez megtörténhet valakivel, aki olyan gondoskodó, mint Mia, egy olyan lánnyal, aki a legkevésbé sem érdemli meg, ahogy más sem, vagy inkább szomorú, hogy van olyan, aki képes ilyet tenni.

Miközben mesél, szép lassan elfogyasztjuk a reggelit, de a történetnek még közel sincs vége, rajtam pedig úrrá lesz a döbbenet. Kezeivel folyton gesztikulál, néha meg-megállva a fájdalomtól az oldalához kap. Szóba kerülnek a testvérei, a bátyja, az apja, mindenki. Időt sem hagy arra, hogy reagáljak, vagy kérdezzek valamit, és már az elején leszögezte, hogy ne szóljak közbe. Talán nem is tudnék, talán csak a fejemben cikázik megannyi gondolat és érzelem. Már szinte elérkezik az a pillanat, hogy megállítom, lecsitítom, mert nem vagyok képes tovább hallgatni mindezt, és talán egy kicsit besokallok, mennyire érzékeny témát sikerült felhoznom. Félek, túl mély sebet szakít fel kizárólag az én kíváncsiságom miatt, és erre nem kérhetem, de megáll. Magától befejezi, és tudom, most jön a legrosszabb.

10. Dr. Tomlinson

Drága Olvasóim!

Íme megérkezett a folytatás, ami eredetileg az előző részhez tartozott, de jobbnak láttam lerövidíteni, és véleményem szerint önállóan is megállja a helyét.
Nagyon úgy tűnik, hogy ha a szabadnapom véletlenül nem keddre esik, akkor ilyen korai 3/4 1-es feltöltések lesznek. De legalább, mire felébredtek, ill. ha fent maradtok ti is, rendelkezésetekre áll a friss fejezet. :)

Jó olvasást, és bátran írjátok le a véleményeteket!

xx Lu

Amelia Villain

Fáradt vagyok, és kimerült. A lehető leglassabban nyitom ki a szekrényt az öltözőben, és meg sem szólalok. Nincs hozzá kedvem. Lomhán kihúzom a táskám, és a levetett mezem belegyűröm. Előhúzom a törölközőm és a tiszta ruháimmal a hónom alatt elindulok a zuhanyzó irányába.

A többiek fecsegnek, és megvitatják, mennyire jó, hogy végül nyertünk. 1-0. Micsoda eredmény! Remekül játszottunk! Gratulálok Mia! Elegem van ebből, minden, amire vágyom, az a forró víz, amit hosszú percekig folyatok magamra, mielőtt a tusfürdőmért nyúlnék.

Az orrom megtelik a friss tavaszi virágok illatával, és végeláthatatlannak tűnő fürdéssé válik az amúgy három perces tusolásom. Csak akkor vagyok hajlandó kikászálódni a kabinból, amikor már elviselhetetlen a bordáimba nyilalló fájdalom. A sebem felé irányul véletlen a zuhanyrózsa, és a belőle kilövellő vízsugár feltépi a vart a tetején. Felszisszenek, de a csobogás elfojtja a jajveszékelést. Elzárom a vizet és a törölközőm azonnal az oldalamhoz nyomom. Pillanatok alatt átvérzik, és hatalmas vörös cseppek potyognak a lábaim mellé. Addig szorítom rá a frottírt, amíg alább nem hagy, és óvatosan felöltözök. A szennyes ruhám begyűröm a már levetetett felső mellé, és a törölközőm is, hogy ne láthassák, mekkora a baj.

- Majd találkozunk- egy gyenge intést és kimerült mosolyt küldök a csapattársaim felé, akik hajukat igazítják, vagy pakolásznak, és kilépek a folyosóra.

Lustán tipegek előre, ki kell tapasztalnom, hogyan kell lépnem, hogy ne látszódjon a fájdalom az arcomon, de ne is legyen kényelmetlen. Gyenge próbálkozásaim közepette tűnik fel egy kisebb csoport velem szemben, akik a lelátó melletti lépcső felől közelednek felém. Az ismerős arcok láttán feldobódok valamennyire, de a lélegzetvételeimet még mindig rendszabályoznom kell a fájdalom elkerülése érdekében.

- Csöppök!- Erőtlenül kiáltom el magam, és leguggolok. Nem tűnik túl jó ötletnek, és biztos lesz kevésbé fájdalmas pillanatom a hátralévő életemben, de most még ez sem számít, hiszen négy bájos arcocska fészkeli be magát az ölelésembe, szétfeszítve ezzel a karomat. Nevetnek, örülnek, és ez engem is boldoggá tesz.

