2015. 10. 19.

47. Shout it out loud

Drága Olvasóim!

Ha a saját általam kitalált rendet követnénk, akkor nem ezen a blogon lenne előbb folytatás, de ennek a fejezetnek a megírásához mindössze néhány óra kellett, és nem akartam elvesztegetni a lehetőséget, hogy a rengeteg kihagyás után még a gépemen maradjon. Remélem tetszeni fog nektek, és ha nem is túl eseménydús, elég sok új szál fog kibontakozni megint, legalábbis megpróbálom megírni a hátramaradt fejezetek úgy, hogy azok izgalmasak, élvezhetőek legyenek, és követni tudjam a történet második felére kidolgozott terveim.

Jó olvasást, és legyetek rosszak,

xx Lu


Liam Payne:

Sajog az egész jobb kezem, végig, minden egyes pontján azt érzem, mintha egyszerre égetnék és mégis jeges borogatásban lenne. Ennél pedig csak az bosszant jobban, hogy nem ismerek magamra. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de én nem vagyok ilyen. Sosem voltam és sosem akarok azzá a szörnyeteggé válni, aki bármelyik pillanatban letépheti magáról a világ által ismert arcát, majd eltorzulva, artikulálatlan üvöltések közepette kezd el törni, zúzni, gondolkodás nélkül. Amit ma tettem egész egyszerűen összeegyeztethetetlen velem, azzal a Liammel, aki eddig voltam, akivé az eddigi éveim alatt váltam. Az egyik pillanatban sajnáltam Miát, mert mégis csak Louis barátnője, és mindannyian nagyon jól tudjuk, mennyire szeretik egymást, de a következő pillanatban, mintha elvágtak volna valamit. Kész lettem volna felpofozni, mert idegesített. Dühített az arca, mert akkor, abban a pillanatban azt hittem, a viselkedése pusztán színészkedés, és meg sem érdemli, hogy itt lehessen velünk. De mikor észre vettem, már késő volt, mert kimondtam, amit soha sem szabadott volna. Abban a pillanatban, hogy felfogtam, mivel vádoltam meg Miát, sarkon fordultam, és eltűntem, hogy ne láthassam, ha sír emiatt. Mert megértettem volna, ha érzékenyen érinti a hangnem, amivel közöltem vele, hogy akár meg is halhatott volna Louis az ő hibájából. Pedig erről egyáltalán nincs szó. Ő lenne az utolsó, akit emiatt felelősségre lehetne vonni. Még az az ember, aki annak idején megtanította Louist vezetni, még ő is bűnösebb ebben a balesetben, mint Mia.
- Uram, minden rendben?- egy megszeppent orvossal találom magam szemben, aki szemtanúja lehetett a néhány másodperccel ezelőtti incidensnek, amikor ököllel ütöttem a falat, amiért ilyen végtelenül ostoba vagyok.
- Persze - csak morgok az orrom alatt, és már a távozásra is gondolok, de elkapja a kezem.
- Vörös és véraláfutásos a keze. Nem akarja megnézetni? - nem úgy beszél, mintha csak egy folyosón flangáló orvos lenne. Van valami a hangjában, amitől kiráz a hideg és ha nem lenne őrültség, a fülemre tapasztanám a kezem, hogy ne tudjon a gondolataim közt turkálni.
- Kutya bajom, hát nem érti? - feszültté válok, és tudom, ha most nem tűnök el innen nagyon gyorsan, akkor nagy bajba sodorhatom magam. Határozott léptekkel próbálok felszívódni a nyilvánosság elől, most még az sem zavar, hogy félre kell löknöm másokat. Csak be akarok ülni az autómba, hazamenni, és aludni.
- Nem szeretne mégis beszélni a problémáiról? - érthetetlen, miért követ, miért akar annyira szóra bírni.
- Egyáltalán nincsenek problémáim! - elrántom a kezem, mielőtt még hozzám érhetne, vagy feltarthatna. Átcsusszanok két beszélgető nő között sűrű bocsánatkérések közepette, kirontok a bejáraton, és elindulok a parkolóban ácsorgó autóm felé.
Feltépem az ajtót, szinte bezuhanok a volán mögé. Érzem, hogy ez az a pillanat, amikor meg kell állnom egy percre, hogy lenyugodhassak, és tiszta fejjel indulhassak el, mert semmi kedvem bekerülni Louis mellé valamelyik ágyra.
A homlokomat a kormánynak döntve szedem össze a gondolataim. Végiggondolok mindent, ami mostanában ránk zúdult, de a végeredmény mindig ugyan az. Louis egy rohadt nagy mázlista, amiért egy ilyen lány, vagy ha tényleg a valós mivoltjára gondolok, lény, valahogy a karjai közé hullott. Még rosszul is érezhetném magam, amiért féltékeny vagyok a kapcsolatukra, hisz nekem itt van Sophia, mégsem tudok eltekinteni ettől az érzéstől, ami órák óta marcangol.
Hátradőlök, bekötöm a biztonsági övem és lassú, megfontolt mozdulatokkal fordítom el a kulcsot, ami után a motor halk dorombolásba kezd. Sebességbe rakom a kocsit, lassan kigurulok a parkolóból és kiteszem az indexet jobbra. Az útra koncentrálok, mégis időről időre eszembe jut néhány apróság - többek között Mia egyik húga, aki határozott cserfességgel kérte meg a kezem a meccs előtt, mikor a kezem szorongatva csámpázott mellettem és szürcsölgette az üdítőjét. Hihetetlen aranyosnak találtam a dolgot akkor is, és most is, ezért le sem tudom vakarni a vigyort az arcomról. Még ha az este furcsa fordulatokat is vett, talán az idei év egyik legpihentetőbb napja volt. Felszabadultan, nem törődve azzal, hogy kik vagyunk, és mivel foglalkozunk az év nagy részében, és mit gondolhatnak rólunk, élveztünk egy apró, alig száz nézőközönséges meccset.
Azon a reggelen összevesztünk Sophiaval, mert ő jogosan vádolt meg azzal, hogy több időt töltök együtt a srácokkal, mint vele, és aznap sem hívtam el, sőt, még én ajánlottam fel neki, hogy találkozzon valamelyik barátnőjével, és inkább tartsanak csajos napot, mert nem hiszem, hogy élvezné a női futballt. Nem titok, akkor csak az volt bennem, hogy muszáj megtudnom, ki ez a lány, mire képes a gyepes pályán, mi az, ami annyira elvarázsolta Louist, és mit is mondhatnék, már az első pillanatban megértettem, miért kereste az első perctől fogva olyan betegesen a társaságát Louis.
Megint itt kötök ki. Mia. De nem tehetek róla, hisz tényleg van valami abban, ahogy néz, a mozdulataiban. Mintha tényleg egy kis tündér lenne, egy nem e világi lény. Mindenkit elvarázsol, és ha a közelben van, mindenki rá figyel. Talán az a mérhetetlen jóság, a bűntudat, és a bája az, ami blokkolja minden gondolatom. Nem érzek iránta semmit, amit nem szabadna, ezek egyszerű tények. Azt hiszem. Legalábbis ebben reménykedek, hogy nem vagyok egyedül ezzel a borzalommal a fejemben, amit  Mia okoz.
