2015. 05. 26.

41. Heartwarming



Drága Olvasóim!

Sajnálom, hogy megint később kerül fel a rész, de mostanában nem igazán tudtam beosztani az időmet. 
Csak reménykedni tudok abban, hogy van még, aki olvassa a blogot, akinek örömet szerez- rajtam kívül, ugyanis borzasztóan jól érzem magam attól, hogy kiírhatom magamból az összes rossz dolgot, ami felgyülemlik bennem.
Ne fogjátok vissza magatokat, ha tetszik a rész, írjátok meg, ha nem, azt is.

Legyetek rosszak,
xx Lu




  Amelia Villain:

Hajnalig forgolódom, és csak fél négy körül hagyok fel az alvással. Louis szavai visszhangoznak a fejemben, és ettől zsong bennem a csend. Nem tudtam mit is reagálhatnék minderre, csak szótlanul vártam, hogy megpróbáljon bármit is kiszedni belőlem, de miután lezárta az éjszakába nyúló beszélgetésünket egy "holnap még átbeszélhetjük"-kel, így inkább csendben alvást színleltem és harcoltam. Eddig. Óvatosan kimászok, és az idegen lakásban találomra megkeresem a fürdőt. 
Egészen más így ébredni, hogy tudom, hol vagyok, mégsem vagyok tisztában semmivel. Egyáltalán nem hasonlít a ház Louis lakására, itt semmi sem olyan steril, tele van színekkel, élettel. A falakon családi fotók, képek a gyerekekről, minden korszakukból, az első iskolai napok, nyaralások, fotózások. Elidőzök egy régebbi darabnál, amin Louis legfeljebb 3-4 éves lehet, és bárgyú mosollyal az arcomon nézem, míg nem kezd el szúrni a szemem. Van benne valami, A szemeiben, azok csillogásában, a mosolyban, ami az évek folytán egy cseppet sem változtak meg, mert őszinte és sugárzó. 
- Tudtam, hogy nem fogsz aludni- hangja egészen közelről érkezik, és még mielőtt válaszolhatnék, kezei körbefonják a vállam. Hátradőlök, fejem megtámasztom a mellkasán, s míg ő elhúzott csókot hagy a hajamon, csukott szemmel tűröm, hogy ráz a hideg.
- Nem értek semmit- suttogom, kiszáradt ajkaim sajognak, de inni csak reggel fogok, vagyis, később. Néhány óra múlva ugyanis elindul az élet.
- Ez csak egy papír. Nem szeretnéd? - fejét az enyémen támasztja, végleg úgy festhetünk, mint egy azték szobor, ketten egybeolvadunk egy furcsán szögletes formává.
- Sosem gondolkodtam rajta. Tudod nagyon jól, hogy én nem..- mutatóujját a szám elé emeli.
- Ssh. Nincs te vagy én. Mia, most már mi vagyunk. Nem kell egyedül megküzdenünk semmivel.
- Ez nem küzdelem, ez valami olyan, ami...nem is tudom. Talán vissza kéne mennem dolgozni- tűnődtem ezen korábban is, de ugyan, hova? 
- Mit szeretnél csinálni?- elgondolkodtat a kérdése, a válasz azonban mintegy szempillantásra, hirtelen villan be, akár egy villám.
- Tanítani. Mint régen- elszomorít, hogy már rég nem láttam a büszke arcocskákat, a küzdelmüket, a győzelmet. De hiányoznak a könnyeik is, mert végül mindig győzedelmeskedtek, és büszke voltam arra, hogy én is teremthettem valamit. Valamit, ami nem csak hogy ér valamit, de értékes.
- Rendben. Akkor ha hazamegyünk, benézünk Greghez is, és beszélünk erről- tenyeremet rászorítom a hatalmasnak tűnő kezeire, figyelem, hogyan tűnik el a kézfejem az övéi alatt.
Szóhoz sem jutok, meghatódva fordulok felé és csak ölelem, ahogy tudom, és megpróbálom éreztetni vele minden hálámat és szeretetemet. Mert ő ugyan nem hiszi, de én tudom, nem érdemlem meg őt és úgy érzem, sosem fogom tudni meghálálni mindazt, amit értem tett.
- Gyere, próbálj meg pihenni - vontatott lépésekkel haladunk visszafelé a folyosón, szorosan mögötte megyek, kapaszkodva a felkarjába. Botladozva, szinte beesek az ágyba, felrúgva a táskáját, hangosan nevetve.
- Olyan béna vagy- hangjára felé fordítom az arcom, zavartan nézek, majd eszembe jut, hogy nem láthat, és még inkább rám tör a nevetés- nézd meg, majdnem elestél.
- Egy kisebb bőrönd van az ágy mellett. Honnan láttam volna ilyen sötétben?- minden erőmmel azon vagyok, hogy ne hangoskodjak, igazán kellemetlen lenne, ha az egész ház a vihogásomra kelne, miközben egy csendes lány hírében állok.
Az ám, csak hogy Louis mellett már soha nem leszek a régi önmagam. Boldoggá tesz, harsányabb vagyok vele, mint egész életemben, de idegesebb is tudok lenni, mint máskor. A lehető legjobbat és a legrosszabbat is kihozza belőlem, és ha az ő hangulata másodpercenként változik, én azonnal igazodom hozzá.
Kétségtelen, borzalmas párosnak tűnhetünk mások szemében, de jobban szeretem őt annál, hogy a másodperc töredékénél tovább gondolkodjak ezen.