Felpillantva meglátom Louist, mögötte a többieket. Felegyenesedek, és miután biztonságban tudom minden körülöttem rohangáló testvérem, elé lépek.

- Ügyes voltál, már majdnem jobb, mint én- a kijelentését követően meglököm a mellkasánál, és szélesen vigyorogva reagálok.

- Hé, azért lehetne kisebb az arcod- megölel, és ez már sokkal fájdalmasabb. Alkarja pont a bordám vonalában szorítja felsőtestem az övéhez, és ha nem is hallatnám a kellemetlen érzés hangját, akkor is észrevenné, hogy valami nem okés.

- Mia, neked véres a felsőd- kezem a szájára tapasztom. Nem akarom, hogy meghallják mások is, pláne nem olyanok, akik még alig ismernek, vagy a kistestvéreim.

- Tudom- fogaim közt préselem a szavakat, és erőltetett mosollyal kerülöm ki őt, hogy a többiekhez is oda tudjak menni köszönni.

- Jók voltatok- Niall olyan hirtelen ránt magához, hogy szinte beleesek a karjai közé. Hatalmas szerencsémre társaihoz hasonlóan, ő is a nyakamnál fogva ölel magához, legnagyobb meglepetésemre még Harry is őszinte gratulációját fejezi ki, habár tudom, eleinte nagyon féltette tőlem Louist.

Talán mára világossá vált mindannyiuk számára, hogy akkor, amikor még a széltől is óvták Lout, és legszívesebben elzárták volna előlem, akkor éreztem a legkevésbé azt, hogy szükségem lenne rá. Ostoba voltam, minden egyes alkalommal, amikor azon morfondíroztam, ő miért kapott többet. Minden egyes gondolatom, ami arra irányult, hogyan kéne kiiktatnom az életemből, hiba volt. Louis...Louis a barátom. A legjobb, és az egyetlen. De őszinte, és tiszta a barátságunk, nem alapszik sem pénzen, sem kényszeren. Ennek talán így kellett lennie, és amíg neki arra van szüksége, hogy fogjam a kezét, addig megteszem, és ha valamikor azt mondja majd, hogy nem tart igényt tovább rám, akkor pedig elengedem, és valahol, mélyen, legbelül büszke leszek, hogy egy ilyen ember valaha a barátjának tekintett. Hiszen, mit áltatom magam? Louis egy szupersztár, attól függetlenül, hogy most „pihen”, és szabadságát tölti, ő attól még hamarosan elindul körbejárni a világot, felfedezni más kultúrákat, és biztosan szüksége van a családjára.

- Ne haragudj, hogy csak ilyen rövid ideig lehettünk itt- köszön el Liam, akinek a kezét még most is szorongatja Minnie.

- Ne viccelj, köszönöm, hogy eljöttetek, és hogy vigyáztatok ezekre a kis ördögfiókákra- a mondatom végére az ikrek felkapják a fejüket és rosszallóan néznek rám.

- Liam azt mondta, feleségül fog venni!- Minnie tesz egy lépést előre, még mindig szorongatva az említett kezét.- Pontosan azért, amiért ilyen kis..mit is mondtál?

- Lázadó- segíti ki az újdonsült vőlegény, én pedig nem tudok mit kezdeni az információval, így mint aki teljesen elképed, úgy válaszoltam.

- Oh, igen? És Liamnek mondtad már, hogy bizony akkor te nem fogsz felvenni soha rózsaszínt meg csillogósat? Mert tudom ám, hogy te csented el a fekete pólóm, hogy menyasszonyi ruhát csinálhass a babádnak.

- Azt hiszem, ettől eltekinthetünk, ha az esküvőről van szó- Liam lehajol leendő arájához, és egy cuppanós puszit nyom a homlokára- Majd találkozunk, hercegnő!

- Szia!- cserfesen meglibbenti a fejét, aranybarna haja csak úgy repül a levegőben és a tenyerébe nyomott puszit elküldi légi postán a nála jóval magasabb srác felé. Kétség sem fér hozzá, tudja, mitől döglik a légy.

Molly csak szégyenlősen néz körbe-körbe, aztán megállapodik a cipője orrában, és szinte kapaszkodik a mellette álló fiúba. Ő sokkal visszahúzódóbb a húgánál, és Zayn, zord külseje ellenére az egyetlen, akinek megengedi, hogy akár egy pillantást is vessen rá. Csendes, de a tekintetével már most embereket képes ölni.