Dudaszóra ocsúdok fel, percek telhettek el, a lámpa rég zöldre váltott, én meg csak ülök, és nem engedem fel a féket. Bocsánatkérően kiintek a lehúzott ablakon, és olyan gyorsan a gázra lépek, ahogy csak tudok. Lehetetlennek tűnik, hogy elfelejtsem a találkozásokat, a riadalmat az arcán, mikor ma kiszállt a taxiból, és amikor felpillantott a liftben állva, és ez jól láthatóan kihat a vezetésemre is.
Vajon hány ilyen emberbe botlik bele egy földi halandó élete során? Talán kivételesnek kéne éreznünk magunkat, hogy ismerhetjük őt, de hát ez nevetséges, hisz nem isteníthetek senkit úgy, ahogy jelenleg teszem.
- Liam? - Sophia alakja számomra túl hirtelen tűnik fel, észre sem veszem, hogy hazaértem. - Mit művelsz itt?
- Csak elgondolkodtam - kiszállok az autóból, elhessegetek minden zavaró gondolatot, ami a fejemben kavarog és megcsókolom a barátnőmet. Csak rá akarok gondolni, arra, hogy milyen csodálatos, és hogy szeretem. Megpróbálom legyűrni a tomboló féltékenységet, a keserű utálatot, ami ezzel jár, de leginkább azt próbálom megakadályozni, hogy Sophie bármit is észrevegyen ebből a zavart állapotból.
- Mi történt a kezeddel? - ujjai közé fogja az öklöm és végig simít a mostanra ellilult foltokon. - Verekedtél?
- Nem - látom, hogy megnyugszik, pedig igazán nem vagyok az a fajta srác, aki csak úgy belemegy egy bunyóba. - Edzés közben lett ilyen - a legrémisztőbb, hogy szemrebbenés nélkül kezdek el hazudni. Persze, ez egy egészen apró dolog, talán nincs is jelentősége, de nem merem megemlíteni Mia nevét, mert nem akarok megint veszekedni.
- Értem - lehajtott fejjel indul el a bejárat felé, félúton hátrapillant, vajon követem-e, de szorosan a nyomában eredek, így nem kell aggódnia amiatt, hogy esetleg leragadok a feljárón. - És mesélj, hogy van Louis?
- Már sokkal jobban, néhány nap múlva ki is engedik. De még kimerült és zavarodott - kiráz a hideg. Én ugyanis láttam, milyen állapotban volt a vétkes sofőr és Louis, mindkettőjüket láttam eszméletlenül feküdni hordágyon, hallottam a rettenetes orvosi szavakat, azt, hogy alacsony a vérnyomásuk, gyenge a pulzusuk, mennyi vért vesztettek. Mindent.
- De mégis, mit mondtak, lett valami komolyabb baja? - nem tudom, hogy amiatt van, hogy még én magam is tudom, hogy csak a testem van jelen ebben a beszélgetésben, vagy valami más miatt, de Sophie kétségbeesetten küzd a figyelmemért. Erőszakosan próbál a szemembe nézni, amitől villámokat szór a tekintete.
- Megrándult a nyaka, most merevítő van rajta. Képzelheted, hogy viseli! Már most nem tud mit kezdeni magával, türelmetlen és mindent azonnal akar - elmosolyodok, felidézem a csimpaszkodó ujjait a nyakmerevítőn és a szenvedését, hogy unatkoznia kell még legalább harminchat órán keresztül. - Elképesztően szerencséje volt.
- Az biztos. Gondolom Mia váltott titeket - gúny és ellenszenv nélkül ejti ki a nevét, nekem mégis bűntudatom támad.
- Ő ment be elsőként, mert láttuk rajta, mennyire nem tud mit kezdeni magával. Ha egy perccel tovább kell várakoznia, biztosan tombolni kezdett volna. Zayn, Harry és Niall együtt mentek be, én csak utánuk. Egyszerre amúgy sem férünk be túl sokan, meg szerettem volna beszélni négyszemközt Louval - érthetetlen távolságot tart kettőnk között, lemondóan sóhajt és bemenekül a konyhába. - Sophie...? Most mi a baj?
- Hogy mi a baj? - a hangjával együtt a szemöldökét is megemeli és sértődötten összefonja a karjait. Most tényleg gőzöm sincs, mi rosszat mondhattam, vagy mit tettem, amiért ilyen lett egyik pillanatról a másikra. - Liam, még mindig nem fogod fel, igaz? Még mindig nem veszed észre, hogy lassan kizársz az életedből? Hogy lassan már ott tartunk, hogy mindegy mit csinálok, csak ne menjek veled? Louis az én barátom is, és még arra sem vetted a fáradtságot, hogy legalább felhívj, hogy mi történt! Én megértem, hogy értesíteni kell Miát, mert persze, mégis csak Louis barátnője, de nem veszed észre, hogy engem is érdekel Louis hogyléte? Hogy jól esett volna, ha legalább annyit mondasz, hogy üljek veled autóba, vagy valahogy a tudtomra adtad volna, hogy hol van? Az isten szerelmére, Liam, érdekelne téged egyáltalán, ha fognám magam, összepakolnám a holmimat és visszaköltöznék a lakásomba!?
Döbbenten állok, még levegőt is elfelejtek venni. A kezemmel a falat támasztom, és érzem, hogy legszívesebben most kitépnék egy darabot belőle, lemarnám a festéket, a vakolatot, nem is érdekelne, ha hézagos lenne a válaszfal. Pont nem érdekelne, de tudom, hogy most jól esne, de Sophiara gondolok, és arra, hogy ma már volt egy dühkitörésem, és akkor majdnem magával vonszolt egy agyturkász. Most legfeljebb Sophiat veszíthetném el, és ettől a gondolattól görcsbe rándul a gyomrom.
- Ne haragudj! - megpróbálom visszafogni magam, de így is tele van a hangom cinizmussal és hangos sértettséggel. - Bocsánat, hogy szinte szó nélkül elrohantam, amikor a legjobb barátomat tűzoltók vágták ki az autójából! Bocsánat, hogy fel mertem hívni Ameliat, bocsánat, hogy megint én vagyok az a rettenetes ember, aki megpróbálta átvészelni az elmúlt órákat egy kórházi folyosón! Tényleg, milyen szörnyű, szörnyű ember vagyok én!
- Tudod, hogy nem az a baj, hogy ott voltál! Liam, lassan minden Mia körül forog: amikor úton-útfélen lerobbant Louis miatta, számtalanszor mentél érte, az éjszaka közepén, valamikor hajnalban indultatok el megkeresni őt, és most is előbb hívod őt, mint engem! Szerinted milyen érzés? - mostanra már tajtékzik a dühtől, az ujjai teljesen elfehéredtek attól, hogy a pultba próbálja belevájni azokat.
- Szerinted nekem ez olyan jó!? Egyértelműen élvezem a dolgot, és szívesebben foglalkozok egy vadidegennel, mint veled! - megpróbálom cinikusan mondani mindezt és anélkül, hogy megvárnám a válaszát, felrongyolok az emeletre és jó hangosan becsapom magam mögött az ajtót.
Gondolatok nélkül fekszem le az ágyra, ki akarok zárni mindent, de egy valami nem hagy nyugodni, mert nem tudom egészen biztosan megfogalmazni, mit is akarok jelenleg.


