Drága Olvasóim!
Igaz, megint hosszabb kihagyás után, de végül elkészült a rész. Sajnálom, amiért ilyen döcögős, és unalmas, de még nem igazán sikerült elkapnom a fonalat, és habár teljesen tisztában vagyok azzal, mit szeretnék kihozni ebből, nem olyan egyszerű, mint gondoltam.
Megpróbálom összeszedni magam.
xx Lu
Amelia Villain:
Fáradtan nyitok be
a lakásba, és mihelyst becsukom magam mögött az ajtót, leejtem a táskám a
kezemből. Nagyot koppan, de nincs benne semmi törékeny, és nem is gurul ki
belőle semmi, így nem is zavar túlságosan. Kedvetlennek érzem magam, pedig
aggodalomra semmi okom, mégis, hiányzik valami. Valami pótcselekvés, ami leköt
egy időre, aminek a segítségével gyorsabban telik
az idő, vagy legalább azt
a hatást kelti. Lerogyok a nappaliban, a lakást
figyelem és várok. Fejemet hátradöntve bámulom a plafont, és türelmesen kivárom
a pillanatot, hogy elmúljon bennem a fojtogató érzés, ami olyan, mintha
belülről csiklandozná valami a mellkasom, és a talpam szurkálja, azt kiabálva
"gyerünk, menj már". Nem vagyok hajlandó elgyengülni, megpróbálom
lebeszélni magam arról, hogy megtegyem, de hiába minden, az érzés csak nem akar
múlni. Tudom, hogy semmi szükségem rá, mégis képtelen vagyok megállítani magam,
és már csak azt veszem észre, hogy a táskámban kutakodok a doboz után.
Felnőtt vagyok,
legalábbis, nagykorú. Senki sem akadályozhat meg abban, hogy rágyújtsak, hiszen
ez a saját döntésem, nem befolyásolhat senki sem, mégis azt érzem, valami
rosszat teszek. Remeg a kezem, kapkodom a levegőt, stresszelek, pedig ennek a
viselkedésnek nincs alapja. Louis is tisztában van azzal, hogy bizonyos káros
szenvedélyekkel nem lehet mit kezdeni, ő is dohányzik, én is néha. Az meg már
más kérdés, milyen szinten vagyok képes undorodni az egésztől, mikor megérzem
bent a lakásban, hogy a pulóverem ujja bűzlik, a kezemnek keserű dohány szaga van,
és kellemetlen szájízt érzek minden egyes slukk után. Mégis megteszem.
Felállok a földről,
ellépek a leejtett táskától, és megcélozom az erkélyajtót. Senki sem láthat,
nem is figyelnek, én mégis a lehető leghalkabban próbálom elhúzni a
teraszajtót, és be is csukom, amint mindkét lábammal küszöbön kívül vagyok.
Meglep, hogy ezúttal nem vág arcon az eső utáni nyirkos levegő, és örülök, hogy
felfedezek néhány fénysávot a kövön. Hunyorogva nézek fel az égre, ahol a
gyülekező felhők sietősen araszolnak tovább, egyre nagyobb teret adva a
napsugaraknak. Lassan és némán lépkedek el a terasz túlsó felén lévő
hintaágyig, a hűs levegő fokozatosan ér el hozzám, de mikor leülök, pont eléri
egy fénynyaláb az arcom, és egyáltalán nem érzem, hogy fáznék. A korlátnak támasztva
kinyújtom a lábaimat, jól esik a sok rohanás és gyaloglás után megpihentetni a
végtagjaimat, a kezem is csak lóg, ahogy a cigaretta is a számból.
Még nem gyújtom
meg, nincs hozzá lelki erőm, mert tudom, hogy nem akartam többet ezt tenni,
gyűlölöm, hogy időnként megcsap a fanyar dohány szag, ami a rajtam lévő
ruhámból érződik. Bárhogy harcol az ember, ez ellen nem tehet semmit. A parfüm
és a krémek egy időre elfedik a dohány maga után hagyott illatát, de a kellemes
pézsma hamar elillan, és ugyan ott tartok, ahol fél óra, negyven perccel
korábban. De, ezzel egy időben kell is. Szükségét érzem annak, hogy naponta
néhányszor kikapcsoljak, és sokszor azt képzelem, hogy a füsttel együtt távozik
belőlem egy részem, ami sötét, és amire már soha többé nincs szükségem.