- Nos, téged nem akarnak elvenni feleségül?- próbálom oldani a feszültségét, mert láthatóan kényelmetlenül érzi magát. Mindeközben természetesen nem tudok megfeledkezni arról, hogy az oldalam még mindig sajog, és a bőröm zsibbad. Talán valami természetes reakció lehet a fájdalomra, mindenesetre szükségem lenne egy hatalmas adag lidokainra.

- Nem- jelenti ki, és felnéz kísérőjére. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljön az a pillanat, hogy Molly lesz a legmulatságosabb egy társaságban, de Zayn arcát látva, kijelenthetem, ez a nap is eljött.

- Jól van, azért annyira nem vagyok rossz parti- dünnyögi tettetett daccal Zayn és lassan ő is elengedi a csöppség kezét.

- Meli? Hol van?- megesküdnék rá, hogy nem rég erre volt. Harry ijedten néz körbe, mintha elvesztett volna valamit.

- Oh, hogy...- visszafogja magát, vesz egy mély levegőt, és előveszi a gumicukrot a zsebéből- Megint egyedül kell megennem ezt a sok finomságot.

Nem nagyon értem, mi ez az egész. Elhagyta a húgom, legalábbis nem rég még mellette volt, most meg nincs sehol. Előre figyelmeztettem Louist, hogy Meli szeszélyes és rafinált, elég neki néhány perc és megtéveszt bárkit.

- Meli, ha tudnád, milyen finom ez a cukor- Harry csak tömi a szájába a tömény édességet, nekem őrjítően fáj a bordám, érzem, hogy a fekete póló, amit viselek, szép lassan átázik, és hiányzik az egyik húgom. Remek!

- Harry...-csak nyöszörögni tudok, nagyon fáj mindenem. Zsibbad a lábam is, és remeg a kezem.- Hol van Meli?

- Nyugi, itt van, csak rájött arra, hogy nem eheti meg az összes cukorkát egyszerre. Így ha akar belőle enni, nem kér, hanem elbújik. Erre elő fog jönni, mert- megköszörüli a torkát és erélyesebben folytatja- Meli elég okos ahhoz, hogy tudja, Harry biztosan ad neki gumicukrot!

Erre szinte azonnal megjelenik, az egyik öltözőajtó mögé rejtőzött egy-két finom falat reményében. Már fel sem fogom a történteket. Dekoncentrált vagyok, és egyre rosszabbul érzem magam.

- Na jó, haza viszlek, mert itt fogsz összeesni- Louis megragadja a karomat, kitépi a kezemből a táskám, és miközben elindul velem a parkoló irányába, a hátára veti azt, és hátraszól a többieknek, hogy kövessék.

Képtelen vagyok a reagálásra, gyengének érzem magam ahhoz is, hogy megszólaljak. A kezem az oldalamra vezetem és rémülten veszem észre, hogy a kis sebem, amit a labda okozott bizony nem hajlandó arra, hogy elkezdjen begyógyulni. A tenyeremben lévő élek megtelnek a véremmel, és már csak kapaszkodni tudok Louis kezébe.

Beültet az autóba, és rám csukja az ajtót anélkül, hogy megvárná, míg bekötöm magam. Megkerüli az autót, és bepattan a jobb oldalon. Lekapja magáról a pulóvert és a pólót. Nem tudom ezt mire vélni, és csak kábán nézek felé. Látom, hogy visszaveszi a pulóvert, de a póló a kezében marad. Eltépi, és áthajolva a sebváltón, felemeli a kezem. Remegő ujjakkal felgyűri a teljesen átázott pólómat, és az eltépett anyagot a sebemre szorítja.

- Keresnék elsősegélydobozt, de azt hiszem ezzel kihúzod hazáig- a művelet befejeztével végig simít az arcomon, beköti a biztonsági övemet, majd a sajátját is, és határozott mozdulatokkal kiirányítja az autót az útra.

Talán tíz perc sem telik el, de megáll az autó. Megpróbálom kinyitni a szemem, ami többé kevésbé sikerül is. Szörnyen érzem magam, és kivételesen nem a tetteim, vagy a puszta gondolataim zavarnak, egyszerűen csak érzem. Émelygek, szédülök, a szám cserepes lett, és a torkom száraz. Ennyi erővel a Szaharában is lehetnék, fejjel a homokban lélegezve.