Amelia Villain:

Zavaros, rózsaszín köddel a fejemben búcsúzom el Louistól, aki sokkal nehezebben enged el, mint amennyire nekem esik nehezemre elindulni tőle.
- Muszáj lenne megszerezned azt a jogosítványt - az ölében ülök, karjait szorosan körém fonja, és minden egyes kiejtett hangtól libabőrös leszek, mert az ajkai túl közel vannak a bőrömhöz.
- Persze, hogy aztán elkényelmesedjek, mint te, és a sarokig is autóval járjak - megforgatom a szemem, alig tudom megállni nevetés nélkül. - Semmi szükségem rá.
- Én sokkal nyugodtabb lennék, ha nem járkálnál folyton busszal meg gyalog. Féltelek - elhalkul és félretűr egy tincset, mielőtt óvatos csókot nyom a nyakamra.
- Előbb gyere haza, aztán majd megbeszéljük ezt - tudom, hogy ez az egyetlen esélyem, hogy ne vesztesként kerüljek ki ebből a vitából, már ha ezt nevezhetem annak. Még arra sem adok lehetőséget, hogy megpróbáljon meggyőzni. Ismerem őt, tudom, hogyan lehet elvonni a figyelmét másodpercek alatt.
- Ne is mondd, ha nincs bent mellettem valaki, akár te, akár a srácok, úgy érzem, megbolondulok - elképesztően látszik, mennyire igaz mindez. A legapróbb mozdulatára is rendkívüli figyelmet fordít, élvezi, hogy nincs egyedül és talán szentimentálisabb is most, mint mikor valahol máshol maradtunk kettesben.
- Már nem kell sokáig itt lenned - homlokon puszilom, majd óvatosan kikászálódok az ágyából. Kinyújtóztatom elgémberedett végtagjaimat, újra felcopfozom az időközben összekócolódott hajam, és a táskámért nyúlok. - Megyek, hamarosan úgy is kiraknak innen. Nem is szabadott volna itt aludnom, szerintem.
- Mia, én nem vagyok átlagember, hogy ne engedjenek meg ilyeneket - furcsa, ahogy rám néz. Utoljára akkor láttam így, mikor elküldtem őt a fenébe, hogy én biztosan nem fogok beülni egy vadidegen autójába. - Most mi van?
- Rád se ismerek - elnyílt ajkakkal nézek rá, mert ahelyett, hogy felháborítana ez a stílusa, inkább csak megdöbbent. Nem is kicsit. - Attól még rád is vonatkoznak a szabályok, ahogy rám is.
- Ugyan, kincsem. Ebből nem kell nagy ügyet csinálni - mosolyog, de ez most valahogy nem olyan, mint szokott lenni. Típusidegen ez a viselkedése, és komolyan aggaszt is. Ha lenne kedvem viccelni vele, azt mondanám neki, hogy valamibe nagyon beverhette a fejét, de akármennyire igaz, ízléstelen poén lenne, ezért inkább nem is mondok semmit.
- Nem csinálok nagy ügyet belőle, csak tudom, hogy ideje elindulnom. Dolgom is van - nem akarok semmi konkrétat mondani neki ezzel kapcsolatban, mert tudom, hogy a gondolatától is írtózik, hogy vissza szeretnék menni dolgozni egy olyan helyre, mint amilyen annak idején a kávézó volt, mert rettenetesen félt, amit még meg is értek valamilyen szinten, de neki is el kéne fogadnia, hogy nem vagyok hajlandó eltartatni magam, és egész nap otthon ülni. Engem nem erre találtak ki, képtelen vagyok tovább csinálni ezt. Unatkozom, kell egy más fajta rend az életembe, és ha ezt egy italpult mögött találom meg, és az érdekel, akkor a feje tetejére is állhat, én ezt a munkát választom.
- Haza mész? - a "haza" szót olyan érdekes szarkazmussal ejti ki, hogy azonnal egyértelművé válik, hogy nem az ő lakására gondol, hanem anyámékéra.
- Nem, isten ments! Csak el kell intéznem néhány dolgot. Később visszajövök- behajlítom a kisujjam, és visszalépek az ágya mellé, hogy összeakaszthassuk az ujjainkat.
- Kisujj eskü! - mosolyogva kiált fel, legalábbis az eddigi hangerőnkhöz képest.
- Az, kisujj eskü - kapunk egymástól egy utolsó ölelést és csókot, majd tényleg elindulok. A folyosóról még egyszer visszafordulok, integetek, míg nem érzem egészen kellemetlennek a dolgot.
Lelkesen és felvillanyozódva sietek le a főbejárathoz, út közben találkozom néhány ismerős itt dolgozóval, akiknek sikerült megjegyeznem az arcát tegnap óta, de anélkül, hogy feltartanának, egy gyors köszönés vagy bólintás után elviharzanak mellettem. Nem is baj, hiszen pontosan az a célom, hogy bejussak a belvárosba, ahol egészen biztosan ki van még ragasztva az a rengeteg álláshirdetés. Persze nincs akkora szerencsém, hogy elsőre átjussak a kórház melletti kétsávos úton, mert hiába zöld még egy rövid ideig a lámpa, a táskám mélyéről hangosan csörögni kezd a telefonom. Először fel sem akarom venni, de ahhoz, hogy ne idegesítsen tovább a csengőhangom, ahhoz az kell, hogy előkotorjam, de akkor már nem áll semmiből felvenni. Anya.
- Szia - fogalmam sincs, mit akarhat tőlem, mi lehet az a rendkívül fontos dolog, ami nem tűr halasztást.
- Mi az, hogy szó nélkül elmész? Mit gondolsz, ez csak így megy? - olyan ideges, hogy attól félek, átszakítja a telefon hangszóróját az a rikácsolás, amit ő beszédnek nevez mostanában.
- Ó, ne aggódj, velem minden rendben, és Louis is jobban érzi már magát - higgadt próbálok maradni, annak ellenére, hogy már most képes lennék üvöltve veszekedni vele, ha arról lenne szó, ráadásul mostanra pirosat kaptam, és ki tudja, meddig itt kell ácsorognom, a lábaim azonban mennének tovább.
- Amelia! Azonnal választ akarok a kérdésemre!
- Követelőző és erőszakos vagy anya, állj már le! Megmondtam, különben is, hogy nem vagyok hajlandó soha többet Thomassal egy lakásban élni! Nem, nem és nem. Ha azt akarod, hogy visszaköltözzek, akkor hozd vissza Samet, tüntesd el Thomast és vedd rá a férjed, hogy ne igyon többet! - attól függetlenül, hogy nem mondja Mitch naponta, nekem azért élénken él az emlékeimben az, amikor Louisék előtt kurvázott le, elküldött a fenébe, és munka után rendszeresen ittasan ért haza. - Elegem van ebből a családnak nevezett valamiből, és csak azt sajnálom, hogy a testvéreimet nincs lehetőségem elhozni onnan! De mondom még egyszer, és jól jegyezzétek meg mindannyian: engem ne akarjatok többé ott látni, úgy sem vagyok hajlandó visszaköltözni közétek! Undorodom attól a helytől! - az arcom túl forrónak érzem, a könnyek a szemem marják, ennek ellenére bátran lépek rá a zebrára, és anélkül, hogy körülnéznék, bízva az autósok figyelmében, átrohanok az úttesten. 
- Jól jegyezd meg, amit most mondtál: ha valaha rád fog unni az a kölyök, ide többet nem jössz vissza! Hálátlan és csökönyös vagy!
- Örülök, hogy nem vártok vissza! És most, ha nincs más mondanivalód, akkor tegyük le, mert dolgom van, és ne hívj, ha csak ezt tudod mondani nekem. Köszönöm - elkapom a fülemtől a telefont, nem is érdekel, hogy válaszol-e, és ha igen, mit. Ki is kapcsolom a mobilomat, hogy ne tudjon visszahívni, és visszadobom oda, ahol volt, a táskám legmélyére. Veszek egy mély levegőt, és tovább indulok, nincs vesztegetni való időm, mert rengeteg tervem van még a mai napra, többek között megkapni az az állást, amit még tegnap láttam futólag a taxiból.
- Amleia? - az égre emelem a tekintetem, komolyan nem akarom elhinni, hogy nem elég nagy ez a város kettőnknek, hogy ne fussunk össze, vagy ne tudjon megtalálni. - Édesanyád nagyon aggódik érted.
- Téged ez ne nagyon érdekeljen. Beszéltem vele - annyira felidegesített az imént lezajlott beszélgetésem vele, hogy az sem érdekel, hogy Thomas a nyílt utcán szólít le, hogy már megint a közelemben van, pedig egyáltalán nem kéne tudnia, hol és merre járok.
- És? Visszaköltözöl? Mert ha az kell hozzá, én lelépek egy másik lakásba - mentegetőzik, és ez annyira undorító. Maga elé emeli a kezeit, mintha ártatlan lenne, mintha nem tett volna semmit, nekem meg a gyomrom forog tőle.
- Igazán nem kell ilyen áldozatot tenned, nem kell ilyesfajta könyöradomány tőled. Elköltöztem, nem ez az első alkalom, szerintem menni fog egyedül is minden. Azt se tudom, miért álltam le veled beszélni - megigazítom a vállamon a táskám, és elindulok, de a kezem után kap. - Azonnal eressz el! - rá se nézek, összeszorított szemmel, háttal neki sziszegem, mert tudom nagyon jól, hogy hall engem, és el is enged abban a pillanatban, hogy ezt kiejtem a számon.- Köszönöm. És most búcsúzzunk el. További szép életet, Thomas.
- Nem fair, ahogy játszol, Am - kiráz a hideg, az idejére sem emlékszem már, mikor hívtak így, de nem mutatok semmiféle érdeklődést, hidegen, anélkül, hogy hátra néznék, elsétálok.
Nagyképűség, vagy nem, de úgy érzem, az, hogy sikerült viszonylag gyorsan tisztáznunk egymás közt Louissal a dolgot, hogy tudom, mekkora szerencséje volt, és annál nagyobb baja nincs, hogy az autója valószínűleg totálkáros, hogy sikerült szembe néznem a félelmeimmel: anyával, Thomassal, és úgy a családom felnőtt tagjaival, és azzal, hogy nem sokára egyenesbe jön az életem, megállíthatatlannak érzem magam. Legszívesebben mindenkivel tudatnám, hogy nem tud senki sem megtörni, még ezek után sem. Még úgy sem, hogy megpróbáltak már kihasználni, használni, pénzzé tenni, belerángattak rengeteg sötét és mocskos dologba, túl éltem. Gyorsabban juttattam a tettei által jogos helyre Noaht, mint hogy össze tudott volna pakolni egy bőröndnyi ruhát. Már tényleg csak annyi hiányzik, hogy elfogadtassam magam Liammel, mert igazán nem szeretnék vele rosszba lenni, és a világ tudtára adhassam, ki az, akit igazán szeretek ezen a végtelenségig elcseszett világon.