Megőrjít, hogy mindeközben, még most is, azoknak a nőknek hallom a hangját a
fejemben, akik naponta beszéltek velem, mikor a tárgyalás után elvittek egy
szanatóriumba. Nem akarom semmi másnak hívni azt a helyet, mert nincs semmi
bajom, és akkor sem volt. Persze, kevesebbet is ihattam volna, és nem biztos,
hogy szükségem volt a gyógyszerekre, de ha mást nem is tehetek, de bánom.
Minden egyes nap, mert nem múlik el úgy egy óra sem, hogy eszembe ne jusson
valami, és minél több emlékkép jelenik meg a fejemben, annál inkább arra
törekszem, hogy rajtam kívül ne legyen senkinek se tudomása arról, hogy mi
zajlik a fejemben a beszélgetések közben, vagy amikor sikerül elcsípnem egy
menetrend szerinti buszjáratot.
Kihúzom a zsebemből
az öngyújtót, és a lángba tartva nagyot szívok a cigarettából. Eddig tartott a
lustaságom, és az, hogy nem
kell több. Mégis, a legnagyobb baj nem a szag, amit magam után húzok minden
egyes elszívott szál után, hanem a tény, hogy teljesen tisztában vagyok azzal,
mikor gyújtottam rá először, és mik voltak azok a dolgok, amik ezt megelőzték.
Kezdve anyámmal és a családommal, hogy úgy érzem, évekkel ez előtt elveszett
valami, és mintha már nem szeretnénk egymást. És bár fogalmam sincs, a kezdetek
kezdetén mit követtem el, tudom, hogy mostanra bőven lett annyi bűnöm, hogy
jogosan ne kedveljenek.
- Persze, pont
most...- az orrom alatt morgok, mikor meghallom a telefonom csörgését bentről.
Felpattanok, a cigimet a hamutálban hagyom, és berohanok a nappaliba, és
anélkül, hogy megnézném, ki keres, felkapom a telefont az asztalról, és már
indulok is vissza, hogy ne égjen végig a papír, és fogadom a hívást.- Igen?
- Mia? - a gyomrom görcsbe rándul, és szidom
magam, amiért ilyen figyelmetlen voltam. Megint. El is felejtek válaszolni, és
amikor meghallom megint a hangját, megint összerezzenek. - Itt vagy?
- Szia Liam, persze
- visszasietek a hintaágyhoz, visszahuppanok, és miután lepöccintem a hamut a
cigim végéről, újabb slukkot szívok. - Csak nem számítottam a hívásodra.
- Csak azért kerestelek, mert
nemsokára hazaviszem Louist, és mondta, hogy elég sok elintézni valód volt,
gondoltam megkérdezem, otthon vagy-e már, vagy elmenjünk érted valahova - a legőszintébben állíthatom,
hogy minden egyes szó, ami a mai nap folyamán elhagyta volna a szám, most
megrekedt valahol. Nem akarok hinni a fülemnek, pedig ez tényleg egy egyszerű,
hétköznapi felajánlás, kérdés, kérés, érdeklődés, nevezzük bárminek. Mégis, az,
hogy mindezt Liam kérdezi tőlem, hátborzongató.
- Itthon vagyok - a
hangom olyan, mint egy megszeppent tizenegy évesé, vékonyka, halk és
bizonytalan. Nem tudom, megköszönjem-e, vagy se, hogy várjam-e őt is, vagy csak
Louist, egyáltalán mit tegyek!? Liam most az egyszer megbénított, és
tehetetlennek érzem magam. - Köszönöm szépen, hogy hazahozod őt.
- Nem kell megköszönnöd - rajta is érezni a feszültséget, a
beszélgetésünk egy nagy adag kínos részlet, ezért a lehető leggyorsabban
lezárjuk a dolgot annyival, hogy én nem megyek sehova, ők pedig nagyjából egy
óra múlva érkeznek meg. És miután véget ér a beszélgetésünk, még a kezemben
szorongatom a telefonomat, bámulom a képernyőt, és elfelejtem elnyomni a
cigarettát, a parázs magától kihullik belőle, le a járólapra, és hosszú
percekig képes vagyok azt nézni, amellett, hogy a telefont sem teszem le.