- Legalább ötször sikerült kikerülnöd az este. Hatodszorra miért akartál átesni rajta?- természetesen ő sem mogorva, abszolút szórakoztatóbak találja, hogy a saját életemre török.
- Hagyjál aludni Lou- a párnát az arcába nyomva fekszem egészen közel hozzá. Várok valami morcos választ, egy reakciót. Ehelyett csak maga alá gyűr és pillanatok alatt én is egy párnával a fejemen találom magam.
Nevetünk, és már képtelenek vagyunk visszafogni magunkat. Mindketten kiterülünk, elássuk a csatabárdot, és megkeressük a másik kezét.
- Szeretlek- a beszűrődő napfény a hasára vetődik, és Louis már nem válaszol. Édesen szuszog, még annyi ereje sem marad, hogy a kezem fogja, ezért úgy döntök, ideje lenne nekem is aludnom. Betakargatom, behúzom a függönyt, hogy ne süssön a szemünkbe a reggeli nap, majd visszabújva az ágyba, boldogan nézem az arcát, míg lassan nekem is lecsukódnak a szemeim. Az utolsó utáni pillanatig küzdök ellene, de a szúró érzés elindul a könnycsatornáimtól, végig a szemem alsó és felső vágásán. Még nézni akarom őt, ahogy békésen szuszog, félbehagyva néhány gondolatot, és megválaszolatlanul hagyva a vallomást. De nem neheztelek. Tudom, mi lenne a válasza. 
Engedek a kísértésnek, és egyre hosszabb időre hunyom le a szemem, végül már ki sem nyitom, légzésem lelassul, igazodik a mellettem alvó fiúéhoz, és mint már oly' sokszor, elkezdődik a film a fejemben, képsorok, pillanatok, mozzanatok. Mindenfelől érkeznek, de nem fog el a megszokott rossz érzésem, sőt, minél inkább átadom magam az alvás adta nyugalomnak, annál nagyobb biztonságban érzem magam. Körülvesz a kényelem és a kellemes meleg. Már majdnem elkezdeném élvezni az emlékeim sorát, mikor bekövetkezik az a bizonyos képszakadás, és a következő, amit észlelek, az a lomha ébredés.
- Jó reggelt, Csipkerózsika- ahelyett, hogy mesébe illő pompával pattannék ki az ágyból, nyögve magamra húzom a takaró sarkát, fejem elrejtve a kíváncsiskodó Louis elől. Mindenem zsibbad a fáradtságtól, ugyanis alig néhány óra telhetett el az elalvásomtól mostanáig, és igazán nem érzem, hogy bármiféle akarat lenne bennem a komolyabb erőkifejtésre. Legyen az mondjuk annyi, hogy átfordulok a másik oldalamra.
- Meghaltam- ez minden, amit képes vagyok mondani, és már érzem is, hogy a szemeim leragadnak, és visszazuhanok bátortalan léptekkel az álmomba, azaz csak ezt tenném, de Louis nem engedi, hogy visszaaludjak.
- Mit szólnál ahhoz, ha ma elmennénk valahova? Megismerkednél jobban anyával, sétálnánk..- beleegyező morgásommal félbeszakítom őt, de ahelyett, hogy a szívére venné, jól szórakozik azon, hogy azt sem tudom, miért reagálok a mondandójára.- Főztem kávét, itt hagyom az éjjeli szekrényen.
Cuppanós puszit nyom a takaróból kihámozott homlokomra, a szemem azonban továbbra is csukva tartom. 
Hallom, hogy a lépései távolodnak, ajtók nyílnak és csukódnak, majd lassan elér a tudatomig, hogy a lenti zsivaj nem az én testvéreim miatt van, és kipattannak a szemeim. 
Nem szeretném, ha lustának hinnének, ezért felhörpintem a feketekávém, összefogom a hajam, és öltözködni kezdek. A nagy sietségben észre sem veszem, hogy egy kíváncsi arc figyel és lopózik be halkan. 
- Szerencsés Louis, hogy találkozott veled- hirtelen az ágy felé kapom a fejem, ahol Lottie ül, tökéletesen egyenes, fényes szőke hajával. Második ránézésre még az is észrevehető, hogy nem épp olyan ruhák vannak rajta, amit egy átlagos, otthon ülős hétköznap az emberek, és különösképpen a tizenéves lányok, kitúrnak a szekrényükből.
- Megijesztettél- mosolygok, ugyanis tényleg nem rossz szándékból hozom fel ezt, csupán azért, mert a kijelentésére nem igazán tudok mit felelni- Én sokkal szerencsésebb vagyok...azt hiszem.
Fülig érő szájjal ingatja a fejét. Mivel ezt nem tudom hová tenni, megütögeti maga mellett a helyet, hogy üljek oda.
- Hidd el, Louis egészen más lett- a jó kedve továbbra sem hagy alább, sőt, egyre csak lelkesebb lesz, ami igazán meglep- Nem mondom, hogy Eleanor mellett nem volt boldog, de amióta téged ismer, olyan, mintha kifordult volna önmagából. Egy nagy csomó rossz szokásától megvált, kivéve egyet- szemeit megforgatja, és ebből én is azonnal rájövök, hogy mire céloz- de az meg nem miattad van. Örülök, hogy végül mellette maradtál.