- Jól van, már csak pár perc, és jobb lesz- Louis hangja elég távolról hallatszik, de amint sikerül felfognom a szavait, megejtek egy gyenge mosolyt. A saját lábamon jutok el az ajtóig, és csak ekkor jövök rá, hogy nem otthon vagyok. Nem nálunk otthon, hanem nála otthon.

Türelmesen megvárja, míg elég erőt gyűjtök ahhoz, hogy levehessem a cipőm, miután már lerángatta rólam a kabátom és csak arra vár, hogy a pólómtól is megszabadíthasson.

- Louis..hé- csapok a kezére, amikor megérzem a hideg ujjait a lángoló bőrömön.

- Ne csináld ezt. Vannak lány testvéreim, és nem vagyunk már kisgyerekek. Nem akarok semmi rosszat, csak ellátni azt az istenverte sebed- egy egyszerű mozdulattal megállít a nappaliban a kanapé mellett. Kezem a háttámlára teszi, hogy kapaszkodjak meg abban, és módszeresen elkezdi felhúzni a puha anyagot a derekamtól. A hideg futkos a hátamon, és nem tudom, miért. Ez nem fájdalom, ez csak, nos bizsergés. Behatárolhatatlan, és nem tudom hova tenni. Szerencsére elvonja a figyelmem a zúgás a fejemben, és a hirtelen a sebemet érő kellemetlen hűvös levegő. Eddig Lou pólója melegítette a sérülésem, de most, hogy elvette azt onnan, és a padlóra ledobta hanyagul, kezd fázni a horzsolásom, és kiráz a hideg. Tiszta libabőr leszek, de még mindig képtelen vagyok arra, hogy akár megszólaljak, vagy jelezzem a fájdalmam.- Maradj így, hozok fertőtlenítőt, meg valami kötszert.

Mintha bármit is tehetnék! Szánalmasnak érzem magam, itt állok Louis nappalijában, félig póló nélkül, és ha jól látom, összevéreztem a szőnyeget, amit bő egy hete ő égetett ki a cigijével, de még mindig nem dobta ki. Talán csak erre az alkalomra várt, hogy mikor tesz benne kárt valaki más is, és akkor végleg kiadhatja az útját ennek a szerencsétlen párának.

- Látod, milyen jó, hogy nem dobtam ki? Közösen tehetjük tönkre- fancsali képpel fordítom felé az arcom- jó, csak vicceltem. Mindjárt megvagyunk, viszont ez piszkosul fog fájni.

Nem hazudott. Amint ráfújja a sebemre az alkoholos fertőtlenítőt, síron túli sikoly hagyja el a számat. Rövid, de hatásos sikoly. Eldob mindent, egyik karjával védelmezően tart a csípőmnél fogva, a másikkal a sebem környékét próbálja meg hűsíteni.

- Ennyire fáj?- arcom a mellkasába temetem, és élvezem a bizsergést, ami ezúttal nagyon nem a bordáim közül jön.

- Túlélem- erőtlenül ejtem ki a szavakat, és a heverő helyett a vállába kapaszkodok.- Hol vannak a testvéreim?

- Liam írt, hogy elvitték őket forró csokizni Niall lakásába. Ha akarod, itt aludhattok ma mind- habozik egy kicsit, várja a válaszom, de én csak a lehető legóvatosabb mozdulatokkal bólintok.

- Nekem mindegy, csak ne ijedjenek meg ettől az egésztől- elenged, és még mindig hideg kezével elég szorosan beköti a sebem.

- Remek. Akkor felhívom Liamet, hogy hozzák őket ide. Majd elugrok nekik valami ruháért, és szólok Mitchnek, addig a többiek itt maradnak, jó?- nem tudok nem meghatódni ezen. Tulajdonképpen mi is történik?

Elesek, vérzek. Nem törődök a sebbel, felelőtlen vagyok. Louis segítsége merész, én mégis elfogadom, nem gondolva a következményekre. Az életem egyre furcsább és furcsább lesz, és én nem tudok ellene mit tenni.

Csiga lassúsággal a kanapéra ülök, és megvárom, míg Louis lehoz nekem egy bő pólót, ami nem tapad majd hozzá a frissen ellátott sérülésemhez. Jobban szemügyre veszem a lakást, ami kívülről sokkal, de sokkal kisebbnek látszik. Akkora a belmagasság, hogy félek, elszédülök, mindenhol félfalak, és boltívek vannak, ezzel mintegy kétszeresére növelve a teret. Optikai csalódás az egész konyhasziget, a nappaliban lévő hatalmas tévé elfoglalja a két ablak közti helyet. Minden harmonizál mindennel, nincsenek felesleges, szedett-vedett holmik mindenfelé. A rend relatív, de nála határozottan rendetlenség uralkodik, annak ellenére, hogy tényleg nincs sok kacat a lakásban.