2015. 10. 17.

WARNING!!

Drága Olvasók!

Tudom, jó ideje nincs semmiféle mozgás. Rettenetesen sajnálom, a folytatás java része elkészült, és amint összepakolom az életem, és sikerül beköltöznöm az albérletbe, fel is teszem, vagy ha apránként sikerül éjszaka befejeznem, feltöltöm.
Nagyon köszönöm a türelmet ( mert én annak szeretném betudni, nem az érdeklődés teljes hiányának ).

xx L.

2015. 10. 04.

46. Ambitions

Drága Olvasóim!

Vegyes érzelmekkel írok ide. Az előző bejegyzés óta megint több idő telt el, mint szerettem volna, de a hozzászólások, és a kritika amit a blogról írtak, egyszerűen elfeledtetik velem, hogy ilyen nehezen tudom úgy beosztani az időm, hogy jusson a blogokra is kellő mennyiségű. 
És, hogy ne legyen egy cseppet sem egyszerű az élet, most utoljára teszem közzé a részt innen, a szobából, ez az utolsó éjszaka, amit itt töltök, az elkövetkezendő hónapokban albérletben leszek, és nem tudom megjósolni előre, mennyit tudok majd internet-közelben tölteni, de ha máshogy nem is, de elnyújtott szünetekkel fejezem be ezt a történetet. 
Kellemes olvasást, így sokadjára. Már nem sok van hátra, és alig várom, hogy előrukkolhassak a rengeteg újdonsággal, ami még vár Rátok. :)

Legyetek rosszak,
xx Lu



Amelia Villain:

Lelkiismeret furdalás nélkül, egyenesen előre nézve küzdöm el magam a legközelebbi helyre, ahol megáll valamelyik busz, vagy lehet találni egy üres taxit. Utólag könnyelmű gondolatnak tűnik, hogy egyetlen egy, hatalmas, bőröndszerű táskával induljak el otthonról, és bár tudom, nincs több minden, amit el kellene hoznom onnan, okosabb lett volna megvárnom legalább Jennát, hogy hazaérjen, és segítsen. Még úgysem volt Louisnál, és bár nem mondjuk neki sűrűn, nagyon szívesen látnánk őt ott. Szeretném, ha egyszer kiszakíthatnám őt abból a mókuskerékből, amiből nekem szinte teljesen egyedül kellett kikecmeregnem. Csak hogy soha többé ne érezhesse azt, hogy én nem, vagy csak kevésbé szeretem, mint ez előtt. Mert az agyamba beleégett minden egyes mondat, amit ezzel kapcsolatban a fejemhez vágott, és az is, mennyire jogosnak gondolta a feltételezéseit a viselkedésem alapján. De most legalább van esélyem bebizonyítani, hogy ez egyáltalán nincs így, soha nem is volt így, és nem is lesz.
Nehéz volt az elmúlt időszak, annak ellenére, hogy az elvonóm óta nyugodtnak mondható az életem. Már ha nevezheti így az életét Louis Tomlinson barátnője. Nem telik el nap, hogy ne gondolnék arra, vajon mi lehet Samivel, mikor láthatom őt újra, és miért, miért nem lehetett valahogy máshogy megoldani ezt az egészet, hiszen olyan jól ment minden. Nem merném feltenni arra az életem, hogy London a világ közepe, de még mindig felfoghatatlan számomra, hogy Jennát sem itt kezelték, és Sam is elképesztő távolságokra került tőlünk. Feleslegesnek érzem, amit anya tett, függetlenül attól, hogy egyedül találta ki, vagy Mitch is közrejátszott. Mostanra viszont remélem belátta, mi a baj azzal, ha ezt csinálja. Persze, ha neki nem hiányoznak a gyermekei, akkor mindent rendben csinál, nincs semmi baj a hozzáállásával.
Sikerül úgy felidegesítenem saját magam, hogy mikor leintem a taxit, érzem, hogy a torkomban dobog a szívem, és alig tudom megtartani a táskám, mert annyira remeg a kezem, hogy kis híján eldobom. A lelassító kocsi mellé vonszolom magam, és meg sem várva, hogy teljesen megálljon, kinyitom saját magamnak az ajtót, bedobom a holmim és beszállok én is. Eldarálom a címet, és kényelembe helyezve magam írok a biztonság kedvéért egy sms-t is Jennsnek, hogy ne keressen otthon feleslegesen. Alig, hogy elküldöm az üzenetet és visszateszem a zsebembe a telefont, a kirakatokat kezdem bámulni. Viszonylag lassan haladunk a forgalom miatt, amihez már egészen hozzászoktam. Sok helynek próbálom megjegyezni a nevét, és memorizálni, nagyjából merre lehetnek, hogy vissza tudjak jönni a meghirdetett állások végett.
-          Megérkeztünk – a belváros túlsó fele még sincs olyan közel, mint gondoltam, mert még fáradtnak érzem a lábaimat a cipekedés után, de azért mosolyogva köszönöm meg a fuvart és előre nyújtom a pénzt. Ismét nem kérek a segítségből, a lehető leghamarabb pattanok ki a kocsiból, átvetem a vállamon a táskám és a bejárat felé araszolva keresem az egyetlen zárba illő kulcsot a tenyérnyire duzzadt kulcscsomóban. Olyan apró, folyton szem elől veszítem, ráadásul arra van ráaggatva a kapukód-emlékeztetőm is. Nehezen jegyzem meg ezt a kombinációt, pedig nem bonyolult, csak jobban oda kellene figyelnem, de miután bejutok, már nem érzem fontosnak az egészet, és alig várom, hogy betehessem a lábam a lakásba.
Belépve megcsap a sűrű, használt levegő, és szomorúan veszem észre, hogy az utolsó dolog, ami a konyhában történt az az, hogy elmostam a bögrét, amiből ittam a kávém, mielőtt elindultunk volna Doncasterbe. Ezen kívül semmi sem változott, jól látszik, merre járt Louis a lakásban, mert nem vette le a cipőjét, nyomot hagyott a lépcső előtt és az első pár lépcsőfokon. Kiráz a hideg, teljesen olyan az egész, mintha egy kísértet lakta kúriában lennék, nem abban a házban, ahol már milliószor megfordultam, ahol éltem, aludtam, szerettem, amit többször elhagytam. Mindezt alig néhány nap leforgása alatt.
Nem veszem le a cipőm, mert ennél sokkal nagyobb koszt nem tudnék csinálni, csak felviszem a holmim, és ledobom a hálószobában az egyik fotelba. A legmeglepőbb, hogy itt sem változott semmi, az ágy tökéletesen meg van csinálva, egészen biztos, hogy Lou nem itt aludt, és az ablak is nyitva maradt. Még sincs rossz érzésem, hiszen rettentően kevés idő telt el, semmi sincs veszve. A lakás kitakarítható, az ablak becsukható, a szekrényt ismét meg lehet pakolni a ruhákkal, minden azon múlik, Louis ennek mennyire örül, már ha pozitív fogadtatása lesz a visszaköltözésemnek.
Az ablakhoz lépek, felbillentem az üveget és már szinte boldogan perdülök vissza az ajtó felé, hogy rendbe szedhessem a földszintet. Időm, mint a tenger, az esti látogatásig még van vagy három órám, ami alatt megpróbálom elfoglalni magam, talán még főzök is egy teát meg valami vacsorát, csak hogy tényleg valamilyen szinten otthonossá váljon a ház.
Bele is vágok, nem figyelve semmit, sem az időt, hogy milyen gyorsan telik, sem azt, hogy időközben látogató érkezik. Csak a kapucsengő kellemes búgására kapom fel a fejem, miközben megpróbálom eltüntetni a port a nappaliban lévő dohányzóasztalról. Nem tartózkodom itt jogtalanul, de azért mégis csak furcsa, hogy nekem kell beengednem valakit, ezért először óvatosan az ablakhoz lépek, hátha meglátom, ki akar ilyen vadul bejutni ide, de nem látok mást, csak egy újabb taxit, ami megfordul a kerítés vonalában és elhajt arra, amerről érkezett. Ágaskodok még egy kicsit, de alig látok valamit, arról sem ismerem fel a kapu előtt ácsorgó alakot. Nem tudom, mit kellene tennem, hiszen ez mégis csak Louis háza, nem tudom, mit szólna ahhoz, ha én dönteném el, ki jöhet ide, és ki nem. Az is lehet, hogy nem kívánatos személy, mert aki ide bejöhet, az bizonyára tisztában van azzal, hogy Louis nem tartózkodik itt, mégis benyomom a megfelelő gombot. Felemelem a kaputelefont, de nem szólok bele, amint lehetőségem van rá, visszateszem a helyére, és türelmesen várok, hogy kopogjanak az ajtón. Semmi ehhez hasonló nem történik, a látogatóm bátran tárja ki maga előtt, majd csukja be maga után a bejárati ajtót.
-          Szia – Eleanor jelenik meg, meg sem lepődik azon, hogy engem talál itt.
-          Szia – egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyomat, értetlenül állok a helyzet előtt.
-          Reméltem, hogy itt talállak – továbbra sem vagyok képes megérteni, miért örül nekem minden alkalommal, holott semmi oka arra, hogy kedveljen. Egy cseppet sem kellene foglalkoznia velem, mégis megteszi.
-          Tényleg? – felvont szemöldökkel kérdezem, és botladozva lépek oda a kanapéhoz, mert úgy érzem, muszáj leülnöm.
-          Nem baj? – az egyik fotelra mutat, és csak akkor ül le, miután bólintok. Idegenkedek a gondolattól, hogy ő kér tőlem engedélyt, holott jobban ismeri nálam ezt a helyet. Ez egészen biztos. – Már régebben is akartam beszélni veled.
-          Velem? Ugyan miről? – nagyon remélem, hogy nem gondolja azt, csak egy buta lány vagyok, mert eddig még nem sokszor volt alkalmunk beszélgetni, és ha jól emlékszem, egyik találkozásunk sem volt túl fényes végkimenetelű.
-          Sok mindent szerettem volna már megbeszélni veled, Amelia – rá sem ismerek először a saját tulajdon nevemre, úgy, hogy Eleanor ejti ki. Még sosem mondta ki, nekem legalábbis nem, és a legaggasztóbb, hogy semmilyen negatív érzelmet nem érzek a hangjában.