Az eddigi gondjaim
mellé befurakodott Liam is, és most már őt is felírhatom a képzeletbeli
listámra, akinél nem értem az utálat miértjét. Jóformán nem is ismerjük
egymást, és mikor legelőször találkoztunk, nem mutatta semmilyen jelén annak,
hogy ne kedvelne, most mégis ő az egyetlen barátja Louisnak, aki képes
kikergetni a világból a gyűlölködő pillantásaival és viselkedésével. Na jó,
talán mégis érthető, hiszen nem hogy csak "elvettem" a barátját, de
még valamilyen formában bele is rángattam az életem legrosszabb részébe, pedig
tényleg nem akartam. És sokszor el is gondolkodom azon, vajon mi lenne, ha
aznap nem esik az eső, nem vesznek össze Eleanorral, és ő nem dobja ki Louist.
Ha azon a januári napon nem tudok elmenni egyéb elfoglaltság miatt edzést
tartani. Még most is abban a piciny lakásban laknék, osztoznék a néhány
négyzetméteres szobácskán Jennával, napi rendszerességgel sírdogálnék Sam
miatt, vinném óvodába Minniet és Mollyt, Melinek segítenék megírni a házi
feladatát, tanulnék vele. De lehet, hogy Sam sem került volna el egy távoli
iskolába. Habár tudom, hogy szüksége van szakszerű felügyeletre, mégis azt
érzem, csupán azért van most ott, mert én már nem járok haza, anya pedig nem
képes egyedül ellátni minden házi munkát és emellett még a testvéreimre is
elegendő figyelmet fordítson.
Ezek a gondolatok
viszont a legrosszabbat hozzák ki belőlem, hisztérikusan söpröm le a teraszról
a lehullott hamut, becsörtetek a nappaliba, és az ajtót sem felejtem el
erőteljesen becsapni magam után. Feszül minden ideg bennem, és csak nagyon
kevés választ el attól, hogy felrobbanjak, ami már szemmel láthatóan is
kiütközik rajtam. Remeg a kezem, a táskám is alig tudom felemelni a földről,
kicsúszik az ujjaim közül az öngyújtóm, legszívesebben levágnám magam a földre,
és gyerekes ricsajjal bömbölnék. Hiába teszek úgy, mintha minden rendbe jött
volna, tudom hogy nincs így. Egyáltalán nincs rendben semmi, hiába kapaszkodok
bele a ténybe, hogy Louis mellett tudtam maradni, semmit sem ér a
függetlenségem, a szerelmünk, az új életünk. A terápia sem segít, feleslegesen
mondogatom magamban a tanult nyugtató mondatokat. Nem segítenek, hasztalanok és
idegesítenek. Csapkodva pakolok el, és bár tisztában vagyok azzal, hogy
kerülnöm kellene az addiktív módját a hangulatváltoztatásoknak, kávét főzök, és
a hűtő teljes tartalmát átnézve állok neki valami gyors és egyszerű vacsorának.
Jól esik kiadni magamból a feszültséget aprítás közben, még akkor is, ha a kés
hangosabban koppan a vágódeszkán, mint a déli harangszó. Aztán előveszem a
serpenyőt, lepirítom a zöldségeket és a csirkét, lendületből dobom rá a
vajat és nem törődve a rumlival, amit magam körül teremtettem, felöntöm
tejszínnel. Mire mindennel végzek, fáradtan kapaszkodok fel a pult mögötti
székre, a káoszt nézem, és boldog vagyok. Levezettem a feszültség egy részét,
ráadásul kávé illat terjeng az egész konyhában. De nem pihenek sokáig, el kell
pakolnom magam után, feltörlöm a munkalapról a kilöttyent tejszínt, a kukába
szórom a szétdobált zöldségdarabokat. Percek alatt takarítok el magam után, s
mire végzek, az ablakból látom, ahogy Liam és Louis kiszállnak az autóból a
lakás előtt. Idegesen tördelem a kezeimet, izzadt tenyeremet a nadrágomba
törlöm, de nem tudom megállni, hogy ne kezdjem el ropogtatni az ujjaimat. Egyre
inkább kivehető a beszélgetésük, a cipőjük hangja, ahogy felfelé lépkednek a
lépcsőn, én meg egy helyben állok, idiótán érzem magam, és fogalmam sincs,
hogyan kéne viselkednem. Közeledni kezdek az ajtóhoz, de így is az egész
nappali befurakodik közém, és a bejárat közé, de amikor kinyílik az ajtó,
minden megváltozik bennem. Egy pillanat alatt elszáll minden kétség, és csak
Louis mosolyát látom magam előtt, és azt, hogy jól van, levehette a
nyakmerevítőt, és a saját lábán tért haza. Nem törődök azzal, hogy Liam miatt
épp kínosan kéne éreznem magam. Nem törődök semmivel, csak hogy ne visongjak
csitri módra futás közben.
