43. See you again

Drága Olvasóim!

Kicsit nyáriasra sikeredett ez a frissítés, ugyanis kettő perccel elmúlt hajnali két óra. Igazából sok mindent nem szeretnék hozzáfűzni, szerintem elég egyértelmű, hogy mi történik épp Miával, Louis-val és az új belépőnkkel, a folytatást pedig még egy darabig megtartom magamnak.:) Köszönöm szépen az előző részhez érkezett hozzászólásokat, rettentő jól estek, na meg a +1, és a pipák is! Nem gondoltam volna, hogy a történet túléli a saját maga folytatását, de ezek szerint még van, aki szívesen olvassa, ennek pedig nagyon örülök. :)

Legyetek rosszak,

xx Lu

Amelia Villain:

Ütemes kopogások, mélyről felszakadó sóhajok és sűrű pislogások közepette teszem be a lábam, hetek elteltével egy kicsit hosszabb időre az estate-i lakásba. Kicsi, mint volt, üres, mint azelőtt, és egyáltalán nem adja vissza az otthon érzetét, még akkor sem, ha időtlen időknek tűnő éveket töltöttem el itt. Mégis itt vagyok, az én vállamról esik le a táska az előszobában, és felém igyekeznek az itthon lévők.

Sírva borulok le az ikrek és Meli közé, és úgy kapaszkodom apró vállukba, mintha épp az életemért küzdenék. Iszonyatosan régen láttam őket, mert a legtöbb látogatásom alkalmával nem voltak itthon, vagy már rég aludtak, ezért olyan felemelő végre látni az arcukat, amikor meglátnak. Azonban a tényt, hogy életem eddigi legnagyobb szerelmét magam mögött hagytam, semmi sem feledteti velem. Minden percben bevallom magamnak, hogy tényleg szeretem őt, félelmetes, mennyire, és hogy képes voltam ott, abban a pillanatban eldobni az egészet.

A családomnak is feltűnik a viselkedésem, bár nem egészen úgy reagálnak, mint a lányregényekben. Mitch viselkedése egyenesen irritál, úgy bámul vacsora közben, mintha szellemet látna, Jenns is két falat közt lopva rám néz.

- Elmegy tőletek az étvágyam- a levesemből nagyjából három kanállal sikerült ennem, máris felbosszantottak. Hátradőlök, anyára nézek, aki csak lesütött szemekkel ül.

- Mi van a barátoddal?- undorító stílusban veszi Louist a szájára a nevelőapám, emiatt akaratlanul is erősebben vágom le a kanalat az asztalra.

- Nem gondolom, hogy sok közöd lenne hozzá, főleg, ha ilyen hangnemben érdeklődsz- tükröt mutatok neki a viselkedésemmel, és őszintén szólva az sem érdekelne, ha felállna és csak azért idejönne mellém, hogy lekeverhessen egy pofont. Meglepő módon azonban nem ez történik. Teljes csend borul az étkezőre, senki sem szólal meg, anya köztem és a férje közt kapkodja a fejét, tágra nyílt szemmel figyel. Nem szokatlan tőlünk az ilyesfajta beszéd, ám most én is úgy érzem, túllőttem a célon.

- Rendben, akkor ne beszélj róla, de így belülről fogsz megrohadni, Amelia- úgy néz rám, mint még soha. Szánalommal, és egy csepp keserűséggel. Nem tudom eldönteni, hogy komolyan sajnál engem, vagy csak megvet, amiért olyan életet élek, amilyet.

Jobbnak látom nem firtatni a dolgot, túl újszerű a törődése. Figyelmen kívül hagyom az összes rám szegeződő szempárt, és ott folytatom a vacsorát, ahol abbahagytam.

- Járt itt Thomas- Mitch ismét eléri, hogy képtelen legyek lenyelni a számban lévő falatot- Kérdezte, hogy hogy vagy, és nem tudtunk rá válaszolni.

Ezúttal végleg befejezem az evést, leteszem a kanalam, megtörlöm a szám a villám alá hajtott szalvétába és felállok az asztaltól.

- Milyen remek hangulatot vagy képes teremteni! Elképesztő- megvető pillantásokat mérek rá, és a csípőmmel visszatolom a széket a helyére- Remélem nem gondolod, hogy érdekel az undorító fattyúd.

- Amelia!- anya nem bírja tovább, vöröslő arccal csap az asztalra, és abban a pillanatban fel is pattan a helyéről- Csak tudnám, kitől tanultad ezt!

- Ugyan, az az ember még ennyit sem érdemel!- legszívesebben hozzávágnék valamit a falhoz, csak hogy összetörjön, ahogyan én is egy kicsit minden másodpercben.

A számat belülről véresre harapdáltam, a kezemet ökölbe szorítva tartom a testem mellett. Ugrásra várok, hogy mikor kell kibuknia belőlem az igazságnak, hogy mikor leplezhetek le valakit, aki megalázott, bántott, fájdalmat okozott, megszégyenített, majd kinevetett.

- Ne itt veszekedjetek már- Jenna sem bírja tovább, idegesen szedi össze Melit, Mollyt és Minniet, a kezüket fogva kíséri őket be a szobájukba.

Hárman maradunk, anya, Mitch és én. A hozzám legközelebb eső falnak támaszkodok, így valamivel nagyobb biztonságot érzek. Az egyetlen stabil pont az életemben ez az átkozott, halvány sárgára festett fal. Nem az anyám, nem a családom, nem a szerelmem, és még csak nem is a testvéreim, hanem ez a rohadt falfelület.

- Azonnal kérj bocsánatot- sosem gondoltam volna, hogy egyszer pont ellenem fog a férje pártjára állni az anyám, de úgy látszik, ennek is eljött az ideje.

- Soha- sziszegem, és átgondolom alaposan, mit kéne tennem, mit kellene pontosan mondanom, hogy végre felfogják, miért gyűlölöm teljes szívemből Thomas Hismith-t.- Az az ember elvette az egyetlen lehetőségemet arra, hogy boldog és ártatlan lehessek. Egy utolsó senkiházi, egy féreg!

Kívülről úgy tűnhet, hogy túlzásokba esem, de tisztában vagyok azzal, hogy még finoman is fogalmaztam. Honnan is tudhatják, mit éltem át, mikor fogalmuk sincs az egészről? Senki sem tudja a teljes igazságot, talán még Greg és Louis előtt is homályos néhány részlet, én azonban tudom, hogy mi történt, és ha akarnám se tudnám elfelejteni azokat az éveket. Sem a jót, sem a rosszat, de legfőképp a szörnyűségeket nem.

- Hogy merészelsz így beszélni a fiamról?- Mitch alakja közelít felém, keze árnyékot vet az arcomon, és hirtelen minden lelassul. Fölém tornyosul, és én automatikusan eltakarom védelmezően a fejem, hogy semmi esetre sem sérüljön meg. Görnyedten fordulok a fal felé, sikítok, pedig még hozzám sem ért, kiabálok, ahogy a torkomon kifér.

Talán az a sorsom, hogy sose felejthessek. Felidézem magamban Thomas és Noah viselkedését, az agresszív fellépéseiket velem szemben, és a képek láttán, és amiatt, hogy újra meg újra át kell élnem gondolatban mindezt, a lábaim feladják, és a térdem a padlón koppan.

Megragadnak, felrángatnak, de nem látok semmit a könnyeimtől.