Rém kézenfekvő enne, ha utálna. Még azt is mondhatnám, hogy természetes az ellenszenve, hiszen én vagyok az, aki élete egyik nagy szerelme mellett kötött ki, és hiába vetett véget ő a kapcsolatuknak, legjobb tudomásom szerint kétszer is, egy nő sosem fogadja el, hogy a volt párja, valaki mással mutatkozik, valaki mással él és egy számára vadidegennel osztja meg az ágyát. Ám Eleanor minden bizonnyal más, mint a többi ember, sokoldalúbb, érettebb és elfogadóbb.
-          Ne ijedj meg, nincs semmi baj – látva az arcom, biztosan eszébe jutott, hogy én egy egyszerű estate-i lány vagyok, nem látok bele a fejébe. Nem is ismerem őt. – Szeretném, ha elölről kezdenénk az egészet. Elanor Calder vagyok – felém nyújtja a kezét, és mosolyog. Pontosan úgy,a hogy a képeken Louis mellett, amiket még télen láttam.
-          Amelia Villain – elfogadom a kézfogását, és megnyugszom, mikor nem ránt le a földre és nem kezd el a táskájával püfölni.
-          Annyi jót hallottam rólad, remélem mind igaz, sőt még annál is több! – nem hervad le a mosoly, amitől kezdek én is feloldódni.
-          Nem hiszem, hogy csupa jót tudsz rólam – szégyenlősen lehajtom a fejem, mert nem tudom tagadni, mennyire utálom magam néha.
-          Mia, hívhatlak így, ugye? – ismét bólintok, ő pedig folytatja ugyan olyan kedvesen, mint ahogy mindig is beszélt velem. – Az az igazság, hogy nem tudok semmit, csak azt, hogy milyen fantasztikus barátja voltál és vagy a mai napig Louisnak. Te elérted mindazt, amit senkinek sem sikerült, pusztán azzal, hogy tudtára adtad Louisnak, hogy nincs egyedül. Mert sosem volt magányos, mégis sokszor érezte ezt, és csak nagy nehézségek árán sikerül őt néha kirángatni ebből – most erre mit mondjak? Itt ül velem szembe valaki, aki évekig Louis mellett volt.
-          Szerintem semmi különöset nem tettem, egyszerűen csak megmondtam neki, hogy hagyjon békén, mert engem nem érdekelt a magánélete – sikerül egy fél mosolyt előcsalogatnia belőlem az emlékeknek. – Ő akarta mindenáron elmondani nekem, hogy mit gondol az életéről, nem én faggattam. Elküldtem őt, nem egyszer, nem kétszer, mert úgy gondoltam, a barátainak több joga van ezeket hallani.
-          Fogalmad sincs, mit tettél akkor – hátra veti a haját, ami zavarja, megáll egy rövid ideig, elgondolkodik, mielőtt folytatná – Louisnak soha senki nem mondott nemet. Könnyen elért dolgokat, mert mindenki tudja, ki ő, és nem egyszer sikerült neki pénzzel elintézni bizonyos dolgokat. De te erre nem voltál vevő.
-          Nem hiszem, hogy olyan nehéz nemet mondani egy vadidegennek – kitárom a karjaimat, felbátorodok, mert nem akarom, hogy ismeretlenül elkezdjen Eleanor ajnározni, mert egyáltalán nem úgy vannak a dolgok, mint ahogy azt sokan hiszik. Többek közt ő sem tudhatja, miért ódzkodtam egy férfi közelségétől, még akkor is, ha ez a férfi történetesen Louis, aki normális körülmények közt az első pillanattól fogva vonzott volna. De az én esetem végtelenül bonyolult és a legkevésbé sem normális.
-          Persze, hiszen te is megtetted, csak hogy mások hasznot láttak Louisban, te meg problémát. Hosszú idő után először kellett megküzdenie a figyelemért, a Te figyelmedért. Bosszantotta a viselkedésed, ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy élvezte is a dolgot, mert jó néhányszor megemlítette, mennyire megkedvelt már amiatt is, hogy milyen bájosan tudsz veszekedni vele.
Eleanor szavai erősen elgondolkodtattak. Honnan tud rólunk ennyi mindent? Mikor beszélt neki erről az egészről Louis? Ha az év elején, akkor rendkívüli memóriája van, de ha később, amit kétlek, akkor remélem, hogy nem akarja felhánytorgatni az egyéb eseményeket.
-          Miért mondod el ezt nekem? – nem tudom magamban tartani a kérdést, kikívánkozik belőlem, ugyanis pont az ellenkezőjét érzem most, mint mikor Liammel beszélgettem a kórház folyosóján és egyszer csak belém döfte a kést.
-          Mert hálás vagyok neked, amiért nem engedted el Louis kezét, és a lehető legjobbkor álltál mellé – lehajtja a fejét, és csak remélni tudom, hogy nem sír, vagy nem készül sírni, mert akkor félek, nem tudnék mit kezdeni vele.
-          Nem kellene hálálkodnod – erre a mondatomra felkapja a fejét, kérdőn néz rám, én pedig megnyugszom, hogy ha ki is akartak törni azok a könnyek, most biztosan nem fognak felbukkanni. – Sokkal több galibát okoztam annál, hogy megérdemeljem.
-          Nem hiszem – határozott mozdulatokkal int nemet a fejével –Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a távollétedben néha felhívott Louis, hogy csak elmesélhesse valakinek, mit érez, mi hiányzik neki, és mire vágyik épp abban a pillanatban. – Elkerekednek a szemeim, köpni-nyelni nem tudok, ám ennek semmi köze a féltékenységhez. Egyszerűen csak megdöbbentő, hogy milyen hirtelen változtak meg a szerepek és milyen kísérteties, hogy míg én Eleanor miatt vigasztaltam Louist, ő a távollétemben tartottam benne a lelket.
-          Elég sokáig voltunk elzárva egymástól – ez minden, amit erre mondani tudok, mert féltékeny tényleg nem vagyok. Nincs okom rá, hiszen miután kitettem a lábam, és újra szabad ember voltam, mindenhol Louis nyilatkozata köszönt vissza, és nekem innentől kezdve nem kellett semmi más, mert ő már korábban is bebizonyította, hogy szeret, de ezzel egy életre belém égette, hogy ez nem egy álom, hanem bizony a valóság, és a több milliárd nő közül engem választott.
-          Sosem láttam még ilyennek őt. Minden nap elmesélte, mennyire hiányzol neki, volt, hogy napokig ki sem mozdult a házból, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve elment a focipályára, oda, ahol összeestél. Elmesélte, milyen tehetséges vagy, és hogy mennyire szerettél régebben elmenekülni az emberek elől oda. Azt is elkotyogta, hogy egyszer beszöktetett oda, és azt hazudta neked, hogy kibérelte – Eleanor szavai felkavarják az emlékeim kavalkádját, és akárhányszor megemlít egy újat, legalább ezer jut eszembe róla. Apró mozzanatok, az eső, az, hogy mennyire fájt, mikor beültetett az autóba és véletlenül hozzányomódott a sebemhez a biztonsági öv. Rengeteg apróság, amit sosem elevenítettem fel, mert mindig izgalmasabb volt a jelen, mint ezek a pillanatok, ha Louis mellett voltam.
-          Még mindig nem tudom, miért mondod nekem mindezeket, de köszönöm – ezúttal nem sütöm le a szemeim, egyenesen az övébe nézek, és amikor találkozik a pillantásunk, elhiszem Eleanornak, hogy tényleg csak szeretne jóba lenni velem. Nem várom többet görcstől zsugorodó gyomorral, hogy mikor esik nekem, mert meglátom a tiszta, őszinte hálát és örömet a szemében.
-          Szeretném, ha egyszer kimondhatnánk, hogy ami köztetek van, sosem ér véget – feláll, és az ajtóhoz megy, de még utoljára visszafordul – Ha rajtam múlik, akkor biztosan ez lesz.
Szótlanul állok fel én is, mert végképp nem tudom, mit mondhatnék. Soha ilyen kedves nem volt velem senki, és azok után, hogy Liam elszólta magát előttem, duplán jól estek Eleanor szavai. Kevésbé érzem magam rosszul, és eldöntöm, hogy nem csak hogy a mai napon, de soha többet nem engedem, hogy kellemetlenül érezzem magam azért, mert nem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk. Hiheti bárki azt, hogy csak bajt hozok rájuk, és lehet, hogy nem vagyok elég nagypolgári ahhoz, hogy vele legyek, de amíg Louis nem mondja azt, hogy tűnjek el az életéből, addig én mellette maradok. Legalábbis nagyon szeretnék.