- Sziasztok! -
boldogan repülök feléjük, másodpercek múlva pedig már Louis mellkasának
csapódok, ölelem ahol érem, és érzem, ahogy rázkódik a nevetéstől.
- Jaj, kincsem -
belepuszil a hajamba, lecsúsztatja a táskát a válláról, ami így az enyém
mellett landol.
- Helló – Liamet
alig hallom, olyan, mintha telefonon keresztül, suttogva köszönne, ám most az
sem érdekelne, ha meg se szólalna. Nem telt el sok idő, mióta nem láttam
Louist, ez most mégis sokkal másabb. Itt van, jól van, épségben, és azt hiszem,
ez az első igazán emlékezetes pillanat, amikor én várom őt haza, mert persze,
elég rég óta lakok itt, de most már tudom, hogy ez az otthonom. Ugyan, hisz
nincs is más hely, ahová mehetnék, de nélküle nem is lenne érdemes sehol sem
lenni.
- Annyira jó, hogy
itt vagy - megpróbálom elengedni őt, úgy viselkedni, mintha normális ember
lennék, de nem tudom megfékezni az indulataimat, így miután kibontakozom az
öleléséből, ragaszkodóan fogom a kezét, bújok hozzá, el sem engedem, míg le nem
ül a nappaliban. – Kértek egy teát, vagy kávét? – mosolyogva fordulok Liam felé
is, mert akár bosszantja őt, akár nem, én igenis kedves leszek hozzá.
- Nem, köszi, én
már megyek is – komor arccal fordul ki az előszobába, zsebeiben kutat egy
darabig a kocsi kulcs után – Hívj, ha valami gáz van, Louis.
- Biztos nem
maradsz? – ahogyan én is, Louis is furcsán néz a barátja után, és ugyan én
meglepettségemben meg sem szólalok, betudom a kellemetlen pillanatok
elkerülésének.
- Nem, még meg kell
keresnem valamit, meg ilyenek – zavaros a beszéde, hadonászik, mintha el akarná
mutogatni, mennyi elintéznivalója van. – Később beszélünk, sziasztok!
- Szia – hangzik
tőlünk kórusban, és hamarosan be is csukódik mögötte az ajtó, és Liam már el is
tűnik.
- Miattam lépett
le, ugye?- szomorkásan támaszkodok neki a kanapé oldalának. Rosszul érzem magam
amiatt, hogy így állunk egymással, mert így hiábavalónak tartom az
erőfeszítéseimet. Láthatóan felesleges minden próbálkozás.
- Dehogy! – kézen
ragad, és lehúz az ölébe. Lehunyt szemmel támasztom meg a fejem a mellkasán, és
újra magamhoz szorítom őt, persze csak óvatosan, nehogy valamelyik zúzódását
túl erősen megnyomjam. – Csak most tényleg van egy kisebb fajta problémája. Már
idefele is mondta, hogy siet vissza a lakására.
- Értem – kénytelen
leszek beletörődni abba, hogy nem fogunk tudni egykönnyen megbékélni Liammel,
így viszont előttünk a nap hátralevő része, ráadásul kettesben. – Nem vagy
éhes? Csináltam vacsorát.
- Komolyan? – az
államnál megérzem az ujjait, amivel felbiccenti a fejem, a szemei szinte
ragyognak, és bár fogalmam sincs, hogy attól, hogy itthon van, vagy attól, hogy
főztem neki.