Mellkason vág a tudat, hogy semmit sem kell elmagyaráznom Lottienak a kapcsolatomról Louis-val. Mindent tudóan nézünk egymásra, próbálom összeszedni magam, akarok mondani valamit válaszként, de mire eljutnék oda, hogy bármilyen épkézláb mondatot összerakjak fejben, megelőz.
- Aggódtam miatta. Sokszor féltem elaludni, mert nem akartam arra ébredni, hogy történt vele valami- elhalkul, és óvatosan hátrapillant a folyosóra. Az ágyon elnyúlva becsukja az ajtót, így valamivel bátrabban, de továbbra is komolyságot árasztó suttogással beszél.- Tudom, hogy nem avatott be téged, de hidd el, azért tette, mert elmondhatatlanul szeret téged.
- Mire gondolsz?- rémülten pislogok, próbálom felfogni, amit mond, de úgy tűnik, ez teljességgel lehetetlen.- Louis tud rólam mindent, és én is róla.
- Vannak dolgok, amik csupán a véletlennek köszönhetően jutottak a tudomásomra. Pedig, amikor például lerobbant éjszaka London déli részén, engem hívott fel, míg megérkezik a segítsége.
- Lerobbant? Hogy mi? De hát én ott...- bevillannak a régebbi emlékeim, ahogy a fura fényeket pásztázom éjszaka az ablakból. Azt hittem, hallucinálok, és nem is emlékszem pontosan a történtekre, de akkor jól sejtettem, hogy nem egyszer keveredett Louis oda.
- Látod?- mosolya halványul, de még mindig látható, és a boldogság szinte körberagyogja- Sok mindent megtett Louis annak érdekében, hogy észrevedd őt, de mikor rákérdeztem először, hogy csinos vagy-e, rám förmedt telefonon keresztül, hogy mit is képzelek, mert hogy Eleanor...na mindegy, érted- bűbájosan csacsog, a korát abszolút nem hazudtolja meg.
- És ezt nem merte volna megosztani velem?- felhúzott szemöldökkel ülök, a lábaimat csámpásan a padlóra ejtem. Lottie az egyetlen, aki előtt nem feszengek, talán mert ő sem zavartatja magát.
- Ó, nem. Persze, hogy nem- újra körbenéz, felpattan, és a szekrényhez siet. Egy farmert fog a kezében, visszafele pedig leakasztja a székről Louis tegnap ledobott nadrágját. A címkéjüket az orrom alá nyomja, ujjai elfehérednek az idegességtől- Nézd, a bátyám sosem volt husi, de rettentő izmossá vált egy időben. Rengeteg edzése volt, speciális diétát folytatott, csupán azért, hogy képes legyen órákon át egy mikrofonnal a kezében tombolni. Szereti a focit, imád enni, de amikor hazalátogatott egyszer, és egymás mellett ültünk a tévé előtt, szinte láttam, ahogy eltűnik.
- Erre az időszakra emlékszem, a többiekkel együtt eljöttek, mikor edzést tartottam. Louis hófehér arccal támaszkodott a falnak, és a rémületbe kergetett. Aztán ugye ott van az, amikor kétségbeesetten hívtam Liamet Louis telefonjáról, mert elájult és ki kellett hívni a mentőket- minden szörnyű pillanata beleégett az elmémbe annak a délutánnak, és Greg szavai visszhangoznak a fejemben, akárhányszor felhozza valami vagy valaki azt a találkozást.
- Akkor nem is kellett mondania?- egy szempillantásnyi szünetet tart, fellélegzik, és mintha mázsás súlyoktól szabadulna- Te vagy a jó tündér!
- Nos, tulajdonképpen igen, de nem szeretem, ha így hívnak. Sosem akartam belekeveredni- Lottie grimaszából leszűröm, hogy ez nem hangzik annak, ami- Oké, ez furcsa volt, de tényleg.
- Hogy érted, hogy"sosem akartál belekeveredni"?- félredönti a fejét, akár csak Louis, ha nem ért valamit.
- Hagyjuk, lényegtelen- mint egy végszóra, kitárul az ajtó, Louis pedig határtalan jó kedvvel csatlakozik.
- Mi van?- Lottie csak bökdösi testvére arcát, mutatóujjával a gödröcskéinek helyét nyomogatja.
- Ezt én is kérdezhetném- Louis vigyorog, és elnyúlik kettőnk között, fejét a térdemre hajtva.- Mivel tömte tele a fejed?
Elsőre meg sem hallom a kérdését, s utána még fel kell fognom, csak így vagyok képes válaszolni.
- Semmivel- addig fúrja az arcát a lábamhoz, míg rá nem vesz a hajának simogatására.
Magam sem értem, hogy értettem mindezt, Lottie pedig végképp összezavarodik. Látom, hogy néz. Megpróbál megfejteni, vagy legalább kitalálni, mire is gondolok. Szegény lány, ha tudná, hogy még én magam sem vagyok tisztában azzal, mit miért teszek...
- Helyes, akkor irány reggelizni- megragadja a kezem, ujjait összekulcsolja az enyémekkel. Biztonságot ad a közelsége, úgy érzem, mintha egy védő burkot építene körénk, és csak ez a láthatatlan gesztusa juttatja eszembe ismét Thomast. Mert most, hogy itt vagyunk Doncasterben, biztosan nem láthat, nem jön ide, nem akar beszélni velem, és bántani sem tud, de egyszer vissza kell mennünk Londonba, és vagy így, vagy úgy, de ha azt akarja, hogy összefussak vele, el fogja intézni. Ennyire már ismerem. Azaz még. Ugyanis ki tudja, mennyit változott az elmúlt években. Talán még rosszabb is, mint volt.