- Eressz el!- kalimpálok, ott ütöm a felém nyúló kezeket, ahol érem. Elérem, hogy legalább egy méter távolságra legyen tőlem mindenki,  és csak ekkor tűnik fel, hogy valaki áll az ajtóban.

Határozott vonásai megfeszülnek, kezéből kiesik a táska, ahogy megindul felénk, és a nevelőapám mellkasán lökve egyet kezd el magyarázni. Számomra felfoghatatlan, ki ő, és mit mond, de mikor anya is végre kinyitja a száját, minden a helyére kerül, és döbbenten bámulok magam elé.

- Thomas, te ebből maradj ki!- anya sipítozva próbálja szétszedni a két férfit, miközben én még mindig a falhoz lapulok, szinte eggyé válok vele.

Itt van. Előttem áll. Egy levegőt szívok vele. Egy légtérben tartózkodunk. És ő nekiesik az apjának a védelmemben.

Undorító féreg, elkap a hányinger a látványától.

- Mit keres ez itt?- csalódottan szedem össze minden bátorságomat.

- Szervusz, Amelia- tesz egy óvatos lépést felém, és én nem menekülhetek. Utálom a helyzetet, úgy érzem, kalitkába zártak.

- Takarodj innen- suttogom, és amilyen gyorsan csak lehet, beviharzok Jennával közös szobámba, és magam után nem felejtem el becsapni az ajtót.

A táskám az előszobában maradt, benne a telefonommal, így még Louist sem tudom felhívni.

Louis.

Amúgy sem lenne bátorságom felkeresni. A vita hevében megfeledkeztem arról az aprócska tényről, hogy mi történt kettőnk között. Hirtelen nem is bánom annyira, hogy nincs elérhető távolságban, így kisebb a kísértés.

Elfordítom belülről a kulcsot, és elvonszolom magam az ágyamig. Nem törődök semmivel, csak leveszem a nadrágom és bebújok a takaróm alá. Úgy érzem magam, mint 16 évesen. Szánalmasan várom, hogy eljöjjön értem valaki, aki elvisz innen. Ugyan, akkor még Thomas volt az, aki megtestesítette az én hősömet, most pedig egészen más típusú a lovagom. A közös az bennük, hogy nem másznak el az ablakomhoz, és nem mentenek meg. Eljátszottam az egyetlen lehetőségemet az újrakezdésre, hát most már magam iszom meg a levét.

- Mia, engedj be, kérlek- Jenna hangja nyöszörgésnek hat, és csak azért vagyok hajlandó kimászni a takaró alól, mert tulajdonképpen ez az ő szobája is, jobban mondva, az övé. 

Kattan a zár, lenyomom a kilincset, majd félelmetes lassúsággal tárom ki az ajtót. Először csak egy kicsit, hogy senki se tudjon besurranni. Körbenézek Jenns vállai felett, és mikor megbizonyosodom arról, hogy egyedül van, beengedem. Szótlanul csukom be magunk mögött az ajtót, és visszafekszem az ágyamba. 

- Furcsa vagy- a megállapítására csak hümmögni tudok. Szánt szándékkal nem fűzök hozzá semmit a történtekhez. Foglalkozzon mindenki a saját dolgával, és az én problémáimat hagyják, hogy megoldjam egyedül, anélkül, hogy beleszólnának, vagy újabb gondokat varrnának a nyakamba.- Miért jöttél el Louistól?- felvont szemöldökkel ül az enyémmel szemközti ágyon, a kezeivel a matracon támaszkodik, ami kissé besüpped az ujjai alatt.
- Nem jöhetek haza?- én nem csodálkozom azon, mennyire felháborítónak tartom mások viselkedését velem szemben, de Jenns minden bizonnyal értetlenül áll a helyzet előtt.
- Alapvetően örülnék neked, de tudom, hogy rossz itt neked- hirtelen a tizenhét évéből elveszít tízet. Ugyan azt a kislányt látom magam előtt, aki annak idején lelkesen rendezgette el a ruháit és a könyveit az enyémek mellett, aki már alig várta, hogy megoszthassuk a szobát.
- Nem rossz- fáradtságot színlelve fúrom az arcom a párnámba, és piszkálni kezdem a varrás menti részt a takarómon.- Borzalmas.
- Tehát!?- értetlenkedik, kezeivel ide-oda csapdos a levegőbe.- Te nem szeretsz boldog lenni? Vagy történt valami Doncasterben?
- Semmi bajom. Haza akartam jönni. Ennyi- felhagyok a próbálkozásaimmal, és visszafordulok felé, továbbra is fekve, apróra kuporodva.
- Nem versz át- fenyegetően felemeli mutatóujját. Ismerem ezt az arcot, most jön a kioktatása. Ilyenkor olyan, mint anya. Idegesítő.- Rosszul hazudsz, Mia. Jobban ismerlek, mint gondolnád. 
Kérdőn pislogok felé, nem érzem azt, hogy előrébb lendült volna a beszélgetésünk, csak bosszantani akar a mindent tudó beszédével.
- Mit mondott?- egyből elér a felismerés, és legszívesebben fejbe vágnám magam, amiért nem jöttem rá korábban. Jenna viszont nem válaszol, ezért kissé ingerültebben ismétlem magam- Mit mondott Louis!?
- Hogy vigyázzak rád- megcsuklik a hangja, mintha félrenyelt volna, vagy túl poros lenne a levegő. Minden idegszálával arra törekszik, hogy ne sírja el magát- De én mondtam neki, hogy nem megy., mert Neked kéne vigyáznod Rám! Te vagy a nagyobb, te vagy az, akinek figyelnie kellene minden lépésünket, de feladtad! Már szinte nem is érdekel téged senki. 
- Én..- hebegek, de semmi használható érvem nincs ellene.
- Ne, ne mondd hogy sajnálod. Csak ezt ne- beletúr a hajába, idegesen tépi a tincsek végét.- Legfeljebb Sam miatt sajnálhatod.
- Őt ne merd belekeverni!- kezdem én is elveszteni a türelmemet.- Nem én küldtem el, nem én akartam, hogy ilyen távol legyen tőlünk! Sosem akartam magára hagyni egyikőtöket sem, de az ő esete tudod nagyon jól, hogy más. 
- Persze, ha rólad van szó, érdekesmód minden olyan hirtelen megváltozik!- folytatná a vitát, látom, hogy van még bőven mondanivalója, de félbeszakítanak.
Amit meghallom a kilincs zaját, rémülten kapom az irányába a fejem. Elfelejtettem visszazárni, ezzel szabad bejutást adva mindenkinek a lakásban.
- Zavarok?- a barna haj és kék szem látványa zavarba hoz. Fogalmam sincs, mikor változtatta meg így a külsejét, mikor nőtt fel, meg egyáltalán hol volt az elmúlt években, mindenesetre a legkevésbé sem látszik egy erőszakos embernek. Pedig tudom, hogy az. A megnyerő mosolya semmit sem változtat a helyzeten. Egyáltalán semmit.
- Igen- azonnal rávágom, gondolkodás nélkül.
- Oh..mindegy én csak azért jöttem, mert folyamatosan csörög a telefonod. Szerintem valaki nagyon aggódik érted, Amelia- lesütött szemekkel teszi le a táskámat a küszöbön belülre, aztán se szó, se beszéd hátat fordít és halkan behajtja maga után az ajtót.
- Vele most épp mi bajod!?- Jenna ha lehet, még inkább fel van háborodva a viselkedésem miatt. Bárcsak el tudnám neki magyarázni a dolgokat. Bárcsak az egészet úgy, ahogy van, megérthetné anélkül, hogy beszélnem kellene, egyszerűen megengedném, hogy a fejembe lásson.
De egyenlőre ez lehetetlen, és a legkevésbé se lenne jó ötlet felzaklatni a látszólag instabil húgomat. Nem kis gyerek már, rég nem az a hétéves forma, aki betoppant és rögtön levágta a kis táskáját a földre, hogy felkuporodhasson mellém és beleolvashasson a tankönyveimbe, de attól még gyerek. Még jobban is, mint én, és akár hiszi, akár nem, egyenlőre azzal teszek neki jót, ha nem mondok semmit. Ha nem tudja meg, micsoda szörnyű dolgok történnek körülötte, anélkül, hogy észrevenné, és miken megy keresztül a családja.
- Összevesztünk, mert egy idióta vagyok- utólag jövök rá, hogy kétértelmű a mondatom, de ha jobban belegondolok, Louisra és Thomasra is igaz. Thomasban túlságosan is megbíztam, és közelebb engedtem magamhoz, mint kellett volna, érzelmileg is meg amúgy is. Persze, mondja meg valaki egy szeretethiányos tizenévesnek, hogy attól még, hogy évek óta testvérekként éltek, az nem jelenti azt, hogy a bátyád egyszer nem fog megerőszakolni. Ha csak egy méter távolságot tartok tőle mindig, vagy ha csak eggyel kevesebbszer ábrándozom arról, hogy egyszer jobban fog szeretni, mint a húgát, talán elkerülhettem volna a bajt. Tehát, egy idióta vagyok. Egy álmodozó, naiv, önző, gyerekes idióta.
Louist pedig a csökönyösségem, az önfejűségem és az idiótaságom miatt egyedül hagytam abban a lakásban, ahol még nem is olyan régen először kimondtuk a 'szeretlek' szót. Fáradt voltam, kimerült, és megpróbáltam a saját dimenziómban maradni, holott az ereimben még javában tombolt valami, amit mára a számra sem merek venni, nem hogy gondoljak rá. Volt mindig is abban a nappaliban valami, de amilyen istenverte, átkozott hülye vagyok, sosem vettem észre.
Ott próbált minden tőle telhető legtöbbet megtenni Louis azért, hogy rendbe jöjjön a sérülésem a meccs után. A kiégetett, majd vérrel bepöttyözött szőnyeg minden bizonnyal az első rombolásunk ebben a világban, amit közösen hoztunk létre, és a nappaliban lévő kanapé minden komoly beszélgetésünk központjává vált. Ott ismerte meg a történetemet, és én is az övét. Ott csókolt meg először, ott fogtuk meg egymás kezét, ott ébredtem fel egy átmulatott éjszaka után.
- Hát, akkor hívd fel, és mondd meg neki is- a gondolataimból kiszakadva fogadom el a telefonomat, és azonnal hívást kezdeményezek. Meg se nézem, ki hívott és hányszor, és hány üzenetet kaptam eddig, mert tudom, hogy mind, egytől egyig Louis volt.
Kicseng.
Türelmetlenül dobolok az ujjaimmal az ágyon, rendezgetem a lábaimat, mindenhogy kényelmetlen az ülés.
- Nem veszi fel- csalódottan dobom el a készülékem az ágy végébe, és szipogva bár, de visszadőlök.- Biztosan már alszik, elég késő lehet. Nekünk is aludnunk kéne, Jenns- Semmi válasz.- Jenna?- laposakat pislogok, megdörzsölöm a szemem, mire meglátom az apró kupacot alig egy karnyújtásnyira tőlem. Édesen szuszog, mint egy kiscica, nyakig betakarózva, a nyár majdnem kellős közepén.- Jó éjt- valamiért késztetést érzek, hogy ezt elsuttogjam, pedig tudom, hogy nem hall.
Lopakodva sétálok az ajtóhoz, és gondosan bezárom, mielőtt még meglepetés érne az éjszaka hátralevő részében. Visszafele elidőzök Jenna ágya mellett, és nézem, ahogy ártatlan arccal, kis mosolyra húzva a száját alszik.
- Hidd el, én nagyon is vigyázok Rád- lejjebb húzom a takaróját, mielőtt megfullad álmában, és adok egy hosszúra nyújtott puszit a homlokára.- Még akkor is, ha ez nem látszik.