- Persze, ha nem
kérsz, nem baj, csak nem tudtam, hogy éhes leszel-e, vagy sem, és csak biztosra
akartam menni. Az se biztos, hogy jó lett, sőt, valószínűnek tartom, ho … -
mutatóujját a számra tapasztva mosolyog rám, nem értem, miért kezd el hangosan
nevetni, de ráhagyom.
- Szívecske, vegyél
levegőt is – kuncogva nyom egy puszit a nyakamra, majd a szám szélére, aztán
csak néz, és én nem értem. Kérdőn pislogok rá, hátha megmagyarázza. – Még sosem
főztél nekem semmit.
- Oh – ez minden,
amit képes vagyok mondani, ugyan is ezt Louis úgy kezeli, mintha egy újabb
mérföldkőhöz érkeztünk volna. – Nos, akkor ezt is kipipálhatjuk – mosolyogva
állok fel mellőle, felé nyújtott kezemmel kérem, hogy kövessen.
- Ki bizony! –
gondolkodás nélkül pattan fel és húz magához egy csók erejéig. –Nagyon
szeretlek.
- Én is – remegő
lábakkal bújok hozzá, aztán hagyom, hogy ezúttal ő húzzon maga után. A
konyhapulthoz ül, nem engedem, hogy kiszolgálja magát, megterítek neki, majd
vele szembe felkapaszkodok egy székre, és nézem, ahogy elpusztítja a
tányérjának a teljes tartalmát.
Egészen a pult fölé
hajol, két falat közt megpróbál mesélni valamit, de lehetetlen megérteni a
beszédét, így csak megtámasztom a fejem és figyelem, néha bólogatok, amikor kérdőn
néz rám.
- Nem
értettél belőle semmit, gondolom – az utolsó falatot is behabzsolva egyenesedik
ki, és felhúzza a pólóját a hasánál, hogy meg tudja törölni benne a száját.
- Nem –
odanyújtok neki egy szalvétát, ami mindkettőnktől egy szűk karnyújtásnyira van.
Szó nélkül elveszi, de ahelyett, hogy használná, csak ledobja a tányérja mellé,
szépen elsimítva a felültén keletkezett apró gyűrődéseket. - De nem baj, úgy
is el fogod mondani még néhányszor, nincs igazam?- mosolyogva ugrok le a
székről, elveszem előle a tányérját, az evőeszközöket, amikkel majdhogynem
beterített mindent maga körül. És eközben Louis csak ül, fegyelmezetten, mint
egy jól nevelt kis gyerek, nem hadonászik maga előtt, nem fogja meg a kezem,
csak figyel, és mikor a mosogatótól visszafelé egy pohár narancslevet teszek le
elé, csak átöleli a derekam. Magasabb, pláne most, hogy egy bárszéken ül, ezért
minden bizonnyal furán festhetünk, ahogy pipiskedek mellette, hogy a karjaival
ne takarja el a szemem, és ne kócoljon össze úgy, hogy a hajam teljes egész
összegabalyodott valójában a szememben kössön ki. Lehunyt szemekkel,
összeszorított fogakkal kapaszkodok belé, és érzem, hogy most nem is akar semmit
se mondani. Az ölelésében, és a mozdulataiban, abban, ahogy óvatosan felém
fordul és az ölébe húz, hogy a hajam simogatja, a fejét a nyakamba fúrja és csak
szorít magához, mintha az élete függne tőle, mindent elmond, én mégis kíváncsi
vagyok arra, hogy vajon ezt a lázadozó fiút mi veszi rá ilyenekre. Mert csak
mióta én is bebizonyítottam, mennyire borzalmas emberré lehet válni rövidke
hetek alatt, azóta viselkedik így, azóta, hogy megígértette velem, nem maradok
egyszerűen a barátja, amióta Eleanornak ígérete tett: boldoggá fog engem tenni,
és nem hagy engem többé elveszni a világban.
És bár csak elég
bátor lennék megkérdezni mindent, hogy mit miért tettünk, de én is csendben
maradok, félek elrontani ezt a pillanatot,mert ha Louisnak erre van szüksége,
talán nem is tudná megfogalmazni a gondolatait. Elhúzódok az arcától és
elnyújtott csókot hagyok a homlokán, amibe legnagyobb meglepetésemre beleremeg
és mintha szipogni kezdene.