- Mia, drágám, valami baj van?- az asztalhoz leülve csak halványan mosolygok Johannah felé, kissé megingatom a fejemet.- Jól aludtatok?- ezúttal a kérdése mindannyiunkhoz szól, pontosabban kettőnkre korlátozódva Louval.
- Remekül- szeretetteljes puszit hagy Louis anyja arcán, és szorosan megöleli őt. Valahol, mélyen fáj az, amit látok, de leginkább a boldog énem próbálom előtérbe helyezni, hiszen ha nekem nem is, de neki van az életében egy végtelenségig gondoskodó édesanya, egy társ, egy menedék, ahol bármikor meghúzhatja magát, elrejtőzhet. Nekem a lehetőségeim eléggé gyászosak, hiszen Louis lakásán kívül sehol sem tudom meghúzni magam, hiszen, akárhányszor hazamegyek, mindig ugyan az a vége, és belefáradtam a veszekedésekbe.
Észre sem veszem, mennyire bénán esek le a székre, teljesen szétcsúszva, és bár a világ legszebb mosolya ragyog felém, minden, amire képes vagyok, egy furcsa fintor, ami majdnem megfelel egy félmosolynak. Úgy érzem, hirtelen rettenetesen fáradt lettem, és kényszeresen tartom magam Johannah, a lányok és Louis előtt, hogy még véletlenül se tűnjön fel nekik, mennyire nem vagyok magamnál. 
A hajnali beszélgetésünk jut eszembe, vagy éjszakai, már nem is tudom, hány óra volt, mikor feltette nekem Louis a kérdést, hogy nem szeretnék-e kezdeni valamit a tanulmányaimmal. Folytatni? Örülnék neki, minden bizonnyal lenne valami, ami igazán érdekel, de fogalmam sincs, mi az, és a tény, hogy kijelentette "felvettek", megrémiszt. Hova, hogyan és miért. Ez a három szócska ugrál a szemem előtt, függetlenül attól, hogy nyitva tartom őket, vagy csukva.
- Látom, neked nehezebb éjszakád volt- Johannah lágyan simít végig az arcomon, mire csak bárgyú vigyorral a képemen reagálok, a fejem épp csak annyira oldalra döntve, hogy biztos pontra helyezhessem a széles vállakon- Furcsa volt idegen helyen álomra hajtani a fejed, drágám?
- Valami olyasmi- eltűnődöm azon, vajon mindenkivel ilyen kedvesen viselkednek-e, vagy csak most, hogy még nem hozta fel senki a történteket. Egyáltalán mit tudnak? Lottie biztosan tisztában van a dolgok jelentős részével, de pontosan mivel? És Louis mennyit mesélt el a telefonba, mikor Johannahval beszélt? Talán nem is tudják, mikre voltam képes, hogy mit tettem, és hogy önző módon, miként menekültem a gyógyszerek okozta világomban, ahol elképzeltem a szerelmet, amit most, valami isteni szerencse révén megélhetek!?
- Narancslevet valaki?- Lottie úgy tűnik, a többiekkel ellentétben figyelmen kívül hagyja, hogy mi történik körülötte, nyugodtan eszik, fél szemel mindig a testvérein tartva a szemét, akik szétszóródva foglalják el magukat a nappaliban, vagy az udvaron. Nem érkezik válasz a kérdésére, én is csak nemet intek a fejemmel, majd a szőkeség megrántva a vállát ragadja meg a dobozt, és kiissza belőle azt a keveset, ami maradt benne- Akkor lemaradtatok róla.
Láthatóan jókedve van, pár perc elteltével, mikor én még mindig csak bámulok magam elé, egy-egy falatot nyammogva a reggeli gyanánt magam elé vett gyümölcsökből, felpattan, a tányérját a mosogatóba dobva rohan el, mint akit kergetnek, és csak a hátsó ajtó csukódását halljuk a léptei nyomán.
- Na, ő tuti kialudta magát- Johannah egy megkönnyebbült sóhajjal hörpinti le a poharában lévő vizet, és magunkra hagy egy 'egyetek csak' kijelentéssel.
- Mennyit aludtál?- Louis aggodalmas arccal vizsgál engem, ujjai a hajammal játszanak. Jó érzés vele lenni egy másfajta környezetben, holott alig csináltunk valamit.
- Nem sokkal kevesebbet, mint te. Sőt- arcom a tenyerébe hajtom és megpróbálom elraktározni az illatát. Nem mitha nem lenne itt minden nap, de akkor is szükségem van rá.
- Emlékszem, mikor betakartál, de már nem tudtam válaszolni- homlokon csókol, ajkait hosszan a bőrömhöz nyomva. Elidőzök az ölelésében, legszívesebben el sem engedném- Egyébként meg én is. Rettentően.
- Te is, mi?- nem ugrik be rögtön, mire gondol, így összevont szemöldökkel nézek fel rá.
- Én is szeretlek- mosolya elárulja, hogy valóban meghallotta, amit mondtam neki, és ez megmelengeti a szívem. 
Csak tudnám, mivel érdemeltem ki azt a csodát, amit most épp annyira élvezek, mintha megérdemelném.