Thomas Hismith:

Öt év, három hónap és két nap telt el azóta, hogy utoljára láttam a családomat. A Bathból Londonba tartó, közel másfél órás út előtt már legalább negyven perccel kiérek a pályaudvarra, és a jegyemet szorongatva várom, hogy felszállhassak.

Életem talán leghosszabb öt évét hagyom a hátam mögött, és bár tényleg jól érzem magam itt, vannak barátaim, munkám, a családom még sincs itt, és szeretnék már úgy felébredni, hogy az apám valahol a házban tartózkodik, a húgaim pedig körbeugrálnak. Borzasztó belegondolni, hogy az ikreket még csak fényképről láttam. Az ölemben akartam őket tartani, miután hazahozzák őket a kórházból, a sírásukra akartam ébredni hajnalban, de ezt sosem tehettem meg. Tudom nagyon jól, hogy az én hibám, de most, hogy lejárt végre a távol tartási végzés, bepótolhatok sok mindent. Megismerhetem azokat a csöppségeket, akik ugyan úgy az én testvéreim, ahogy Mia és Jenna testvérei, és Melissa! Biztos már meg sem ismerne, ha találkoznánk. 

Az órámra pillantok, miután elnyomom a csikket az egyik fém hamutálcán, és örömmel veszem észre, hogy alig több, mint fél órám maradt indulásig. Ideje megkeresnem a járatomat a táblán. El is indulok, a bőröndömet magam után húzva lépkedek előre, cikázva az emberek közt. Úgy érzem, minél hamarabb felszállok, annál előbb odaérhetek, holott ez marhaság, a vonat pontban reggel 8 óra 13 perckor fogja elhagyni a várost. A peronon végigsietve kapaszkodok fel a második vagy a harmadik ajtónál, valahol a vonat utolsó harmada környékén, majd néhány mély levegővétellel rendezem a légzésem, és az izgatottságtól fájó gyomorral leülök az első szabad helyre.

Olyan érzésem van, mint akinek csomót kötöttek a nyelőcsövére, a gyomrom liftezik, és remegnek a végtagjaim, de mégsem esem nagyobb pánikba a kelleténél, hiszen tudom, hova megyek. Paddington, London. Onnan legrosszabb esetben is fél óra alatt kiérek Heygate Estate-be taxival.

- Szabad?- fel sem nézek, ki az, csak közelebb húzom magamhoz a bőröndömet, hogy leülhessen. Elnézve a szerelvényt, nem sok hely maradt, sőt, talán egy-kettő elvétve. Igazán szerencsésen indult ez a napom, ugyanis, ha ezt az utat végig kell állnom, egy, nagyjából 20 kg-os kézipoggyásszal, talán leszállok, és el sem indulok. De így eszem ágában sincs visszafordulni. Nem fogok meghátrálni. Jóvá kell tennem mindent, amit elrontottam, kezdve a barátságomat, és a testvéri kötelékemet Miával.

Talán ő hiányzott a legjobban, mert fel sem hívhattam, nem üzenhettem neki. Nem tudom, mit hazudott a többieknek, miért megyek el, vagy miért nem beszélünk már, és hogyan romlott meg a kapcsolatunk, de abban az egyben egészen biztos vagyok, hogy nem erre fogok elsőként rákérdezni.