Még érzékelem, ahogy Louis a térdemre támaszkodik, de már nem hallom igazán, amit mond. Ilyen lenne a boldog öntudatlanság? Nem hiszem. Ráadásul még mindig retardáltnak érzem magam, amiért képes vagyok ilyen helyzetbe kerülni.

Kábultan nézek rá, a kettős látás megrészegít. Bal kezét a térdemről a sebemre teszi, és nyugtatásképp végig simít jobbjával az arcomon. Kiráz a hideg, ami csak még több fájdalmat okoz. Többre nem futja, a fejem hátra hanyatlik és elmerülök valami sötétben, ami puha és meleg. Mély levegőt veszek, és a húzódás ellenére érzelemmentes marad az arcom. Vajon mással is történik ilyen?

Mindig azt hittem, az ehhez hasonló dolgok csak a filmekben történhetnek meg, amit élvhajhász pénzcsinálók rendeznek, és előttem lebeg a kép, ahogy valaki felordít a stábtagok közül, hogy megtalálta a tökéletes aláfestő zenét, ami elég hatásos ahhoz, hogy a romantikus lelkű nők, és a túl érzelmes fiatalok a lehető legtöbb hormonjukkal a bőgésre koncentrálhassanak. Parádés.

Valami kizökkent, jobban mondva valaki. Hideg ujjak. Már megint! Louisnak veszek lassan egy kesztyűt, mert félő, hogy lassan több jég lesz az ereiben, meg úgy általánosságban a szervezetében, mint Izlandon. Fészkelődöm, csukott szemmel és fintorogva. Az oldalamba nyilalló szúró érzést felváltja a megváltást hozó nyomáscsökkenés, és végül minden visszaáll a régi, jól megszokott állapotába, a szívverésem, a lélegzeteim száma és intenzitása. Mint egy lórúgás, szétárad a testemben a fájdalomcsillapító hatása, végre valahára eltűnnek a gondolataim, a furcsábbnál furcsább vízióim, és még a mélyebbnél is mélyebb álomba vergődök. Rögös út vezetett idáig, még azt sem mondanám, hogy megérte, de ez már nem számít semmit. Meleg van, körülölel a biztonság és mosolygok. 

Verseny

Sziasztok! :) / Ez olyan furcsa szó...próbáljátok meg sokszor kimondani egymás után. Na mindegy./

Nem olyan nagyon régen írtam, hogy egy újabb versenyre jelentkeztem. Nos az eredménye két első helyezés lett. KETTŐ! Alig hittem a szememnek!
A kategóriák, amikre jelentkeztem: legjobb fanfiction és legjobb figalmazó. Hihetetlen, hogy mindkettőt megnyertem! :)
Ezúton is szeretném megköszönni az oldal szerkesztőjének, Nettinek! :)

Nagyon hálás vagyok értük, elmondhatatlanul boldoggá tették a hétfői munkanapot! :))

Gyönyörű hetet és kellemes pihenést Mindenkinek,

xx Lu

9. Hold on

Drága Olvasóim!

Gyakorlatilag már kedd van és mivel egész nap dolgozom, gondoltam egyszerűbb ébren maradnom és felrakni az új részt. :)

Az igazat megvallva nagyon szerettem írni ezt a részt, és bár közel sem tökéletes, azért remélem sikerül elnyernem a tetszéseteket. Szerencsére itt, az Isten háta mögött néhány lépéssel van internet, ezért minden kedden lesz új rész. Előfordulhat, hogy augusztus közepe/vége fele lesznek zűrzavarok (mert miért ne lennének??) de azon leszek, hogy ebből ne lehessen sokat észrevenni.