2015. 05. 12.

40. What if?

Drága Olvasóim!

Kicsit megcsúszva, de meghoztam a folytatást. Féltem, hogy nem tudom majd megírni, rengeteg spontán dolog került bele ebbe a részbe, és sok csapdát állítottam saját magamnak, de most legalább már vannak konkrét elképzeléseim a folytatást illetően.:) Remélem jól telt az elmúlt két hét, és sok sikert a következőkhöz!

Legyetek rosszak,
xx Lu


Louis Tomlinson:

A szemembe tűző nap elvakít, de most ez sem zavar igazán, mert itthon vagyok. Akármerre nézek, a családomat látom, és ez megnyugtat. Mindannyian boldogok, beszélgetnek, tőlünk zeng az egész környék.
Mindig is izgatott voltam, amikor hétvégén együtt töltöttük a szabadidőnket, még akkor is, mikor még azt sem tudtam, hogy kell beleszólni egy mikrofonba, hisz csak az számított, hogy a testvéreim és az édesanyám mellettem vannak. Most pedig, hogy Mia is köztünk van, hogy anya még mindig egy hadseregnek elegendő kései ebéddel vár, és a lányok csak úgy csüngnek rajtunk, mindent felülmúl. Még a több tíz- vagy százezres tömeg sikítását is.
Figyelem, ahogy mesél, ahogy nem tud még mindig mit kezdeni a rövid tincseivel- már rég nem nyújt neki védelmet a derékig érő, sötétbarna lokni. Annak vége.
Lottie és Fizzy azok, akik leginkább szóval tartják, és akárhányszor Mia a kezével a száját eltakarva nevet, én is késztetést érzek, még akkor is, ha közben felém sandítanak mindhárman.
Ellököm magam a faltól, mindenhonnan a kistestvéreim lógnak rajtam, és harcban elesett katonát imitálva küzdöm el magam a barátnőm mellé. Már nem beszélgetnek, Mia hatalmas szemekkel figyel engem, hogy ugyan azt művelem, mint amikor Sam , Meli és az ikrek csüngtek rajtam.
- Sajnálom szívem, legyőztek- meggyötört képembe röhög, Phoebe és Daisy arca közt hajolok oda Miához egy lopott csókért.
- Fúj, legalább ne most Lou, épp láttam- Phoebe fintorogva tolja el a képem.
- Ez nem fúj- bökdösni kezdem a hasát és az oldalát, ő pedig fuldokló hangot kiadva csuklik- Fúj, legalább ne most Phoebe- utánozom a hangját, mire még inkább nevetni kezd.
- Louis, ne öld meg szegényt- anya szórakozottan ingatja a fejét, és kiveszi az ölemből az egyik ikert, hogy aztán a másik beférkőzzön a helyére, és bevackolhassa magát a karjaim közé.- És mondd, Mia, a te testvéreiddel is ilyen Louis?
- Samet az első pillanatban megnyerte magának- halkan beszél, amit én már megszoktam, de a családomnak elsőre furcsa lehet, hogy a magam állandó hangoskodásával és buzgó beszédével, megint egy csendes, visszahúzódó lánnyal élek.- Ahogy aztán sorra a többieket is.
- Hányan vagytok testvérek?- bukik ki Fizzyből, és amíg meg nem látom Mia arcát, nem is foglalkoztat különösebben a reakciója; ez csak egy kérdés. Csak aztán rájövök, mivel is jár a válasz, és idegesen pillantok hol a szemébe, hogy a kezére.
- Hatan vagyunk testvérek- vacillál, látom rajta, hogy folyamatosan agyal valamin, végül azért mégis csak hozzáteszi- vagyis heten, ha beleszámoljuk a nevelőapukám fiát.
- Annyian vagytok, mint mi- szélesen vigyorodik el Lottie, és habár nem kislány már, érezhető rajta az izgatottság. Remélem, Miával legalább annyira jó kapcsolatot fog ápolni, mint Eleanorral, habár tudom, hogy nála jobb barátnőt sosem fog találni.
Minden telefonálásunk alkalmával megemlíti, ha találkoztak, vagy csak ha beszéltek. És őszintén? Én örülök annak, hogy El nem tűnik el az életéből egyik pillanatról a másikra, hogy továbbra is tartják a kapcsolatot, mert az, hogy mi már nem vagyunk együtt, nem jelenti azt, hogy ha véletlenül összefutnánk, nem köszönnénk egymásnak, esetleg elkerülnénk a másikat. Én legalábbis nem tettem meg soha, és azt hiszem, ő sem azért állt le egy percre beszélni, mert túl kínos lett volna elsétálnia azután, hogy észrevett.