Vajon most mit csinálhat? Alig múlhatott el húsz, talán egyetemista, vagy dolgozik. Még az is lehet, hogy időközben beállt edzőnek.

Eszembe jut a lelkes igyekezete, az akarata, az elhivatottsága a foci iránt. A pályán töltött órák, amikor a padot kellett volna koptatnia, a rengeteg balhé, ami a futball miatt lengte körbe. A hosszú, hullámos tincsek, amik ősszel és télen folyton kicsúsztak a sapkája alól, amikor gyakorolt. Hangos nevetések, hazafele utak a szakadó esőben, a nyári perzselő beton a talpunk alatt. Ez mind ő, egy kis része annak a csodának, amit porrá zúztam, mert nem gondolkodtam. A legjobb barátom, aki gondolkodás nélkül hagyott ott mindent csak azért, mert nem tudtak szóra bírni a szüleink. A lány, aki éjszakánként képes volt a sötétben kibotorkálni a szobánkból, hátha nem veszem észre, hogy ébren van, és teát iszik. Amelia Villain, a lehető legjobb dolog, amit az élettől kaphattam, miután anya meghalt, és az egyetlen, amit el is veszítettem, másodperceknek tűnő boldog évek után, szinte egyik percről a másikra.

- A következő megálló London, Paddington- a gépies női hangra tágra nyílnak a szemeim, úgy tűnik, elég mélyen aludtam, mert észre sem vettem, hogy a kocsi kiürült, és rajtam kívül már csak néhány alak lézeng az utastérben. Megragadom a bőröndömet és húzom magam után az ajtók felé. Türelmetlenül dobogok a lábammal a zene ütemére, és mikor már lassít a vonat, idegesen nyomkodni kezdem a nyitó gombot. Rettentő hosszú időnek tűnik, mire az automata ajtó kinyílik, és végre leszállhatok itt, a jó öreg Londonban.

Teszek néhány lépést, hogy a mögöttem álló is elhagyhassa a vonatot, de muszáj megállnom. Méterekre vagyok a kordontól, ahonnan szabad út vezet a taxiállomásra, mégis úgy forgatom a fejem, mintha minden látványt el akarnék nyelni a tekintetemmel. Nekem nem elég gyorsan kiszaladni, beülni egy autóba, és elmenni innen. Ezek az első lépéseim az új életem felé, nem tehetem meg őket akárhogy. Ki akarom tisztítani a fejem, inni egy kávét, elszívni egy szál cigarettát, majd egy jéghideg ásványvízzel a kezemben akarok elindulni a régi-új Heygate-em felé. A helyre, ahol felnőttem, tapasztaltam, elrontottam.

Bő két órával ez előtt is, pontosan ugyan ezt a mozdulatsort csináltam végig; az utolsó slukk, mély levegő, s míg kifújom, elnyomom a fémtálcán a cigimet. A zsebemben lapuló mentolos rágóból beveszek egyet, kidobom a kávés poharam, és a már megvásárolt vizemmel és a bőröndömmel elindulok az első szabad taxihoz.

- Heygate Estatebe, legyen szíves- a sofőr bólint, én pedig hátradőlve élvezem az utazásom további húsz-harminc percét.

Bele sem gondoltam még, mit fogok először mondani. Nem is szóltam senkinek, hogy jövök, talán telefonálnom illett volna, mert ha nincsenek otthon, akkor meg vagyok lőve, legfeljebb a lépcsőházig jutok, ahol ki tudja meddig ücsöröghetek.

- Elnézést, nem tudja, hol tudnék venni egy részletes telefonkönyvet?- hirtelen nem jut eszembe más, se jobb. Nagyon reménykedem a taxis segítőkészségében, mert tudatosul bennem, hogy ez életbevágóan fontos lehet jelen helyzetemben.

- Dehogynem!- kis gondolkodás után válaszol csak, és ez után is töpreng még a piros lámpánál állva a sorban.- A következő kereszteződésnél ki tudom tenni magát. Ha ott besétál balra, lesz egy kávézó, reggeliző, és utána pedig a kapualjban egy üzlethelyiség, turista térképekkel, szuvenírekkel. Ott biztosan talál majd.

- Köszönöm- hálálkodok, és megkönnyebbülve fogom újra magamhoz a cuccaim, hogy minél gyorsabban kiszállhassak majd a hátsóülésről. Előkészítem a fuvarom árát, és a segítséget meghálálva megtoldom némi apróval.- Igazán, nagyon nagyon köszönöm!

A férfi simán lehetne az apám, mosolygós szemekkel adja vissza a többletet.

- Inkább keresse meg azt a kislányt- teljesen félreérti a dolgokat, de nem szólok semmit. Maradjon meg abban a  hitben, hogy az a 'kislány' igenis vár engem, tárt karokkal, és nem kíván a pokolba, nem fenyeget az a veszély, hogy újból feljelent, és csupán egy kisebb összezörrenés történt köztünk.

Szótlanul állok, nem tudok mit kezdeni a helyzettel, ezért csak sután intek, és elindulok abba az irányba, ahová gondolatban teregetett az úr még a kocsiban. Gyorsan megveszem a telefonkönyvet, de a gyomrom hamar bekényszerít a bisztróba, ahol vajas croissant és forró tea illat lengi körbe az embert. Rendelek valami gyors, és laktató reggelit, egy kávét, és egy teát is, és leülök az egyik szélső kis asztalhoz. Őrült módjára forgatni kezdem a telefonkönyv lapjait, teljesen úgy érzem magam, mint a '90-es években, amikor még csak így lehetett megtalálni valakit, de az vesse rám az első követ, aki nem bízik ebben a módszerben. Csak akkor nézek fel újra, mikor leteszik elém az omlettet és az italokat, feltűnik, hogy valamivel többen is lettek idebent, a kilincset egymás kezébe adogatják a vendégek, gyors tempóban távoznak emberek és érkeznek, leülnek, hangoskodnak, csörömpölnek az evőeszközök, koccannak a kiskanalak a  porceláncsészék alján. Lassan 11 óra, beindul a londoni élet, a belváros pezsegni kezd, indul a késői reggelizők és korai ebédelők időszaka, ám a sok öltönyös, és blúzos londoni közül kitűnik egy pár.

A srác velem egykorú lehet, talán egy-két évvel idősebb. Fiú létére kicsit hosszú a haja, fekete farmert visel, egy egyszerűbb felsővel, napszemüveget és tornacipőt. Teljesen hétköznapi lenne, ha nem mindenhonnan az ő arcképét látnám viszont az óriásplakátokról. Ami viszont a legmegdöbbentőbb, hogy a vele szemben ülő, épp hogy vállig érő hajú lány sokkal több, mint ismerős számomra. Amelia Villain együtt reggelizik ezzel a Louis kölyökkel, meghitten, a zaj ellenére szerelmesen pusmognak össze.

Összeszorul a torkom és a mellkasom a féltékenységtől, és egyszerűen képtelen vagyok levenni róluk a tekintetem. Még akkor sem tudom elfordítani másfelé a fejem, mikor láthatóan mindketten észrevesznek és feltűnik nekik, hogy Mia gyönyörű haját, arcát, vonásait és alakját nézem.