Jó olvasást, és csodás hetet Nektek!:)

xx Lu

Amelia Villain:

Idegesen tördelem a kezeimet, miközben fel-alá járkálok az öltöző előtti folyosón. Greg meghagyta, hogy ne hagyjuk el a helyiséget, de egyszerűen képtelen vagyok egy helyben megmaradni. Túl sok minden kavarog a fejemben. Féltem Minniet és Mollyt, nem tudom mi van Sammel, és Meli..tulajdonképpen őt féltem a legkevésbé, inkább átmeneti bébicsőszét sajnálom, hiszen ha valaki nem elég rutinos, simán túl jár az eszén a húgom. Mindezek mellett lövésem sincs arról, hol lehetnek, mit kéne csinálnom, és hogyan kéne viselkednem. Eddig nem kellett ilyen gondokkal küzdenem, de most, most valahogy semmi sem tűnik olyan egyszerűnek és hétköznapinak, amilyen valójában. Ma még a térdvédőmre is haragszom, amiért nem elég kék, nem beszélve a szemeimről, amik nem képesek a fáradtságtól tisztán látni. Gyűlölöm a várakozást, ki nem állhatom ezt az érzést, ami belülről próbál legyőzni, a gyomoridegem ellen pedig már rég feladtam a harcot.

- Nem megyek pályára- jelentem ki határozottan, miután feltépem az öltöző ajtaját. Tíz kíváncsi szempár fürkészi az arcomat, és várják a csodát, hogy elnevessem magam, és közöljem: nyugi, csak vicceltem. Rohadtul nem viccelek. Képtelen vagyok így játszani.

- Ne nevettess- Tess bezárja a szekrényét, és hozzám vág egy fél literes vizet- Csak kezdeti pánik. Elmúlik.

- Nem, nem játszom ma- kőkeményen kiállok saját magam mellett, és állom a tekintetüket. Senki sem mozdul, csak a lélegzetvételeimet hallom és a neon zúgását.

- Ahhoz nekünk is lesz egy-két szavunk- megfordulok, mert nem hiszek a fülemnek. Louis és Sam állnak mögöttem, és az állítólagos inkognitót figyelmen kívül hagyva, feltűnő ruhadarabokat viselnek mindketten, melyekkel egyáltalán nem titkolják, melyik csapatnak szurkolnak ma. Sam hozzám rohan és a kezemet megragadva rángat az ajtóhoz, ahol egyenesen Louis karjaiban találom magam- Menni fog, ne aggódj.

- Nem akarok kimenni- érzem, hogy szorosabban ölel magához, ezért nincs más lehetőségem, nekem is a dereka köré kell fonnom a karjaimat.

- Pedig ki fogsz- jelenti ki nemes egyszerűséggel, és finoman megveregetve a hátam visszatol a padokhoz. Lehuppanok, és mit sem törődve a csapattársaim döbbent arcával, a nem rég nálam landolt vizet tovább dobom, egyenesen Louis felé.

- Ne lökdössön, uram!- Ezzel a felkiáltással már repül is az üveg, kis híján fejbe találva Louist. Bocsánatkérően nevetek rá, ő pedig a mellkasára szorítja a kezeit.- És ne játssza túl.

- Meg akartál ölni- megragadja a vidáman nézelődő Sam kezét- ezért visszamegyünk a helyünkre- rám kacsintanak, mintha csak begyakorolt mutatvány lenne. Mondjuk, egész biztosan az.- Sam, köszönj el a vérengző nővéredtől.

- Hé! Ellenem fordítod? Soha többé nem engedem, hogy találkozzatok- ekkorra már rég elfelejtem, mennyire ideges vagyok, és már eszem ágában sincs a kispadon ülni.

A fiúk távozását követően hatalmas, zúgó csend telepszik az öltözőre, amit jóformán észre sem veszek. Teszem a dolgom, elpakolom a cuccaimat, magamhoz veszem a legszükségesebb dolgokat, és bezárom a szekrényt.

- Lányok, gyertek melegíteni- dugja be a fejét Greg az ajtón, ahol az imént még Louis állt.

Némán követjük, és nekem még mindig nem tűnik furcsának a csend, csak a folyosó végén jövök rá, mi is történik.

- Most meg kéne magyaráznom, ugye?- Félve pillantok körbe, mert a lányoknak mostanra a padlót súrolja az álla. A némaságra nyugodtabban felelek- Ezek szerint nem, remek.

Pozitív gondolatokkal a fejemen lépem át a vasajtó küszöbét. A világgal még nem békültem ki teljes mértékben, életem legjobb napjától távol áll a mai, de megteszek mindent, hogy ezt ne lehessen észre venni rajtam.