- Doris és Ernest alszanak, Phoebe, később majd megmutatjuk Miának őket, ne aggódj- anya hangja lágy, mégis tele van fáradtsággal. 
Elég idő eltelt az ebéd után, megkívánom a kávét, és hála lelkes segítőimnek, percek múlva már ott gőzölög az asztalon három csésze friss feketekávé, Lottie és Fizzy pedig a lányokat kézen fogva diszkréten hármasban hagynak minket, hogy nyugodtan beszélgethessünk.
- Mia, mesélj valamit magadról. Olyan csendes vagy- gyengéden veszi Mia tenyerét a kezei közé anya, és a megszeppent arc ellenére bátorító mosollyal fordul felénk.
Közelebb húzódom hozzá, hogy lásson, hogy érezze, hogy mellette vagyok.
- Sajnálom- lehajtott fejjel somolyog- Nem vagyok olyan harsány, mint Louis.
- Ó, drágám, ezért igazán nem kell bocsánatot kérned!- szélesen mosolyognak mindketten, aztán végül anya felém fordul- Louis, ugye nem mondtál semmi rémisztőt rólunk?
- Csak az igazságot anyu- váll rángatva teszek-veszek a kávém körül, mire anya lágyan a térdemre csap. Vagyis inkább suhint.
- Ne szemtelenkedj.
- Eszemben sem volt- karom automatikusan lendül át Mia válla felett, közelebb húzom, és a feje tetejére egy gyors puszit nyomok.
Szeretem, ha a közelemben van, még akkor is, ha nem mond semmit, mert hozzászoktam, hogy én beszélek többet, ő inkább gondolkodik. Szeretem ezt a lányt. Sokáig tartott, mire bevallottam magamnak, de az, hogy kimondjam, még tovább. 
- Louis mesélte, hogy elég rég óta ismeritek egymást- megpróbálja anya valahogy feloldani a szótlan lányban lévő feszültséget, egyenlőre nem sok sikerrel, de bízom abban, hogy Mia megnyílik egyszer, hiszen egy csodálatos teremtés, és én igazán büszke lennék arra, ha jóba lenne a családommal, és szeretné őket, ha már a sajátja nem engedi neki.
- Igen, nem is tudom, talán január óta?- kérdőn néz rám, én pedig bőszen bólogatok csupán. Nem akarom megszakítani a beszélgetést, ez most nem rólam szól.- Igen, valamikor akkor találkoztunk.
- De azt sosem mondta el, hogy ismerkedtetek meg.
- Szerintem még mi sem tudjuk- felhúzott vállakkal ül, a napfény megtörik a haján, és a mosolya elárulja, épp lepereg előtte minden, ami azon az esős januári napon történt- Csak egyszerűen az agyamra ment, végül valahogy egymás mellett kötöttünk ki.
- Na, azért ez nem volt ilyen egyszerű- muszáj közbevágnom, nevetünk, látom, hogy egyre jobb kedve van.
- Most mondd, hogy nem idegesítettél- fejét kicsit oldalra döntve néz fel rám, a tekintetétől egy pillanatra el is felejtem, hol vagyok. Megrázom a fejem, óvatos csókot adok az arcára, amibe belepirul.
- De. Végtelenül. Képzeld anya, haza akartam vinni őt, zuhogó esőben. Micsoda pofátlanság!- tettetett sértődöttséggel nézek rá, anya már rég hátradőlve figyel minket. 
- Aznap láttalak először, és utána sokáig bántam, hogy beültem abba a kocsiba- rám kontrázik, és őszintén szólva, el is hiszem neki, amit mond.
- Végül beszálltál mellém- húzogatom a szemöldököm, kicsit zavarba akarom hozni, nem titok, de egész ügyesen hárít.
- És látod, mi lett belőle? Most aggódhatok érted a nap minden percében- ezúttal nem süti le a szemét, ujjai összefonódnak az enyémekkel az asztal alatt, anya pedig meghatódva néz hol rá, hol rám.
- Sosem gondoltam volna, hogy egyszer te vigyázol majd rám- hüvelyk ujjammal végigsimítok néhányszor a kézfején. Ez már szinte reflex, minden pillanatban hozzáérünk a másikhoz. Talán így bizonyosodunk meg arról, hogy a másik nem tűnt el, csupán néhány percet kell külön töltenünk.