- Louis,
mi baj? – aggódó tekintettel fésülök el néhány tincset a szeméből, két kezemmel
úgy fordítom a fejét, hogy egyenesen a szemembe nézzen.
- Annyira
rossz – kezeit az enyémekre teszi, pislog néhányat, hogy végre legördüljenek az
első könnycseppjei – Bele tudnék bolondulni, Mia.
- De
mibe? – rémisztő a hangulatváltozása, és most már teljesen megértem őt, amiért
minden mozdulatomra összerezzen, vagy fürkészve figyel mindig, ha nem beszélek
vagy nevetgélek. Csak most látom igazán, mennyire megviselő, ha a másikat így
látjuk.
- Meghalt.
Valaki meghalt, és az a valaki nem én vagyok. De lehetnék – a mellkasom zúgni
és szűkülni kezd, a szavai olyan erős csapásként érnek, hogy kis híján a
padlóra ájulok. – Akartam vele beszélni, megköszönni a történteket, segíteni
rajta, vagy csak meghallgatni. De már nem tudom. Már soha senki nem fogja.
- Az,
akivel te – nem fejezem be a mondatomat, mert tisztán látom, hogy Louis erre
egyáltalán nem képes, nem akarja hallani a történteket és nem is tudná
elviselni, ha ismét szembesülnie kellene vele. Elég neki a gondolat, hogy
megtörtént, és hogy az lett a végkifejlet, ami.
- Igen –
mély levegőt vesz, sűrűn pislogva néz felfelé, megpróbálja visszatartani a
könnyeit, eleget engedett már szabadjára.
- Sajnálom
– suttogom és kikecmergek az öléből.
- Mia? –
visszafordulok felé, összefonódó ujjainkat nézem, majd az arcát, ami megtört
bár, de még mindig azé az emberé, aki talán leginkább megérdemelne már egy
békés, nyugodt életet. – Ígérj meg valamit nekem, kérlek.
- Bármit
– ezt a lehető legőszintébben mondom, és a tekintetemmel is megpróbálom ezt
sugározni.
- Bármi
legyen, bárhol legyek én, vagy te, akár így, ilyen közel, akár a világ két
ellentétes pontján, ígérd meg, hogy nagyon fogsz vigyázni ránk, de főleg magadra.
A vállaim nem
bírnak el ekkora terhet, legalábbis most úgy érzem. Tudom, miért mondja ezt,
tudom, egyszerűen nem lehet elfelejteni, hogy bármikor arra ébredhetek a
közeljövőben, hogy ő épp nincs mellettem, mert egy teljesen más időzónában, más
földrészen, országban, egy idegen város rideg és személytelen pontján alszik,
vagy megpróbálja begyűjteni mindenki szeretetét a színpadon állva. Mert Louis
még mindig nem egy átlagember, aki kilenctől háromig az irodájában ül, üzleti
leveleket küld és válaszol meg. Nem lesz itt mindig, fizikálisan legalábbis
biztosan nem.
- Ne
mondj ilyeneket, kérlek – utálom, ha sírni lát, de most, hogy ő is a könnyeivel
küzd, és feleleveníti bennem a magánytól való félelmem, valószínűleg megint
pityeregni fogok.
- Ígérd
meg, Mia.
- Megígérem,
persze, hogy megígérem – lemondóan sóhajtok, elengedem a kezét, és úgy érzem,
muszáj megint a táskámhoz botorkálnom, mert szükségem van újabb öt percre
magammal, a gondolataimmal és a reménnyel, hogy egyszer véget ér ez a rémálom.
Szó nélkül szelem
át a nappalit, az előszobában megint csak a földre dobva hagyom a táskámat, így
félig kilóg belőle a cigis dobozom.
- Várj –
felpattan Louis is, a pulóverének zsebéből kihúz egy fémdobozt, és egy szálat
kivéve belőle ered a nyomomba.
Némán csukja be
maga mögött az ajtót, mindketten cigarettával a szánkban állunk meg a
napsütésben, legalábbis, ami megmaradt belőle. Öngyújtó pattan, tisztán hallom,
ahogy a szikra kiszökik, a sajátomból még az enyhe, elillanó gáz szagot is
megérzem. Nagy levegőt veszünk az első slukk után, és míg én a kiáramló
levegővel együtt, gyorsabban fújom ki a füstöt, Louis ráérősen eregeti,
szájával nem formál ’o’ alakot, lassan engedi ki a fogai között, a végét pedig
az orrán fújja ki.