A nap a délután kezdetekor úgy dönt, végre előbújik a felhők közül, a sugarak melegítik a hátam, ami jól esik, miközben a nyirkos fűben rohangálok. Nem érzékelek semmit a külvilágból, csak a labdát vagyok képes követni teljes testtel és tűéles figyelemmel. Borzasztó időérzékemnek köszönhetően váratlanul ér a sípszó, és a szívemhez kapok annak hallatán. Az első félidő úgy repült el, mintha meg sem történt volna. Az állás 0-0, és ennyi idő elég volt ahhoz, hogy mindannyian ziháljunk és érezzük a kezdeti fáradságot. Nem vagyunk profik, alig egy-két meccsünk van, jobbára tanítunk, az állóképességünk a többi játékoshoz képest gyenge, de kitartunk.

Izzadt homlokomat újra és újra megtörlöm a törölközőmmel, és lassan az egész palacknyi vizet elfogyasztom. Az ivás, ebben a helyzetben nem a megfelelő kifejezés, hiszen a fele a fűre folyik, de előtte még tesz egy kört rajtam. Remeg kezem-lábam, és minduntalan keresem az emberek közt a testvéreim és Louisékat. Visszafogom magamat, és a kitörni készülő pánikot is, hiszen nem találom őket sehol. Hiába nézem végig a sorokat, minden egyes széket, ameddig ellátok, ők nincsenek sehol. Pedig emlékszem, hogy annak ellenére, hogy megbeszéltük, diszkréten jelennek meg, elég nagy feltűnést keltő ruhákat vettek fel erre az alkalomra, még meg is jegyeztem nekik, hogy amíg a testvéreim náluk vannak, addig jobb lenne, ha kerülnék a figyelmet, mert el tudom képzelni, mennyire lehet erős egy tizenéves kislány, aki épp a kedvenceit pillantja meg egy kisebb csapat gyerekkel.

- Nem hiszem el, Louis Tomlinson, hogy ezt csinálod velem- szinte csak a fogaim alatt sziszegem, és tovább pásztázom a nézőteret. Sehol semmi. Kezd bosszantani ez az egész, és elindulok Greg felé, hátha neki sikerült már kiszúrnia őket a tömegben.

- Mia, menj vissza, fél perc és kezdés- mielőtt megszólalhatnék, visszaterel a többiek mellé, időt sem hagyva, hogy feltehessem a kérdésemet, mégsem hagyom magam.

- De.. Greg, nem láttad Meliéket valamerre? Nem látom őket- hangom elkeseredett és ettől csak még inkább úrrá lesz rajtam a pánik. Nem lehetek ennyire szerencsétlen, itt kell lenniük, felesleges pánikba esni. Biztosan itt ülnek valahol, csak én nem látom őket.

- Jól vannak, csak menj már- egy cseppet sem nyugszom meg, és ilyen hangulatban nagyjából annyi kedvem van visszamenni a pályára, mint amennyi kedvem volt egyáltalán eljönni játszani.

Nem értem, miért, de már nem érzem azt, hogy itt lenne a helyem. Imádok játszani, ez az életem, de nem minden áron. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy a focinak háttérbe kell szorulnia, hiszen vannak ennél sokkal fontosabb dolgok az életben. Amíg Jens nem volt beteg, amíg anya még itthon lakott és dolgozott, nem kellett hétköznap is dolgoznom ahhoz, hogy legyen mit ennünk. Amikor még gimnazista voltam, az élet egyszerűbbnek tűnt. Nehezebbnek, de mégsem volt ennyire bonyolult és kimerítő. Nem gondoltam volna, hogy valaha képes leszek a hatodik munkanapomon is reggel negyed hatkor felkelni, mintha mi sem történt volna, reggelit készíteni, elmenni dolgozni, délután a testvéreimre vigyázni, és esténként elintézni mindazt, amire napközben nem volt lehetőségem, és késő éjjel ágyba esni, álmatlanul forgolódni, virrasztani, ápolni és szeretni, mint egy anya. Az elmúlt néhány hónapban viszont mindezt megtapasztalhattam, hiszen az édesanyámnak most egyetlen dolga van, mégpedig az, hogy Jennára vigyázzon. Nekem pedig át kell vállalnom az itthoni szerepét, fel kell hagynom a tanulással, dolgoznom kell, és el kell viselnem Mitch modortalanságát minden nap.

- Mia...- fejem a hang felé kapom, de késő. Erős ütést érzek az oldalamba, ami rögvest térdre kényszerít.