Amelia Villain:


Azok után, hogy leküzdöttem magamban a legnagyobb félelmem az itt tartózkodásunkkal kapcsolatban, sokkal nyugodtabban ülök Louis ágyán, várom, hogy ő is megérkezzen. Olyannyira fel van töltődve energiával, hogy azon sem csodálkoznék, ha bombaként egyszer csak bevetődne mellém, artikulálatlanul kiabálva, maga alá gyűrve. De nem ezt teszi. A lehető legóvatosabban ereszkedik mellém, hajából még csöpög a víz, és anélkül, hogy megszólalna, óvatosan a vállam mögé próbálja söpörni a hajam. Mikor megunja, hogy az nem akar engedelmeskedni, felbiccenti a fejem, és megcsókol.
A mai nap folyamán többször megtette ezt, és nem is érzem ezt furcsának, de ez a csók most valahogy más. Érzelmesebb, benne van minden, ami az elmúlt időben felgyülemlett benne, bennünk. Nem akarom, hogy véget érjen, de akárhogy próbálkozom, muszáj levegőt vennie, ahogy nekem is illene, de én továbbra is elakadt lélegzettel nézem őt.
- Örülök, hogy végül eljöttél- becsukja maga mögött az ajtót, és lekapcsolja a villanyt. Épp csak annyi fény szűrődik így be az ablakon, hogy látom, merre jár, a körvonalak tisztán kivehetőek, de semmi több.
- Én is- piszkálni kezdem az ölemben lévő párna szélét idegességemben. Sokkal rosszabbul érzem magam, mint amikor először Louis mellett aludtam, pedig most nem fáj semmim, és ő az utolsó ember, aki előtt szégyellnem kellene bármit is.
- Mi a baj?- fejét odafúrja a kezeim közé, így a párna helyett a hajával kezdek játszani.
- Nincs baj- mindketten suttogunk. Elég késő van már, talán éjfél is elmúlt már, de nem tudok aludni, és láthatóan ő sem álmos igazán.
- Mia, kérlek- fájdalmasan felnyög, miközben felül fekvő helyzetből, és egész egyszerűen, mintha csak egy könnyű ruhadarab lennék, maga felé fordít teljes testemmel, és közelebb húz magához.
- Csak izgultam a mai nap miatt, és még nem múlt el, ennyi- mosolygok, és tudom, hogy igazat mondok, ő mégsem hisz nekem túlzottan. Hosszú másodpercekig vizsgálja az arcom, és mikor már  kiváltképp bosszant a viselkedése, megbököm az orrommal az arcát.
- Mit nem mondasz el?- felkapcsolja az éhjeli szekrényen lévő lámpát, ám a szobának ezen részét elborító fénytől hunyorognom kell, és könnyezni kezd a szemem.
- Kezdem azt hinni, hogy neked van titkolni valód- igen is sértő, hogy nem hisz nekem, vagy csak nem akar?
- Ugyan!- túlzottan felkapja a vizet, ami már több, mint gyanús.
- Louis!?
- Mondd- a hátára fekszik, megpróbál úgy tenni, mintha nem lenne semmi megmagyarázni valója.
- Mondjad te- nem engedem, hogy becsukott szemmel feküdjön mellettem, ráülök a hasára, és addig piszkálom, míg rám nem néz.
- Cica...- elnyom egy ásítást és elhessegeti a kezem az arca elől.
- Ne Cicázz. Sosem hívsz így- felhúzom az orrom és tovább faggatom- Szóval?
- Késő van.
- Ehhez bezzeg késő van- lemászok róla, és a takarómat a kezem közé gyűrve tipegek el a kanapéig, és bevackolom magam.
- Most komolyan ott fogsz aludni?- felhúzott szemöldökkel néz rám. Ártatlan képébe vágom az egyik díszpárnát és a fejem búbjáig felhúzom a takarót, hogy ne is lássam.
- Igen.
- Mia, ne gyerekeskedj- sóhajtozik, majd némi motoszkálás után kirángat az amúgy elég kényelmetlen helyemről.- Gyere vissza az ágyba.
- Megfogadtuk, hogy nem fekszünk le bosszúsan. És te mondtad, hogy késő van. Nem fekszem melléd.
- Ne nevettess, Mia- kinevet, tényleg, ráadásul kicsit sem diszkréten- Akkor beszéljük meg.
- Nem. Hagyj aludni. Vagy menjek még messzebb? Alszom a kádba, nem gond az- komolyan felhúzott és semmi kedvem ahhoz, hogy álmomban megengedjem neki a bújást. Csak semmi ölelkezés, haragszom rá.
- Őrült vagy- csókokat hagy a nyakamon, kibugyolál a paplanból és olyan szorosan ölel magához, hogy képtelen vagyok kiszabadulni.
- Te is- lebiggyesztett ajkakkal lököm el magamtól, majd egy jól kivehető falat építek kettőnk közé a hatalmas ágyon a feleslegesnek számító ágyneműből.
- Szórakozol?- látszólag megleptem ezzel a lépésemmel, de én egy cseppet sem tartom viccesnek, hogy így viselkedik.
- Nem- jelentem ki, és hátat fordítok neki.