- Picsába, ezt nem hiszem el...- szalad ki a számon, de szerencsémre egészen halkan, így a mellettem lévő asztalnál az anyuka mindenféle megjegyzés, vagy bosszús pillantás nélkül próbálhatja kikönyörögni a kisfiától az együttműködést, és meg tudja etetni vele a reggeli csokis muffinját.

42. Blurred

Drága Olvasóim!

El sem hiszem, hogy holnap ilyenkorra már Bécsben leszek, talán néhányatokkal még a metrón is találkozom majd! Nagyon izgulok, de azt hiszem ez érthető. 

A rész hosszúságát nézzétek el nekem, valahogyan mindig túl rövidre sikerülnek, pedig egyáltalán nem így tervezem. A véleményeteket továbbra is várom itt, chaten, vagy az Ask.fm oldalamon. :)

Legyetek rosszak,

xx Lu

Amelia Villain:

Túl gyorsan elszalad a hosszú hétvége Doncasterben. Elillan a Johannahval töltött délután a közeli kávézóban, véget ér a séta a kedves családi ház környékén, és lehangoltan pakolunk vissza Louis autójába. Elnehezült táskákat dobálunk a hátsó ülésre, és kicsit megkönnyezem az elválást Lottietól.

- Hiányozni fogtok- a szőke lány úgy kapaszkodik Louisba, mintha soha többet nem látná. Eközben körém apróbb karok fonódnak, Johannah pedig büszkén mosolyog a kapuban.

- Vigyázzatok magatokra hazafele- anyai csókot nyom mindkettőnk homlokára.

Így érdemes élni, hogy csak nehezen, pillanatoknak tűnő órákig búcsúzkodjon a család, ezzel pedig önmagamat sanyargatom. Amint elindulunk, nehézzé válik maga a létezés is, hiszen mindketten tudjuk, hogy ha visszatérünk Londonba, nem vár minket ilyen szeretettel a lakás, egyszerűen csak ott lesz, pontosan úgy, ahogy hagytuk.