Louis Tomlinson:

Megfoghatatlan körülöttem minden. Arcok, emberek váltják egymást, néha percekig egyedül vagyok és csak fekszem az ágyban, és van, hogy óráknak tűnő ideig ül mellettem valaki. Mia távozása után reménykedtem abban, hogy hamar eltelik a délután, és kettőt pislogok, máris elérkezik a kora esti látogatási idő.
-          Liam? - furcsállom, hogy ő külön, a többiektől függetlenül jön be hozzám, de nem zavar. Jobban bele sem gondolok a dolgokba, egészen addig, míg meg nem látom a szemében ugyan azt a bűntudatot, amit Mia tekintetében véltem felfedezni.
-          Hogy vagy? - egy fél mosollyal az arcán húzza egészen közel az ágyhoz a széket és feszengve helyet foglal.
-          Sokkal jobban, mint ébredéskor - felelem egyszerűen, hisz ez az igazság, mégis olyan üresnek és semmitmondónak érzem ezt az egész szituációt. - Baj van?
Először nem mond semmit, csak rám néz, azzal a komoly, mindent jéggé dermesztő nézésével.
-          Mi a franc történt? - azt hiszem, hogy tudom, mire gondol, és vadul próbálom összerakni a képeket a fejemben. Tudom, hova akartam menni, és azzal is tisztában vagyok, hogy a megengedettnél egy leheletnyit sem mentem többel, mégis engem pátyolgatnak most itt.
-          Csak azt tudom, hogy az egyik pillanatban még az utat figyelem, a következőben pedig már érzem a nyomást, és valószínűleg fejjel lefelé lógok - kiráz a hideg, amitől csak felelevenedik minden fájdalmam, belenyilall a gerincembe. – Nem tudod, mi lett az autóval? És a másik sofőr?
-          Javítható, már elszállították, de legalább három hét, mire újra vezetheted – az arcát dörzsöli, amivel csak az az egyetlen probléma, hogy sosem jelent túl jót.
-          És  a másik sofőr? – felteszem újra a kérdést, a szívem a torkomba kezd felkúszni. Függetlenül attól, hogy nem én voltam a hibás, nem akartam, hogy neki bármi baja essen. – Liam, az isten szerelmére!
-          Fogalmam sincs, jó? Csak azt tudom, hogy először őt szedték ki, egy barna, rövidebb hajú férfi, majdnem veled egy idős, és az életéért küzdöttek még, amikor behozták, te meg…- idegesen felpattan, ökölbe szorul a keze, és szinte látom magam előtt, ahogy meglendül és a falba csapódik.
-          Meghalt? – halkan kérdezem, nem merek belegondolni, mit éreztek, mikor megtudták mindezt, hogy talán nekem is komolyabb bajom eshetett, vagy rólam már le is mondtak.
-          Ha túl is éli, nem sok mindene marad. Az arca tele volt szilánkokkal, eltört néhány bordája, a lába, mert nem volt bekötve. Állítólag volt valami a vérében, de csak a találgatásokat hallottam az ápolóktól, amikor beszélgettek. Nem tudok semmit, csak azt, hogy te is lehetnél sokkal rosszabb helyzetbe, és azt hiszem, rossz embert vádoltam meg egy vadidegen felelőtlensége miatt – úgy záporoznak belőle a szavak, olyan fájdalmasan, hogy szinte érzem a keserűséget a saját lelkemben: bűntudata van. Összevont szemöldökkel járkál, nem bír megmaradni egy helyen.
-          Jól vagyok, Liam – ezek után már meg sem említem, hogy néhány órával ez előtt még nem éreztem semmit, és úgy egy órája mozdítottam meg először a lábamat úgy, hogy tudatosan figyeltem minden apró izomrándulásomra. Semmi értelme tovább idegesíteni őt ezzel, ahogy a többiek elől elhallgattam ezt, Liamnek sem mesélem el életem legborzalmasabb perceit.
-          Tudom – kifújja a levegőt – És ezt Mia is tudja, csak én nem vagyok képes felfogni, miért ilyen rohadt nyugodt mindenki.
-          Mia? Mi történt? – értelmet nyer Mia hangulata, a zaklatottsága, még azok után is, hogy látta, nincs bajom.
-          Kicsit összeszólalkoztunk – képes végre leülni a székre és egy helyben maradni. Őszintén szólva már egy kicsit meg is fájdult a fejem attól, hogy folyton követem a mozgását.
-          Kicsit? – remélem érzi a hangomon, hogy felesleges szépítenie a dolgokon, ha csak őt látnám, már akkor is tudnám, hogy ez minden volt, csak nem kis összeszólalkozás. – Liam, ugyan már. Ismerlek, mindkettőtöket, és ez nem volt olyan kicsi.
-          Tényleg nem volt komoly, meg is bántam, mert csak feleslegesen gerjesztjük a feszültséget, de nem bírtam magamban tartani egy-két dolgot, és ő sem. Ennyi, de majd megbeszéljük, ha kiengednek a kórházból és lesz néhány nyugodt percünk – örülök, hogy ezt mondja, és örülök, hogy annak ellenére, mennyire határozottak mindketten, és milyen erős személyiségek, ha arról van szó, hogy annak kell lenni, egyikük sem mondott semmi rosszat a másikról. Talán ez már a felnőtté válás egyik jele, hogy elhagyható a másikra való mutogatás egy-egy vita esetén.
-          Értem – megpróbálok óvatosan kényelmesebb pozícióba vergődni, ami nem egyszerű a nyakmerevítővel, mert zavar, hogy nem látok semmit, ami csupán fél méterre van tőlem – Nem tudod, mikor szedik le ezt rólam? – keserves sóhajtozások közepette kapaszkodok bele a műanyag pántba, és hiába támaszkodok rá, és már szinte csimpaszkodnak belé az ujjaim, meg sem mozdul, és ebből semmit érzek a nyakamnál, mert túl erős a merevítő.
-          Nem, talán pár nap, vagy egy hét – ismét nyugodtnak tűnik, rendkívül szórakoztatónak találja, hogy már most nem tudok nyugton maradni. – De ha mondjuk nem vergődnél, lehet, hogy nem zavarna annyira – röhögve tölt egy pohár vizet, és felém kínálja, de mivel a fejemmel megpróbálok nemet inteni, alig több, mint két korttyal eltünteti a pohár tartalmát.
-          Egy hét… - még mindig ezen szörnyülködök, és tekintetemmel az órát keresem – Mennyi az idő?
-          Lassan vége a látogatásnak – a telefonját előkapva rövid másodpercekig csak számolgat – Fél hat múlt, legkésőbb tíz perc múlva egyedül kell hogy hagyjalak, mert kezdődik a vizit, és szerintem kaját is kapsz lassan – úgy beszél, mintha az apám lenne. Nem is tudom, Liam egyszerűen csak ilyen. Percek alatt képes átugrani egyik szerepéből a másikba, és a hangulatát is pontosan ilyen könnyedén képes váltogatni. Lehet, hogy később ezzel lesznek problémái, de én irigylem azért, amiért képes hihetetlen gyorsasággal legyűrni mindenféle dühöt, és lenyugtatni saját magát a biztonsága érdekében. Persze, neki nem sok balhéja derül ki, pont a hidegvérűsége miatt. Egyszer én is szeretnék ennyire észnél lenni.
-          Remek – nem vagyok lelkes, mert nem érdekel semmiféle vacsora vagy orvosok. Szeretnék beszélgetni még Liammel, mert úgy érzem, valamit nem mond el, amiről jó, ha tudok. Meg egyébként is, túl rég volt időnk és lehetőségünk arra, hogy csak úgy leüljünk, és elbeszélgessünk az élet dolgairól. Régebben rendszeresen maradtunk fel tovább, mint a többiek, és a turnék alatt is rengetegszer tartottuk egymásban a lelket, amikor kicsit is úgy éreztük, nem megy tovább, és csak aludni akarunk, otthon lenni, és csendben eltűnni. Pont, mielőtt még elhagyott volna Eleanor, mielőtt megismertem Miát, mielőtt elindult volna a legújabb turné, mielőtt miattam kellett volna bármit is félbe szakítani. Mielőtt ide jutottunk volna.
-          Holnap benézek még – megveregeti a vállam és kisétál az ajtón. Nem mond semmi mást, én meg szóhoz sem jutok, mert túl gyorsan kiér a folyosóra. Egy pillanatra lehajtja a fejét, teljesen olyan, mintha megint a telefonját nézné, elgondolkodna, mégis, hirtelen felindulásból beleüt egyet a falba, és elviharzik. Fogalmam sincs, tudja-e, hogy láttam őt, hogy látok mindent, ami ezen az isten verte folyosón zajlik, még azt is, ha bosszúsan néznek egymásra emberek, azt is, ahogyan fecsegnek a nővérek és hangosan rágóznak. Ide minden behallatszik és mindent látni. Olyan, mintha a tévé előtt ülnék, és valami esti telenovellát kéne néznem, kényszeresen.
Nálam jobban talán senki sem várja, hogy elteljen az előttünk álló másfél óra itt a kórházban. Megpróbálok elaludni, hátha akkor nem jönnek, és nem teszik fel a kérdéseiket, de nem jön álom a szememre. Rendezgetem a párnákat a fejem alatt, forgolódok, már amennyire tudok, de az idő nem akar eltelni. Az orvos semmi konkrét dolgot nem képes mondani, nem tudja, mennyi ideig kell még megfigyelés alatt lennem, és csak a következő vizsgálat eredményei után derül ki, meddig kell hordanom a nyakmerevítőt, és az sem tudja még biztosan állítani, hogy három, vagy négy napot töltök itt, lehet, hogy ez az utolsó előtti éjszakám, de ha bármi történik, tovább kell maradnom.