- Emlékszel,
hogy egyszer megígértük magunknak, az lesz az utolsó? Hogy többet nem gyújtunk
rá? – kérdőn nézek rá, mert igen, minden másodpercre emlékszem, amit együtt
töltünk, és kíváncsi vagyok, vajon ő mi mindenre emlékszik.
- Bárcsak
ilyen egyszerű lenne – a hamutálba pöccint, majd újabb slukkot szív, ezúttal
pedig rögtön letüdőzi és élesen kifújja a füstöt.
- Mióta
tudod? – nem tudok nem visszakanyarodni a témához, és tudom, nehéz neki, de
szeretném, ha beszélne róla. Jót tenne neki, ha kibeszélhetné magából.
- Ma
mondta az orvos. Hajnalban halt meg – elfordítja a fejét, hogy még véletlenül
se lássam az arcát, pedig igazán tudhatná, hogy előttem nem kell szégyenkeznie
az érzelmei miatt.
- Louis
– csak szólongatom, és megérintem a könyökét. - Nézz rám, légy szíves.
- Mi
az? – még mindig az ellenkező irányba tartja a fejét.
- Nem a
te hibád, érted? – kétségbeesetten küzdök a figyelméért, szeretném, ha tényleg
elhinné, amit mondok. – Nem miattad halt meg. Semmi közöd nincs hozzá,
tulajdonképpen.
- Nem
azt mondom, hogy miattam volt, de mégis, annyira szörnyű. Én ezt képtelen
vagyok csak úgy elviselni, és túllépni rajta. Nem megy, akárhogy próbálkozom,
egyszerűen nem hagy nyugodni. – idegesen nyomja el az idő közben végig égett
cigarettáját, ujjai egészen belefehérednek abba, ahogy erőteljesen préseli a
csikket a porcelánba. – És rettegek a gondolattól, hogy már a te társaságod sem
elég erős ahhoz, hogy folyamatosan elvonja a figyelmem, és nem hiába nem
akarom, hogy rányomja ez a baleset a pecsétjét az életemre, Mia, basszus, nem
tudok másra gondolni most.
- Elhiszem
– meglepem ezzel a kijelentéssel, döbbenten kapja felém a fejét. – Ne csináljunk
úgy, mintha nekem nem lennének démonok az életemben. Bátran ki merem jelenteni,
hogy ismerem az érzést.
- Mia,
én..
- Csak
mondd meg, mit szeretnél. Tenni akarsz valamit azért a fiúért? Vagy magadért,
hogy el tudd felejteni? Ne gondolkodj sokat, csak mondd ki, mire van szükséged,
és én esküszöm, hogy az életem árán is, de segíteni fogok neked abban, hogy
megvalósítsd. Nem akarom, hogy bármilyen formában önsanyargatásba kezdj, csak
azért, mert nem ő élte túl, hanem te. Azt akarom, hogy neked jó legyen, hogy
könnyíteni tudj a lelkeden.
- Én…-
keresi a szavakat, én meg csendben várom, mit is mond majd. - Nem tudom.
- Hidd
el, hogy tudod, csak még nem mered kimondani – tényleg tudom, mit érez, és bár
én sosem gondoltam rá így, felnyitotta a szemem Louis. Mert valahol, mélyen,
legbelül én is szántam azokat az embereket, akik miatt Noah mellett olyan
voltam, amilyen. Sajnáltam őket, amiért nincs egy normális család mögöttük, nem
szerető otthonba térnek haza egy fárasztó nap után, és jóformán egy tiszta
pillanatuk sincs, mert valamilyen formában állandó mámor hatása alatt vannak:
legyen az alkohol, kemikália, vagy más élvezeti cikk.
- Köszönöm - nem mosolyog, hisz abszolút érthető módon az ember ilyenkor nem képes ilyenre, de látom, hogy felcsillant előtte a remény, hogy talán tud tenni valamit, de tényleg.
Büszke vagyok rá. És nem kifejezetten a sikerei miatt, vagy amiért képes minden pofon után felállni, hanem mert megint megláttam a szemében azt a csillogást, amit eddig minden alkalommal siker követett.