Az autó lassan indul el, sokáig fel sem gyorsul, csak mikor a Londonba tartó autópályára érünk. Louis ekkor, mintha rettentő fontos dolga lenne, rálép a gázra, és egy halvány félmosollyal pásztázza az előttünk elterülő utat.
- Ugye tudod, hogy ilyenkor rémisztő vagy?- nem nézek rá, csak sandítok felé. Persze, ettől még nem veszti el a bizalmam, tudom, hogy tud vezetni, nem is féltem őt annyira, éppen csak egy picit, mikor nem ül senki mellette.
- Dehogy. Csak..- visszavesz a tempóból a sűrűsödő forgalom miatt, és a mondatot nem fejezi be.
- Csak de- képtelen vagyok visszatartani a mosolyom, pláne, mikor megérzem, hogy összefonja az ujjainkat, és a tenyerembe csókolva vezet tovább.
- Nos, most mit mondasz?- egyáltalán nem illik ide ez a mondat, ezért zavartan pislogok felé. 
- Nem értelek- mintha nem is lenne itt semmi, ami tartaná a beszélgetést, egyszerűen szétcincálták a mi szerelmes egységünket.
- Ugye nem bántad meg, hogy eljöttél?
- Már megint itt tartunk?- felvonom a szemöldököm, és habár a hanglejtésemen nem érezni, de rendkívül idegesítőnek tartom, hogy Louis felhozza a napokkal ez előtti veszekedésünket, mert legszívesebben elfelejteném az egészet. Zavart és makacs vagyok, és tudom jól, hogy mitől. Ez a téma pedig egyre inkább emlékeztetni próbál rá.
- Mi az, hogy "már megint"? Csak megkérdeztem- sértődötten támaszkodik meg a vezető ülés oldalán, könyöke csúszkál az ablakon, idegesítő hangot adva, így gyorsan megfogja a kormányt, így mindkét kezével azt tartva.
- Ne haragudj, egyszerűen nem akarok arról beszélni- én is felhúzom magam egy kicsit, de leginkább azon, hogy miként fogadja a válaszomat, nem magán a kérdésen.
Újabb néma percek süvítenek el mellettünk, észre sem veszem, hogy lekanyarodunk London külvárosi része felé. Felülkerekedik a bűnbánó énem, legszívesebben fognám az előbbi civakodásunkat és kivágnám az utastérből, hogy jó messzire elrepüljön, a feszültséggel együtt, amit nem hogy tapintani lehet köztünk, de engem kifejezetten zavar, már-már fojtogat- Nem.
Szemeit forgatva vesz mély levegőt, apránként kiengedve azt.
- Ó, csak nem egy kis mosoly?- mutató ujjammal belefúrok az arcába a szája szélénél, egyúttal szorosan hozzábújok- Ne haragudj.
- Nem haragszom- fejét az enyémre billenti, rövid csókot nyomva a homlokomra.
- Úgy értettem, hogy nem bántam meg. Egyáltalán nem. Örülök, hogy elvittél a családodhoz, igazán értékes emberek, és most már tudom, mitől lettél ilyen.
- Milyen?- pontosan tudnia kellene, mire gondolok, csupán vágyik egy kis engesztelésre tőlem, így kénytelen vagyok felsorolni minden jó tulajdonságát, amit Johannahtól örökölhetett.
Ízlelgetem az eszembe jutó kifejezéseket, végül egyetlen egyet tartok érdemesnek arra, hogy ki is ejtsem a számon.
- Jó- egyszerre engedjük ki a levegőt, érzem, hogy megkönnyebbül, bár ezek után végképp nem tudom, mit feltételezhetett a válaszomról.
- Te teszed ezt velem- lehunyt szemmel mosolygok. Nem igazán hiszek a fülemnek, mégis megdobogtatja a szívem ez a rövidke bók.- Jézusom, ez nagyon nyálas így.
Egyikünk sem tudja visszatartani a nevetést, ugyanis szerintem is túl érzelgőssé váltunk az utóbbi időben. Legalábbis, magunkhoz képest. 
- Gondolkodtam azon, amit mondtál anyukádéknál- visszadőlök a saját ülésemre, mert igazán nem akarom Louist gátolni a vezetésben- És arra jutottam, hogy belevágok, csak áruld el, mi a jó fenét fogok tanulni?
- Ezt hogy érted?
- Azt mondtad, mit szólnék ahhoz, hogy felvettek- nem merek direkt módon rákérdezni, mert nem tartanám túl illedelmesnek, de más választásom nincsen- Hova vettek fel Louis?
- Ahová csak szeretnéd- vigyorog, mintha ez teljesen egyértelmű lenne, és nem ad igazi választ.
- Te most csak ugratsz? Áruld már el, kérlek, hogy mit műveltél a hátam mögött- a mellkasomon összefont karokkal fordulok felé, és nem is felháborodott vagyok, mindinkább értetlen- Louis!
- Mia!- kiált vissza, mire csak belebokszolok a karjába, ő pedig csak kiröhög.
- Ne nevess!- újabb ütést mérek rá, persze csak óvatosan. Ezek szinte csak érintések- Inkább avass be, kérlek.
- Jó, jó, csak ne üss- szabad kezével összefogja a két csuklómat, ezzel meggátolva a karmozgásom- Tulajdonképpen, bárhová beadhatod a jelentkezésed. Csak szeretném, hogy boldog legyél, hogy azt csináld, amit szeretsz, és még régebben említetted, hogy sosem volt lehetőséged továbbtanulni, ebből pedig azt vontam le, hogy szeretnél.
- Ez kicsit úgy hangzik, mintha épp meg akarnád vásárolni az életemet.
- Szó sincs erről- unottan reflektál- Azért örülök, hogy sikerül örömet okoznom neked- kedvetlenül fintorog, szemlátomást sikerült belegázolnom a lelkébe. Remek.
Úgy tűnik, elég nehezen jutunk túl az apró feszültségeken mostanában, és még haza sem értünk, de már másodjára ugraszt össze minket egy ilyen, Lou szavaival élve, apróság. 
Ez igenis nagy dolog, hiszen nem a saját pénzemmel gazdálkodom, és úgy érzem, ha engedek neki, és kifizet mindent, az adósává válok, függetlenül attól, hogy azért teszi ezt, mert szeret, vagy nem. Nem akarok luxusban élni, nem vonz semmi a fényűző életben, csak ő fontos számomra.
- Tudod, hogy szeretlek, nagyon, de nem fogadhatom el ezt- nem mond semmit, hümmög, és elkanyarodik az ellenkező irányba.- Louis?
- Mi az?- gátlástalanul lépi át a sebességkorlátot, a záróvonal ellenére előzget, és túl gyorsan vált sávot.
- Megőrültél?- kapaszkodok, amibe csak tudok, holott még mindig tisztába vagyok a barátom képességeivel.
- Nem- a lakás előtt erősen a fékbe taposva áll meg.
- Te nem vagy normális! Ha nem vagyok bekötve, kiesek a szélvédőn- ijedtemben potyogni kezdnek a könnyeim, azt sem tudom mi tévő legyek.
- A francba már!- hirtelen felindulásból a műszerfalra üt, én pedig ugrok egyet az ülésben.
Olyanná válok, mint egy rémült kis állat, hangosabb levegővételre is képtelen vagyok. 
Noah jut eszembe, akinek dühkezelési problémái voltak a drogok és az alkohol, illetve az üzleti problémái miatt. Soha többet nem akartam ilyen ember mellett lenni, és az elvonó jó volt arra, hogy megtanuljam kezelni az ilyesfajta problémáimat.
Egyszerűen fogom, és remegő ujjaim ellenére kikapcsolom az övem, kipattanok az autóból, és távolodni kezdek.
- Ne haragudj Mia- jön utánam, hallom a lépteit, én viszont félek. Remeg kezem-lábam, alig tudok előrébb jutni, még sem állok meg. Nem merem azt sem.- Nem akartalak megijeszteni.
- Sikerült- elcsukló hangon szólok hátra, de nem fordulok meg teljesen. Néhány könnycseppet elmorzsolok, érzem, hogy egyre közelebb ér hozzám. Már majdnem eljutok a bejáratig, amikor karja körülölel, és teste melegét megérzem a hátamon.
- Ne haragudj, én csak..- ő sem tud mit mondani. Egy helyben állunk, fejét a nyakamon megtámasztja, én rázkódom a visszafojtott sírástól, de nem tudom megállni, hogy ne hüppögjek.- Ne haragudj.
- Engedj el, kérlek- amint leengedi a kezeit, előhúzom a zsebemből a lakáskulcsot, belépve azonnal megszabadulok a cipőmtől, és a táskámat le sem téve sietek fel az emeletre.
A legmegnyugtatóbbnak az tűnik, ha szépen bezárkózom a fürdőszobába, és rendbe teszem magam testileg, lelkileg. Szükségem van egy forró zuhanyra, ami alatt helyre tudom tenni a gondolataim és az emlékeim, mert csak a leges-legvégső esetben vagyok hajlandó ismét gyógyszert bevenni.
Még csak odáig jutok el, hogy a tükörképem nézem meredten, megpróbálva lenyelni a könnyeimet, amiért megint veszekszünk, Louis megint túl hamar veszti el a türelmét, én pedig megint túlérzékeny vagyok, amikor hallom a dobogást a lépcsőn, és tudom, érzem, hogy mikor áll meg az ajtó túlsó felén.
- Mia, kicsim, ne haragudj- a tompa hang talán annak a jele, hogy homlokát az ajtónak támasztja, vagy az alkarja, amin egyensúlyozva előredől. Mintha bárki elől titkolnunk kéne a beszélgetést itt, a négy fal közt, mintha bárki más is hallhatná, amit beszélünk. Pedig nem. Mi mégis minden egyes alkalommal suttogva kérlelünk, miután kiüvöltöttük magunkat.- Nem akartam ezt, tényleg.
Összeszorított szájjal állok még mindig ugyan itt, ahol megálltam először. A kezeimet hol zsebre teszem, hol összefonom a mellem alatt, vagy csak leengedem. Teljesen mindegy, zavar, minden, legfőképp a szerencsétlen kinézetem, nem tudok mit kezdeni a lábaimmal, a kezeimmel, azzal, hogy állok, azzal, hogy visszapöndörödik a hajam vége, a felsőtestemen megtekeredett egy kicsit a felsőm, amit nem tudok visszaigazítani, a nadrágom is kényelmetlen. 
Minden, amire vágyom, az az alvás, egy kimerítő meccs után. Vagy Sam társasága. Ám sajnos egyik sem megvalósítható, ezért inkább szenvedek tovább némán, nem válaszolva Louisnak.
- Mia- nem is mond többet, elég neki ezen a hangon kiejtenie a nevem a száján. Persze megenyhülni nem fogok ennyitől, de legalább tudom, hogy mostanra már kín számára is minden egyes pillanat.
Némaságba burkolózva ülök le a kád szélére, keresztbe tett lábakkal várom, hogy feladja, vagy én feladjam.
- Kinyitnád? - lemondóan sóhajtozik, hol távolodik, hol közelít, hallom a cipőjének a koppanását a padlón. Idegesít a járkálása, és hogy másodpercenként mond valamit, és bár teljesen tisztában vagyok azzal, hogy semmit sem érek el a hallgatásommal, akkor sem vagyok hajlandó kimenni, sem őt beengedni ide.
Megrémisztett, úgy, ahogy nem is olyan rég valaki más tette, túl friss sebeket szakítva fel ezzel. 
Csak most veszem észre, hogy a körmöm rágom, és jár a lábam, de akárhogy is próbálkozom, érzem, hogy szükségem van valami pótcselekvésre. A földön heverő táskámra vetek egy pillantást, majd a fejem megrázva fordulok át az ellenkező irányba. Biztosan van más megoldás.
- Nem maradhatsz örökké ott- ezúttal nem tér vissza, ledobog a lépcsőn, még a bejárati ajtó csukódását is hallom.
- Végre már- a saját hangom alig hallom, de nem foglalkozok ezzel, nekiesek a táskám legkisebb zugait is felforgatva, és a legmeglepőbb talán az, hogy sikerrel járok. Megtalálom azt a doboz cigarettát, amit abból a célból tartok magamnál, hogy emlékezzek. Emlékezzek minden rosszra, minden megalázó és kábult pillanatra. Ezúttal végre hasznát is tudom venni, ugyanis minden lelkiismeret furdalás nélkül dobom ki a fóliát a kukába, majd nagy kegyesen átvonulok az emeleti nappalihoz, onnan pedig meg sem állok az erkélyig. Kiélvezem a pillanatot, önző módon csak magamnak akarom az érzést, ahogy kilépek a napsütésre. Hunyorogva leülök az egyik rattan fotel karfájára, és hol a kezemben lévő szálat, hol a lent dohányzó Louist nézem. Amióta hazajöttem ez talán a második alkalom, hogy látom őt cigizni, de nem zavar. Most valahogy nem, talán mert én is arra készülök, hogy rágyújtok.
Forgatom a kezemben lévő öngyújtót, és teljes erőmmel azon vagyok, hogy legyőzzem a gyengébbik énemet. Minduntalan az jár a fejemben, hogy mit mondtak a terápián."Segít az emlékezésben, az pedig ahhoz vezet, hogy lassan elengedsz mindent, ami megmaradt. Csak nézd a képeket, olvasd a szöveget, de ne bontsd ki. Ne kínálj meg vele senkit, még magadat sem. Idézd fel a fuldokló köhögést, a könnyekre késztető füstöt, a fojtogató levegőt, ami minden egyes elszívott szál után megmarad. Ne engedj a kísértésnek, Amelia."
Hülyeség. Jelenleg a legkevésbé érzem azt, hogy a sebeim szépen gyógyulgatnának, mindinkább gondolok egyre többet a nyugalomra, magányra, a tengerre.
Természetesen győzedelmeskedik a hevesebb oldalam, és a füst pillanatokon belül az ujjaim körül tekereg, légiesen kering. Annyira kecses, finom, mégis a halálomat kívánja minden egyes be- és kilégzés. Ám hiába áraszt el a tudat, hogy épp saját magam lökdösöm a halál irányába, megnyugszom. Elillan minden dühöm, és csupán az üres szomorúság marad utána, amiért megint ilyen csúnyán beszélünk egymással, tulajdonképpen feleslegesen. 
Amilyen hamar csak tudom, elszívom a teljes szálat, a végére már égeti az ujjam hegyét a füstszűrőn át távozó forróság. A csikket elnyomom az erkélyen lévő hamutálba, de mielőtt még bemennék, vetek egy pillantást az udvarra. Louis járkál, minden bizonnyal a második vagy sokadik cigivel a kezében. Biztos vagyok abban, hogy nem gyújtotta meg. Lopva vet egy pillantást felém. Nem mosolyog, de nem is dühös. Semleges arccal nézünk egymásra, míg nem ő  adja fel elsőként a dolgot. Elfordul, amivel elindítja bennem a gondolatot, hogy nekem kell lépnem. Nekem, és nem másnak. Ha rajta múlna ugyanis, addig duzzogna, amíg nem kérnék tőle bocsánatot, vagy nem adnék neki igazat. Most viszont nem fogom ezt megtenni.
- Beszélnünk kell- hunyorogva lépek ki az udvarra. A kövezett teraszon fázik a talpam, de nem kezdek el sem rohangálni, se nem kucorodok fel mellé a hintaágyba, ahol idő közben helyet foglalt. Még mindig az ujjai közt forgatja azt a szál cigarettát, de tekintetét rajtam járatja, ügyet sem véve arra, hogy a papír közül az apró dohánydarabok kihullanak az ölébe.
- Szerintem is- hűvösen válaszol, pontosan olyan érzelemmentesen, ahogy percekkel ez előtt nézett rám fel a kert egy távolabbi pontjából.