Nem mozdul. Nyitott szemmel bámulom a falat, ahol a ruhái rendezetlenül lógnak le a polcról, a szekrényének ajtaját bámulva próbálok egyenletesen lélegezni, hogy elhitessem vele, alszom. Fogalmam sincs, mennyi ideig tart ez az állapot, teljesen elvesztem az időérzékem, csak arra leszek figyelmes, hogy félénken a hátamnak támasztja a homlokát, és dünnyög, ám hogy mit mond, abszolút érthetetlen számomra.
- Ne nyüszíts Lou, nyisd ki a szád, vagy aludj- tudom, hogy túl kemény vagyok vele szemben, de nem akarom, hogy a későbbiekben így viselkedjen. Bár a saját viselkedésem sem értem.
Túl könnyen dühbe gurultam, ami eddig nem igazán volt jellemző rám, és félek, a történtek miatt ez még sokáig így lesz. De mi van ha elveszítem emiatt? Abba biztosan belehalnék.
- Meglepetésnek szántam, amit ki akarsz szedni belőlem, de ha akarod...- szomorkásan dúrja arcát a topomhoz, de így is érzem langyos leheletét a vékony anyagon keresztül.- Miért nem szeretsz?
Felé fordulva karolom át, ölelem, ahol érem. Az agyamban jelezni kezdett valami, ami miatt pánikba estem egy percre, de tudom, a megoldás mindig ez lesz: szeretni.
- Ne haragudj- arcát a két kezem közé fogom, és a szemébe mondom mindazt, ami csak az eszembe jut- Sajnálom, nem akartam, csak frusztrált vagyok. Fogalmam sincs, miért. De nagyon szeretlek, Louis, az életemnél is jobban, ne haragudj- a végére elsírom magam.
- Tudom, tudom- csitítgat, egészen addig, míg el nem apadnak a könnyeim.
Utálom, hogy ilyen labilisak az érzelmeim, hogy egyik végletből hirtelen a másikba kerülök, de végtelenül hálás vagyok, hogy Louis ennek ellenére képes elviselni. Két nap alatt már a második veszekedésünket okozom ezzel, és a bűntudatom egyre inkább megnő.
- És te miért szeretsz? A helyedben már rég kidobtam volna magam az ablakon, amiért ilyen hülye vagyok- csukott szemmel szívom be az illatát, és kézzel-lábbal kapaszkodom belé, ahogy eddig is.
- Miért ne szeretnélek?- nevetve söpri ki arcából azt a néhány tincsem, ami rátapadt a szájára- Sosem tennék ilyet.
- Hisztis vagyok, problémás, és...- ujjait a számra tapasztja, kis híján az orrom is befogja nagy tenyerével.
- Ezt felejtsd is el. Tökéletes vagy.
- Meg sem érdemellek- tökéletesen tisztában vagyok a szavaim súlyával, és továbbra is egy álomvilágban érzem magam, hiszen minden borzalom ellenére most mellettem van, szeret, elfogad. Ez irreális.- De mit akartál mondani?
- Tényleg meg akartalak lepni vele, de szerintem- nagy levegőt vesz, és hagy egy aprócska szünetet a mondani valójában- Most már úgy is mindegy, nem akarok emiatt veszekedni.
Nem szólok, csak felnézek rá, egyenesen a szemébe. Sötét van, az arcát mégis látom, ismerem minden részletét, így a megbújó félmosolyt is felismerem.
- Gondolkodtál már azon, hogyan tovább?- szelíd mosolya összezavar.
Természetesen nekem is megfordult a fejemben, hogy kezdenem kell valamit az életemmel, dolgoznom, vagy tanulnom illene, nem élősködhetek Louis nyakán, de valahogy nem volt időm ilyeneken gondolkodni. A három hónapos rehabilitáció alatt rengeteg szabadidőnk volt, beszélgettünk, tervezgettünk, de én sosem jutottam semmire.
Mit is akarok az életemtől? Fogalmam sincs, mihez kezdhetnék.
- Mire gondolsz?- félve kérdezem meg, nem akarom megtudni a válaszát, ám most már késő.
- Szeretném megteremteni neked mindazt, amire vágysz- ijedtemben elhúzódok, mert már végképp nem tudom, mi járhat a fejében.
- Megrémítesz- kezem után kap, és megszorongatja finomat az ujjaimat.
- Szeretném, ha nem vesztegetnéd el a tehetséged. Okos vagy, talpra esett- elneveti magát, és nem tudom, vajon azért, mert hallja, milyen gyorsan lélegzem, vagy elképzeli az ábrázatomat.- Nem kell így irtózni ettől, ez csak..
- Bökd már ki, különben esküszöm szívrohamot kapok- mikor nem akar válaszolni, megrázom a vállát.
- Mit szólnál ahhoz, ha azt mondnám, felvettek téged az egyetemre?
Csend. Belül nem tudom, épülök vagy lerombolnak, de nem tehetek semmit. Fáj? Nem. Bánt? Terhel? Boldoggá tesz? Biztonságot érzek talán?
Egyik sem. Valahogy elveszek ebben a mondatban, némán fekszem ugyan mint eddig.
- Szóval nem szólnál semmit- felhagy a beszélgetéssel, s miután nem reagálok semmire, az arcom felé nyúl, de már nem hallom, mit mond. 
Elvesztem.