-          Hihetetlen, mekkora szerencséje volt, Mr. Tomlinson – senki más nincs itt rajta kívül, ápolók nélkül csinálja végig a magánkórtermemben az esti rutinvizsgálatokat. – Ha csak egy kicsit is korábban vagy később csapódik önnek a másik autó, most nem biztos, hogy ilyen könnyen beszélgethetnénk.
-          Nos, tudja, ez nem pont az a dolog, amit az ember elalvás előtt hallani szeretne – feszülten felnevetek, mert most már tényleg világossá vált számomra, hogy tényleg pokoli nagy mázlista vagyok, hogy élek és egyben vagyok. – Mi történt a másik sofőrrel? Jól van? – némán felhúzza a felkaromra a vérnyomásmérőt, megnyom két apró gombot, majd a sípolás és a szorítás elfeledteti velem, milyen nehézkesen lélegzik az orvos mellettem.
-          Nos, neki nem volt ekkora szerencséje – meggyötörtnek látszik, talán megviseli a mindennapos stressz és az a sok vétlen halál és baleset. – Intenzíven van, talán túléli az éjszakát, és akkor folytatódhat a műtéte.
-          Értem. Sajnálom – valamiért jól esik ezt kimondani, elmondani, mennyire nem akartam ezt, és mennyire jó lenne, ha egyikünk sem került volna be ide.
-          Nem kell aggódnia, ha jól tudom, nem ön volt a vétkes – feláll, az asztalhoz lép, hogy rögzítse az eredményeket, majd leveszi a karomról a tépőzárat és a szemembe világít néhányszor a kis, sötétkék lámpával, amire megesküdtem volna, hogy csak egy sima, egyszerű golyóstoll. – Rendben, meg is volnánk.
-          Köszönöm – visszadőlök a majdnem fekvő helyzetembe, és az ágyba süppedve figyelem, ahogy az infúziót matatja.
-          Lecsökkentem a lidokain adagolását, mert úgy tűnik, nincs szüksége ekkora dózisra. Ha mégis kellemetlen lenne valami, fájna a háta, vagy a feje, nyomja meg azt a hívó gombot az ágy mellett és az éjszakás nővér hoz valami gyengébb gyógyszert.
-          Köszönöm szépen – saját magamat ismétlem, nem tudok erre mit mondani. Furdal a kíváncsiság még mindig, hogy ki volt az, aki nekem jött, aki most az életéért küzd egy másik kórteremben, nem sokkal arrébb.
Olyannyira foglalkoztat ez az egész, hogy fel sem tűnik, hogy már a folyosón sem látom az orvosom. Vajon tényleg hasonlít rám, ahogy azt Liam mondta? Rengeteg embernek van ilyen barna haja, a hossza sem különös. A magasságom, mondhatni átlagos. Ha szétzúzná az üveg az arcom, bárki lehetnék, ahogy ő is most mindenkinek valaki más. De én nem akarom ezt érezni iránta, akármilyen furcsa is ez az egész helyzet. Szeretném, ha reggelre minden jobb lenne, ha sikerülne felépülnie egyszer, hogy kaphasson egy újabb esélyt az életre, hogy ezen túl felelősségteljesebb legyen, ha másért nem, a saját élete érdekében. És szeretném megköszönni neki, hogy visszaadta a szerelmemet. Nélküle talán még mindig nem beszélnénk Miával, talán még hetekig duzzoghattunk volna a város két ellenkező pontján, de ez az idegen ember, aki most még arra sem képes, hogy egyedül lélegezzen, neki sikerült elérnie, hogy ide jöjjön Mia, hogy megfogja a kezem. A segítségével elmondhattam, mennyire nem akartam ezt az egész veszekedést, hogy mennyire hiányzik, és hogy milyen iszonyatosan szeretném, ha soha többé nem menne el tőlem sehová. Azt akarom, hogy a legközelebbi kérdésemre az legyen a válasz: vele minden rendben.
-          Louis, alszol? – óvatos léptekkel közelíti meg Mia az ágyam. A sejtelmes fények miatt nehezen kivehető, hogy épp csukva van-e a szemem, vagy sem, ezért meg sem mozdulok, míg egészen közel nem ér hozzám.
-          Nem – látom, hogy megijed, kezét a mellkasához kapja. – Megijedtél?
-          Az ég szerelmére, igen! – összegörnyedve nevet, és a délután folyamán ide-oda rángatott székre dobja a táskáját, hogy kényelmesen leülhessen mellém az ágy szélére. – Hogy érzed magad? – a homlokom simogatja, kisöpörve néhány hajszálat az arcomból.
-          Majd’ megőrültem unalmamban – lebiggyesztett ajkakkal mondom, rájátszva a helyzetemre. – Meg beszéltem Liammel.
-          Ó – ez minden, amit mond. Elszakítja tőlem a kezét, és szorosan maga mellé teszi, hogy azon támaszkodhasson. – És mesélt valamit?
-          Min vesztetek össze? – nem akarok sem követelőző lenni, és nem is akarom kérdőre vonni, de talán tényleg fontos, amit Liam elhallgat előlem.
-          Csak mindketten idegesek voltunk, nincs semmi jelentősége – erőltetett mosolyra húzza a száját, megpróbálja terelni a témát. – És mit mondtak az orvosok? Meddig leszel itt?
-          Nem tudnak még semmit, majd a reggeli vizsgálatok eredményei után közlik velem – nem néz a szemembe, aminél csak egy dolgot gyűlölök jobban, amikor látom rajta, hogy baj van, mégis el akarja hitetni velem az ellenkezőjét. – Mit mondott Liam?
-          Mit? Semmit, mondom, csak idegesek voltunk. Nagy volt a feszültség, ennyi .
-          Amelia – halk maradok, nem emelem fel a hangom, csak kiejtem a nevét, egészen egyszerűen és lágyan.
-          Louis? – belemegy a játékba, visszakérdez, de nem hajlandó továbbra sem megszólalni a témában. –Felőlem játszhatjuk ezt, de akkor sem történt semmi érdemleges.
-          Legyen. Remélem akkor nem zavarna, ha holnap ő is itt lenne, amikor te – hatalmas szemekkel néz rám, hosszú másodpercekig el sem mosolyodik, csak bámul hitetlenül és megdöbbenten.
-          Már miért zavarna? – zavartan nevetgél, mintha nem ismerném úgy, mint a tenyeremet. – Egyébként, nem olyan biztos, hogy itt leszek, mert pakolnom kellene egy kicsit.
-          Pakolni? – egészen váratlanul ér, hogy megint ezt a mondatot mondja. Nem tudom, mikor hallottam utoljára tőle azt, hogy összepakol, és nem azért, mert rendetlen ember lenne, csak az általános rendrakást sosem mondja ki. Megcsinálja, néha az orrom alá dörgölte, hogy utánam kell pakolnia, de a saját magára vonatkozó pakolást ritkán nevezi meg ilyen egyértelműen.
-          Igen. Nos, reméltem, hogy nem zavar majd, de néhány holmimat visszaviszek hozzád – lesütött szemmel, kipirult arccal néz rám, én meg hirtelen talán nem is lehetnék boldogabb.
-          Komolyan? – lelkesen ölelem őt magamhoz, szorosan átfonom a derekát, akár egy gyerek. – El sem hiszed, mennyire örülök ennek! Már miért zavarna?
-          Az jó – megkönnyebbült, bár nem tudom, mitől tartott, de még mindig nem az igazi, valami még bántja.
-          Otthon volt valami? – elhúzódik, hogy a szemembe nézhessen és ujjaival a tenyeremet simogatja.
-          Thomas otthon van. Visszaköltözött –kirázza a hideg, érzem, ahogy libabőrös lesz. – Én így képtelen vagyok ott maradni, nem hogy ott éljek, de még az előszobáig sem megyek, amíg ott van.
-          Nem csodálom – megfogom a kezét, és belecsókolok a tenyerébe. – Nem kell tartanod tőle, nálam mindig biztonságban leszel.
-          Tudom – rettentő jó mosolyogni látni őt, legszívesebben kikiabálnék az ablakon örömömben, hogy az én barátnőm végre boldog. – Meg sem érdemellek.
-          Ne mondd ezt – hagyom, hogy a vállamra fektesse a fejét, szorítok neki helyet magam mellett és csak fekszünk egymás mellett. Nem kell mondania semmit, tudom, mire gondol, tudom, mit érez. Csak arra kell gondolnom, én mit érzek, én mit mondanék neki.
-          Nagyon szeretlek Louis – halkan suttogja a fülembe, csak nekem.
-          Én is – felemeli a fejét, hogy adhassak egy puszit a homlokára, aztán visszahanyatlik mellém, és így maradunk. Megkeresem a kezét és összefonom az ujjainkat, ettől valahogy nyugodtabb leszek és miután megbizonyosodom arról, hogy tényleg itt van, és nem megy el egy jó darabig, megnyugszom. Az az apró valami, ami egész délután és kora este hiányzott belőlem, és nem hagyott megnyugodni, itt van.  Nem gondolok többet a másik sofőrre, csak arra, hogy ha hazamehetek végre, akkor lépni fogok, márpedig, ha elhatározok valamit, akkor nem ismerek lehetetlent és addig küzdök, míg nem érem el a célom.