Louis Tomlinson:

Szótlanul állunk egymással szemben. Ezúttal nem én vagyok az, aki távozik, hanem tőlem mennek, de ismét csak az én kezem engedik el. Tartom magam, ahogy eddig is, nem toporzékolok, pedig legszívesebben addig törnék-zúznék, amíg meg nem oldódna minden, és Mia újra nem ragadná meg a felsőm, csak azért, hogy magához húzzon egy ölelésre, vagy egy szerelmes csókra.

- De azért majd beszélünk, ugye?- félve kérdezem meg ezt a telefonálás dolgot. Nem akarom elveszteni őt is. Belerokkannék a magányba.

Finoman ívelt ajkai elnyílnak, s mintha megrekedne a levegő a tüdejében, nem mond semmit. Akar, de nem tud.

- Nem akarok hazudni neked, Louis, de azt sem akarom, hogy félreértések legyenek- sóhajtozik, mintha nehezére esne megformázni a szavakat. Nekem sem egyszerű, a mellkasom úgy szorít, mintha tonnákat cipelnék rajta,- Szeretném, ha idővel ez működne, de látod, hogy képtelenek vagyunk megmaradni egy helyiségben veszekedés nélkül. Pár napot adjunk magunknak, amíg lenyugodnak a kedélyek, és akkor visszatérünk erre.

Sírhatnékom támad, ahogy látom őt a táskákkal. Elmegy. Ma este nem alszom hozzábújva, nem kelek fel az éjszaka közepén arra, hogy az esti levegő az arcomba fújja a tincseit, nem tapad a bőrömhöz a bőre, és nem lesz senki, aki reggel óvatos, és végtelenül finom érintésekkel ébresztene. Nem.
A helyzet az, hogy megint egyedül fogok forgolódni, és reggel kialvatlanul esek majd neki a kávéfőzőnek a konyhában.

- Vigyázz magadra- csak suttogásra vagyok képes, na meg arra, hogy laza blúzát megérintsem.

- Te is, Lou- önkéntelenül ledermedek, mikor szinte a nyakamba ugorva ölel meg. Karjaival húz közelebb, a nyakamnál fogva rángat. Nem mintha kérlelni kéne, a testem automatikusan indul meg felé, körülölelem a derekát és addig szorítom magamhoz őt, ameddig csak lehet.- Itt a taxi.

- Majd hívj fel- megsimítom az arcát, mire keserű mosolyt villant felém.

- Nem ígérek semmit.

A kapuból visszanéz, ügyetlenül integet, aztán eltűnik. Becsapja a hátsó ajtót, és az autó, ami érte jött, olyan gyorsan eltűnik, hogy még időm sincs visszainteni.

Még sokáig az ajtóban állok, az idő számomra megáll egészen. Nem veszem észre, hogy a nap lemenőben van, csak mikor a horizontról pont a szemembe süt. Talán órákig állhattam egy helyben, azon tűnődve, hogy hol rontottuk el. Mi volt a kiváltó oka annak, hogy a mi féltve őrzött boldogságunk egy szemvillantás alatt darabokra essen, összetörjön.

Előkapom a telefonom, és megpróbálok higgadt maradni, amíg megkeresem Harry számát. Tudom, a múltkor is ő volt, aki megpróbált lelket önteni belém, és igazán levehetném a válláról ezt a terhet, mindössze annyival, hogy nem picsogok, mint egy kölyök, de szükségem van egy erős támaszra, hogy ne kergessem magam ismét az őrületbe. Ténylegesen felhívni azonban már nem tudom. Egész egyszerűen félek attól, hogy talán nem úgy reagál, mint korábban, ezért csak küldök egy-egy üzenetet a srácoknak, hogy fél óra múlva gyülekező nálam, a jogosítványukat pedig hagyják nyugodtan otthon.

Fel kéne nőnöm végre. Emelt fővel veszíteni, harcolni, ami fontos számomra. Kéne, de még nem megy. Kimondani, gondolni rá, annyira egyszerű, a megvalósítása mégis kínkeserves. 

Újra megnézem a telefont, hátha Mia üzent, vagy hívott, de semmi. Egyedül Liam reagált az előbbi sms-re is, de nem félek attól, hogy a többiek kihagyják az alkalmat egy kis "ünneplésre".

Még nem tudom, mit fogok nekik mondani, miért nem Miával töltöm ezt az estét, és ahhoz is lusta vagyok, hogy magyarázatot keressek arra, hogy miért vált hirtelen olyan nagyon fontossá ez a ma esti ivászat.