A tompa fájdalom szétárad a testemben, és mielőtt nyernék egy kis időt, hogy felfoghassam, mi történik, rémisztően hasonló érzés nyilall a fejembe. Kezeim közt érzem a még mindig nyirkos füvet, a térdvédőm kényelmetlenné válik, ahogy a behajlított lábamba nyomódik. Elhomályosul a látásom, érzem, hogy szédülök. Megpróbálok óvatosan az oldalamra fordulni, hogy mihamarabb múljon el ez a borzasztó érzés. Szinte kapaszkodok a földbe, mert úgy érzem, ha nem tenném, tovább forogna körülöttem a világ, és nagy valószínűséggel a hányingerem is csak fokozódna. Patakokban folyik a könnyem, a hangom visszafojtom, semmi szükség nincs arra, hogy bőgjek. Fáj, de a játék megy tovább, mennie kell. Összeszorítom a szemem, megdörzsölöm az arcom és felállok. Kissé még szédelgek, de nem érte ütés a fejem, csak az adrenalin miatt kezdett lüktetni. Megrázom magam, és hüvelykujjam felmutatva jelzem, minden a legnagyobb rendben. Az oldalam sajog, minden egyes lépésnél, mintha sózná valaki, csíp, ég és húzódik, ebből a többiek mit sem vesznek észre, mert mosolygok. Volt már ennél keményebb sérülésem, valahogy ki fogom bírni ezt a kevés időt, ami hátra maradt.

Kapva kapok az alkalmon, és csatárként, lábaim előtt a labdával előrenyomulok az ellenfél térfelére. Néhányan még mindig nem ocsúdtak fel az esésemből, így könnyebb dolgom van, mint hittem. Könnyedén lavírozok, és talán nagyképűen hangzik, de érzem, ma belövöm a tökéletes gólt, kerüljön bármibe. Egy barna copf libben el előttem, érzékelem, hogy a viselője egy lépéssel jobbra halad, hogy elállhasson az utamból. Őszintén szólva fogalmam sincs, a csapattársam-e vagy sem, én csak megyek előre.

Egy lépés.

Sosem éreztem még ilyen magabiztosnak magam a pályán, és talán erre az erőre lett volna szükségem Tom ellen is. Ha akkor birtokában lettem volna ennek az érzésnek, sosem tudott volna bántani. Sem fizikailag, sem érzelmileg. Sehogy. Akkor lett volna bátorságom még aznap este Mitch elé állni, aki engem hibáztat a mai napig a fia elköltözése miatt. Megmondhattam volna az anyámnak, hogy miért történt mindez, és hinne nekem. Nem kellene harcolnom minden egyes nap az emlékekkel, amik lassan, de biztosan teszik tönkre az életem. Kiálltam volna ország-világ elé, és elmeséltem volna minden lánynak, hogy nem kell, hogy ez megtörténjen. Ezt senki sem érdemli meg, ettől óvni kell a szeretteinket. Mert a erőszak az egyetlen, ami mozgatja a világot, és sötétségbe zárja azt. Ha egyszer, csak még egyszer lenne ennyi erőm, elmondanám, szétkürtölném, hogy állítsuk meg, hogy ne legyen az ilyen embereknek több esélye, és tegyen arról minden hatóság, hogy soha többé ne legyen lehetősége egy erőszakos embernek sem bántani másokat.

Még egy.

Meghallom Sam hangját. Üvölt, kiabál. Én kihallom belőle a drukkot, még akkor is, ha másoknak ez csak artikulálatlan beszéd. Hallom a hangján, mennyire izgul, és ha látnám, valószínűleg két lábon állva, egy korlátba csimpaszkodva találnám őt, szemöldökét összehúzva, arca kipirulna az erőltetett kiáltástól, és remélhetőleg Louis megtartaná helyettem is, vigyázna rá, féltené. Meli biztosan most is óvó tekintetét az ikreken tartja, akik kicsik, és törékenyek, még is teljesen, és száz százalékosan részei a saját életüknek. Sosem fogom elfogadni, ha bármelyikük egyszer felnő, és elhagynak engem. Minden hitem és energiám abba fektettem eddig is, hogy nekik jobb legyen, hogy legyen lehetőségük azt tenni, ami nekik jó, de legalább kitörni ebből az egész életnek nevezett őrületből, ami körülvesz minket, és ez a jövőben sem lesz másképp.

Az utolsó.

Lehunyom a szemem, miután elrúgom a labdát. Ha ez sikerül, akkor készen kell állnom az ugrásra, a repülésre. Ha belövöm, sikítani fognak, és nyerünk. Ha a labda a megfelelő szögben repül, akkor vége, nincs tovább.

Sikítás.

Nyertünk.