Lelassít egy autó a közelben, és a nappaliban lévő ablakhoz sétálva tisztán látom még így, a sötétben is, hogy négy alak száll ki belőle. Izgatottságot tettetve nyitom ki az ajtót, és a már messziről üvöltöző Niall felé nevetek. Őrült gyorsan bejutnak, Zayn vakon üti be a kapu zárkódját, majd mikor kinyílik, Harryt pillantom meg elsőnek, ölükben pezsgővel és rengeteg sörrel. 

- Azt hallottuk buli lesz- Liam ráncolt homlokkal néz körbe- Ezért, gondoltuk meghozzuk a jókedvet is.

- Gyertek már, meddig ácsorogtok ott?- szavamra szinte azonnal berohannak, Niall az első, aki otthonosan ledobja magát a kanapé kellős közepére, hozzám vágva egy doboz sört.

- Egészség!- mind az öten a levegőbe emeljük az alumíniumdobozt, és az első kört néhány korty alatt elfogyasztjuk.

- Tulajdonképpen mi is késztetett arra, hogy bátorkodj Mia nélkül tölteni egy estét?- Zayn talán a negyedik ital után tér rá a lényegre, nem számítva ezzel arra, hogy megöli azt a felszabadult légkört, amibe akarva-akaratlanul belekevertek.

- Most néhány napot otthon lesz- megrántom a vállam. Nem vagyok részeg, de azért a józanságot elfelejtettem régen. Megered a nyelvem, és észre sem veszem, hogy arról beszélek, amiről nem akartam.- Volt néhány nézeteltérés köztünk mostanában, ezért átmenetileg hazaköltözött.

- De nem azt mesélted, hogy nem jön ki annyira az otthoniakkal?- Liam a keserű sörhabot sokkal kifinomultabb italra váltotta, kezében egy kockapohár, benne jég és minőségi whiskey. 

- Leginkább a testvérei miatt ment oda- megpróbálok elnézni más merre, hogy ne lehessen látni rajtam a félelmeimet.- Csupán pár nap az egész.

Bedől a tervem, ugyanis Niall kiszúrja, hogy megremeg a hangom és aprókat pislogok.

- Louis, te most hülyének nézel minket, vagy hülyének nézel minket?- felvont szemöldökkel néz, és jobban szemügyre véve, mindannyiuknak ugyan olyan tekintete van.

- Miért tenném?- mentve a menthetőt kérdezek vissza, attól függetlenül, hogy tisztában vagyok az esélyeimmel: semmi.

- Mi történt?- Harry is kiveszi a részét a beszélgetésünkből, nekem pedig de ja vu-m lesz hirtelen.

Ugyan ebben a nappaliban, ugyan ezekkel az emberekkel, egy ehhez borzasztóan, szinte már kísértetiesen hasonló szituációt éltem át közel fél évvel ez előtt. Akkor elvesztettem a lányt, akit szerettem, de másodjára nem lesz akkora szerencsém, hogy találjak egy Miához hasonló lányt. Vagy bárkit, aki felérhet az én Jótündéremhez.

- Nem akarom elengedni őt- kiszakad belőlem a fájdalom, a csalódottság, minden.

Felemelő érzés beszélni. Fogalmam sincs, mivel kezdem a magyarázatom, de nem is érdekel. Csak mondom, ami eszembe jut, kettőnkről, a doncasteri hétvégéről, a rohadt főiskoláról, ami sikeresen elszakított minket egymástól. Mindenről, arról is, hogy mélyen, legbelül kezdek rájönni arra, hogy leginkább én vagyok a hibás. 

- De mi van, ha én rontottam el? Nem kellett volna ilyen hirtelen rázúdítanom!- járkálok, nem tudok egy helyben maradni- Pihennie kellene, még mindig sokszor kimerült, és hamar elfárad. Én meg jövök a hülyeségeimmel, ráadásul kellemetlen helyzetbe hoztam azzal, hogy hihetetlennek tűnő összegekkel dobálózok.

- Ezt nagyon gyorsan felejtsd el, Louis. Rohadtul nem a te hibád- Zayn az első, aki félbeszakít, de már Liam és Niall is kész arra, hogy megossza velem a véleményét.

- De mi van, ha igen? Nem akarom, hogy egy ilyen ostoba dolog miatt ne lássuk egymást. Már most hiányzik.- azonnal visszavágok, esélyt sem adva neki, hogy folytassa.- A kurva életbe!

- Nyugi, haver- Niall a vállamnál fogva ültet le az egyik bárszékre- Holnap, ha kipihented magad, és ő is megnyugszik, majd beszéltek. Nem gondolom, hogy egy ilyen apróság miatt fel kellene adnotok ezt az egészet.

- Így van. Gondolj arra, mennyi minden történt már veletek- Harry bólogat és helyesel, és Niallhöz csatlakozva próbál lelket önteni belém.- Ez a lány még álmában is csak téged szeret, és az alapján, amit fél kábultan mondott nekem akkor, azon az estén, szinte biztos vagyok abban, hogy jobban ragaszkodik hozzád, mint az életéhez.

- Remélem- kifújom a levegőt. Érzem a számon az alkoholos gőzt, amitől kiszárad a szám teljesen.

Túl hirtelen áll be a csend, amit aztán szinte lehetetlennek tűnik megtörni.

- Megöltem a bulit, bocs- vonja meg a vállát Zayn, és egy utolsó korttyal elpusztítja a pohara tartalmát- Ezért csináljunk úgy, mintha a következő kört én fizetném!- mutató ujját a levegőbe emelve ül, arcán bárgyú, mámoros vigyorral- Ki mit iszik?

A válaszok artikulálatlanok, és abszolút érthetetlenek, ráadásul mindenki saját magát szolgálja ki.

A konyhapult hamarosan csatatérré változik, és mind az öten kiütve fetrengünk a kanapén. Ott, ahol órákkal ez előtt Niall még vígan heverészett, egymagában, most öten nyomorgunk, de egyikünk sem képes már megmozdulni sem. Hajnal tájt lehet, a nap ismét a szemembe tűz, erőszakosan áthatolva a félig behúzott függönyön.

- Nagyon csúnyán berúgtunk?- Harry csak nyöszörög, csukott szeme néha-néha megremeg, de ennél több aktivitásra nem képes.

- Volt már rosszabb- eltűnődök azon, vajon igazat mondok-e, mert jelenleg megtippelni sem tudom, ki mennyire ittas. Csak azt tudom, hogy sem aludni nem tudunk, sem felkelni. Szenvedünk, vergődünk, és várjuk, hogy bekövetkezzen valamiféle változás.

- Az élet szép- Liam óvatosan kicsúszik Zayn és Niall közül, erősen kapaszkodva tántorog fel az emeletre, ahol a vendégszobáik is vannak.- Na jó éjt!

Nem érkezik válasz, vagy csak nem hallom. A súlyok a mellkasomról átvándorolnak a szemhéjamra, és magába szippant a sötétség. Érzem, hogy egyre lassabban és mélyebben veszek levegőt, fejem elbillen oldalra, és lejjebb is csúszok a hirtelen hely miatt. Az utolsó valós emlékem pedig az marad, hogy meg kell keresnem a megoldást arra, hogy soha többet ne kelljen megrettenve búcsúzkodni, és hogy Mia és köztem minden a legnagyobb rendbe legyen.

Felnőni, harcolni. Nem kéne, se kellene, hanem ezt fogom tenni.